Hagyományos húzás a nukleáris sakkjátékban

Miközben a világ figyelme arra irányul, hogy vajon fejleszt-e atomfegyvert Irán, a nukleáris eszközök terén, úgy tűnik, máshol is kihívást intéznek a fennálló status quóval szemben. A hidegháborúban felállított alapvetéseket ráadásul éppen az az Egyesült Államok haladja meg politikájával, mely láthatólag sok mindenre kész, hogy Teherán „klubtagságának” elejét vegye.
De miről is van szó? Az elmúlt évtized fejleményei alapján egyértelmű – a folyamat nem a „mumus” ifjabb Bush elnök, hanem Clinton alatt kezdődött el –, hogy az Egyesült Államok nem fogja tiszteletben tartani a hidegháborús stabilitás alapkövének bizonyult, és sokak által tovább éltethetőnek tartott nagyhatalmi játékszabályokat. Ugyan ezek – így a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (MAD) elve – tudathasadásos állapotot tükröztek a pacifisták szemében, kétségtelen, hogy korlátozták a döntéshozók mozgásterét, komolyabb, felelősségteljesebb cselekvésre ösztönözve őket. 1991 óta azonban egyre többen gondolják úgy Washingtonban, hogy a nukleáris klub kibővülésével – lásd India és Pakisztán –, illetve Oroszország (a szovjet atomarzenál örököse) jelentőségének csökkenésével az Egyesült Államokat már nem tartja vissza semmi, hogy aktuális érdekeinek megfelelően módosítsa nukleáris doktrínáját.
A régi keretek ledöntése a gyakorlatban az 1972-es ABM (a rakétavédelem korlátozásáról szóló) szerződés felmondásával kezdődött, mely garanciát nyújtott a nagyhatalmak között arra, hogy az ellenség támadóképességének semlegesítésével nem bújnak ki a MAD elve alól. Aztán jött a nukleáris fegyverek „alkalmazási küszöbértékének” leszállítása, különös tekintettel a kis hatóerejű harcászati töltetekre, melyeket főként megerősített célpontok ellen vetnének be a „bandita- államok” területén, megelőző jelleggel.
A sor most egy látszólag nem ide tartozó lépéssel folytatódik, nevezetesen az interkontinentális rakéták nagy pontosságú fejrésszel történő felszerelésével, mely lehetővé tenné, hogy az amerikai hadvezetés a terror elleni háború követelményeinek megfelelően a célpontkijelöléstől számítva fél-egy órán belül „célzott likvidálást” hajtson végre a világ bármely pontján. A Fehér Ház már el is szánta magát, hogy az Ohio osztályú tengeralattjárókról indítható Trident rakéták egy részét átalakítják két éven belül. A gond csak az, hogy a többi atomhatalom valószínűleg képtelen lenne megkülönböztetni az ilyen rakétákat a nukleáris fejrésszel ellátottaktól, ami válaszadásra sarkallhatja őket. A kritikusok szerint sokkal biztonságosabb lenne, ha a Minuteman–III rakéták egyik ismert, szárazföldi elhelyezkedésű indítósiló-komplexumát jelölnék ki a hagyományos feladatra: az indítás helye alapján így azonnal nyilvánvaló lenne, hogy Amerika néhány gyorsan továbbálló terroristát vett csak célba az afgán hegyekben, és nem atomcsapást indít valamelyik másik nukleáris hatalom ellen.