(fontos-e Sztálin, Rákosi…)

Én nem tudom, szabad-e utalnom arra, hogy 1988. december 21-én vezércikket írtam Sztálinról születésnapján a Magyar Nemzetben. Az apropót Grósz Károly sportcsarnokbeli beszéde adta, ahol is „fehér terrorral” rémisztgette a magyar társadalmat. Akkor azért az írásért, amely a Fortélyos félelem címet viselte, nem ért retorzió. Grósz nem volt elég büszke és bátor. A fortélyos félelem kifejezés József Attilától származik, de a rendszerváltás küszöbén a fenyegetőző kommunistákra utalva én használtam először, majd számos liberális és szocialista közíró is vígan élt vele. Hogy őszinte legyek, én 1988-ban nem féltem. Ez a félelemnélküliség eltartott tizenhét évig.
Most rávitt a szükség, hogy Sztálinnal kapcsolatban írjak egy regényt, amelyet többen úgy olvasnak, mintegy politikai pszichohorrort. A könyv aktualitását egy bátor és büszke baloldali férfiú fellépése adta, aki politikai játszmáiban alkalmazza a félelem minden fortélyát. Itt hirtelenjében meg kell jegyeznem, hogy úgynevezett sajtómunkásként hosszabb ideig bizonyos Berecz János volt a legfőbb (távoli) főnököm, mint a sajtó pártirányításának első számú képviselője. Nemcsak ezért éreztem iránta kétségeket, hanem azért is, mert 1986. május 1-jén, amikor Magyarország fölött elhaladt a csernobili atomfelhő, arra biztatott, hogy a családommal együtt ne féljek a szabad levegőn tartózkodni. 1990-ben azt hittem, végleg megszabadultam tőle, el is feledtem, el is néztem viselt dolgait, tudva, hogy bocsánatomra aligha tart igényt. De azért bennem maradt, hogy az APO vezetőjeként sok éven át – elvileg – ő irányította (tartotta kordában) újságírói tevékenységemet. A rendszerváltozás után néhány évvel már úgy éreztem, hogy netán fontosabb, netán hasznosabb személy vagyok nála, legalábbis mint szerző.
Most figyeljenek! Egy héttel a Sztálin utolsó álma című regényem megjelenése után bementem egy áruházba kenyeret venni. Az előcsarnokban könyvárusító pult áll, amelynek valószínűleg az a rendeltetése, hogy szakmai szabályok szerint könyveket tárjon a vevőközönség elé. Az eladótól megkérdeztem, kapható-e Sztálin utolsó álma. (A pulton sehol sem láttam.) Nyúlt a pult alá. Mondtam, hogy nem akarom megvenni, szerzőként csupán kíváncsi voltam, miként árusítják ezt a könyvet, s teljesen idomtalanul, bár udvariasan megkérdeztem, hogy az alig egy hete megjelent kötetnek miért nincs helye netán az újdonságok között. Ott volt – felelte –, de épp az előbb vitte el valaki, a pótlására azóta nem volt időm. Megköszöntem a kedvességét, és bementem az áruházba vásárolni. Húsz perc múlva tértem vissza. Az eladó a pult alatt rakosgatott, elő is vett néhány könyvet, Szt. nem volt köztük. Kérdeztem szelíden, szándékába áll-e kitenni. Azt felelte, persze hogy. Várakoztam, kezemben a szatyrokkal, hogy az ígéretet követi-e tett. Nem követte. „Mit akar?” – kérdezte öt perc múlva. „Várok” – feleltem. „Mire?” „Hogy hátha ki tetszik tenni.” Ettől már némi ingerültség fogta el. „Vannak annál sokkal fontosabb könyvek, kit érdekel Sztálin meg Rákosi? Pfü!” – fújt egyet némiképp lenézően. Nekem nem voltak érveim. Csak felsoroltam a pulton lévő könyveket: Berecz János több hónapos kötetét, Gyurcsány zseniális eszmefuttatásait, Medgyessy polgáriságát. Az eladó hallgatott. Nem hivatkoztam üzleti szempontokra. Beláttam: tizenhat évvel a rendszerváltozás után Berecz fontosabb és piacképesebb nálam. Oké! Belátom. Itt vannak. Visszajöttek. El se mentek. (Másnap ugyanott, kissé elbújva Dobrev Klára mögé, mégiscsak szem elé került Sztálin utolsó álma.)
A Blaha aluljáróban már csak tréfaként kérdeztem meg a könyvest. Nyúlt a pult alá: „Ez az egy van. Valakinek félretettem.”
Hogy kinek, én nem tudom…