Gyáros fejek

Banalizáció: a textológia (magyarul szövegtudomány vagy kiadástudomány) műszava. Azt a jellegzetes lélektani jelenséget nevezzük így, amikor a szokványos, megrögzült alak diadalmaskodik a különös, egyedi, költői megoldáson. A legkitűnőbb hazai textológusunknak, Stoll Bélának meghatározása szerint: „Az irodalmi szöveg reprodukálóinak (másolóknak, szedőknek stb.) változtatásai a köznyelv felé irányulnak: az átlagos nyelvérzéknek (és versérzéknek) megfelelően banalizálják a költői szöveget” (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban, 1987).
Három különleges példán mutatom be ezt a mind irodalomtörténeti, mind lélektani szempontból érdekes jelenséget.

Babits Mihály
Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni című verse 1911 karácsonyán született. Öt, egyenként négysoros versszakából az első négy ezekkel a szavakkal kezdődik: „Oly szomorú…” Utána a szomorúság okát négy változatban fejti ki, az utolsó szakaszban pedig summázza, végső sorában így: „Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!”
Bánatának okát a negyedik strófában így fogalmazta meg:

„Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyáros fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tűnődni a halálon, életen.”

E vers először a Vasárnapi Újság 1912. április 7-i, húsvéti számában jelent meg Örökség címmel. A második sor fejem szavának jelzője ott még zajos volt, szöges ellentétben az öl utána következő csöndes jelzőjével. Oly szomorú címmel csak 1927. október 20-i újraközlésekor került a versbe a gyáros fejem jelzős kifejezés. Babits utóbb úgy emlékezett, hogy Fenyő Miksa a szokatlan és nyilván számára érthetetlen jelzőt íráshibának vélte, és gyászos alakra „javította ki”, de ő, Babits még idejében észrevette és visszaigazította. Ám jellemző, hogy Babits barátja, a Svájcban élő filozófus, Szilasi Vilmos szintén sajtóhibának tulajdonította, és a birtokában lévő verseskötetben (Recitatív, 1916) ugyancsak gyászos alakra változtatta.
Eszerint a költő leleményét, különleges, egyedi szavát, hapax legomenonját kortársai, környezetének tagjai sem értették. Azt ugyanis, hogy a gondokkal terhes agy mint zúgó, zakatoló gyár dolgozik. Ahogyan Babits másik, korábban született nagy versében rokon jelzővel írta: „emlékektől terhes fejedet / a márványföldnek elcsüggesztheted” (Esti kérdés, 1909).
A jelzőt legkorábban 1941-ben, Babits műhelyében című tanulmányában Szabó Lőrinc értelmezte: „A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket” (A költészet dicsérete, 1967). Ez azonban nem magyarázza a különös jelző versbeli helyét. Monográfusa, Kardos Pál pontosabb: „A pihenni képtelen agy önemésztő munkájának képzete kitörölhetetlenül vésődik itt az olvasó emlékezetébe” (Babits Mihály, 1972). Érdekes, hogy a Babits versnyelvét részletesen tanulmányozó J. Soltész Katalin – noha e versről többször is szól – nem figyelt föl e sajátosan babitsi jelzőre (Babits Mihály költői nyelve, 1965).

József Attila
Tolsztojról szólva Illyés Gyula idézte egy fiatal anya álmélkodását: „honnan tudta ez a szőrmók, mit érez egy fiatal asszony szoptatás közben?” – ahogyan a Háború és békében Natasát oly bensőségesen ábrázolta. A húszéves József Attila hasonlóképpen csudálatos empátiáról, beleérző képességről tett tanúbizonyságot, amikor a Fiatal asszonyok énekében (1925) ilyeneket írt:

„Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.”

Furcsa szó: csicsítjuk. Amikor először kötetben megjelent, a Nincsen apám, se anyám (1929) nyomdásza nyilván elírásnak vélte, „kijavította” a tőle megszokottra: csitítjuk. De József Attila kézirataiban félreérthetetlenül a ritka csicsítjuk alak látható. Sőt: az 1922 nyarán Kiszomboron írt verseit tartalmazó füzetében az Ugy-e pajtás! című versben ugyanígy írta:

„Volna nékem bánatom is,
Csicsítgatom, altatom is.”

Az Új magyar tájszótár szerint a csicsígat ~ csicsíjgat ~ csicsisgat ~ csicsítgat a magyar nyelvterületen meglehetősen elterjedt tájszó. Szegeden, Makón is. József Attila nyilván itt szedte föl, s ragaszkodott hozzá később is.

Juhász Gyula
A költő 1929 februárjától november közepéig, rövid megszakítással, a budai Siesta szanatórium lakója volt: kiújult melankóliája ellen keresett, immár hasztalan, gyógyulást. Nem korrigálhatta tehát válogatott verseinek a Genius Kiadóhoz még januárban benyújtott kézirataiból, újságkivágataiból készülő kötetét. A Hárfa – egyidejűleg válogatott prózai írásainak kötetével, a Holmival – március 27-én megjelent.
A Hárfa 161. lapján olvasható egyik legnagyobb verse, az Anna örök. Befejezése így:

„Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.”

Csakhogy a költő kéziratában és az ebből először a Pesti Napló 1926. július 11-i számában megjelent nyomtatott változatban az utolsó szó nem Amen volt, hanem – Anna!
Mi történt? Megint az, hogy a nyomdai szedőben munkált a megszokás: az imádság szokásos befejezése (mindörökkön-örökké) elterelte a figyelmét a Pesti Napló előtte levő kivágatán látható szövegről, és e sajátos vakságtól megtévesztve a költő Anna szavát Amennak látta, olvasta. Holott, mint Dalos László a Magyar Nemzet 1982. november 2-i számában fölhívta figyelmünket: ez az igazi trouvaille, költői lelemény: az Amennal rokon, mégis egyedi Anna!
A Hárfa óta minden Juhász-kiadás másolta a hibás szöveget. Még a kritikai kiadásban (1963) is ezt vettük át, körültekintés nélkül alkalmazva a textológia másik szabályát, az ultima manus, „az utolsó kéz” elvét. Ez a versek gondozóját arra kötelezi, hogy a szövegváltozatok közt választva a legutolsó költői szándékot, akaratot vegye figyelembe.
Az utolsó kéz elve a textológiában változatlanul érvényes; csakhogy a szöveggondozónak alaposan, körültekintően mérlegelnie kell a körülményeket. Az Anna örök esetében a keletkezéstörténetnek azokat az életrajzi mozzanatait, amelyeket előbb már említettem: a Hárfa készültekor Juhász Gyula szanatóriumban volt, nem látta válogatott verseinek korrektúráját. Az ő utolsó szándékát tehát a kézirat és a közvetlenül ebből nyomtatott hírlapi közlés fejezi ki. Az Anna örök kézirata a Pesti Napló szerkesztőségében maradt fönn. (Ezért bizonyos, hogy – ismerve Juhász Gyula korábbi gyakorlatát is – a Hárfa szövegét nem kéziratból, hanem a Pesti Napló kivágatából szedhette a nyomdász.) Az irodalmi rovat vezetője, Mikes Lajos a húszas években rendszeresen közölte kortárs költők (többek közt veje, Szabó Lőrinc) verseit, és kézirataikból „házi múzeumot” rendezett be. Ez a roppant értékes gyűjtemény szerencsére a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Onnan közölhetjük az Anna örök szépen letisztázott kéziratát is.
A Szépirodalmi Könyvkiadó 1990-ben válogatásomban és utószavammal, Juhász Ferenc előszavával Anna örök címmel kiadta Juhász Gyula egy híján száz Anna-versét. Először ebben állítottam vissza a versvégi Anna szót. Azóta valamennyi Juhász-összes a költői szándékot hitelesen tükröző szöveggel jelenik meg.