Hogyan legyél moralista (IX.)

Sokunk egyik legkedvesebb olvasmánya Dr. Gyökössy Endre, a már több éve tőlünk – jobb helyre – elment drága Bandi bácsi. (Az egész ember, úgy ahogy volt, van! Kérdés, mit olvasunk ma belőle ki.) Ő írja nekem – nagyon remélem, neked is – Kézfogás című kis füzetecskéjének egyikében az alábbiakat, úgy érzem, meg kell osztanom veled is, a hasonlóan éppen „nem a legjobb passzban lévő” olvasóval. Vegyük úgy, hogy onnan üzen nekünk, bátorít kézfogásával a magasból, a máig egyik legavatottabbnak mondható lelkigondozónk: „a nemzet orvosa”.
Mostanában gyakran eszembe jut első legátusi szolgálatom – írja. Nagyon régen volt, még a II. világháború előtt, a 30-as évek kezdetén. Végre mehettem Igét hirdetni! A huszonévesek hallatlan lelkesedésével készültem első legátusi igehirdetésemre, hogy fölmegyek a szószékre egy gyönyörű nagy, teli templomban, én, a fiatal teológus, és elmondhatom azt, ami a szívemben és az Igében van: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és megnyugvást adok nektek.” (Mt. II. 28.)
Erre készültem és hihetetlen lelkesedéssel utaztam el a Budapestről kb. 60-80 km-re fekvő nagyközségbe. Meg is érkeztem, az idős lelkipásztor azt mondta: – Édes fiam, vasárnap fog szolgálni, délután három órakor; én fáradt vagyok nem megyek be, lefekszem, majd a harangozó bekíséri a templomba, menjen fel nyugodtan a szószékre, és mondja el az igehirdetését.
Amikor az öreg, csizmás harangozóval elindultam, nagyon sok ember ment a templom felé, boldog voltam, hogy özönlik a nép. A végén kiderült, hogy búcsú volt a községben, és mindenki elhaladt a templom mellett, ki a vásározókhoz. Bementem a meglehetősen nagy templomba; 15–20 fejkendős öreg néni ült bent szétszórva, férfi csak kettő volt; a harangozó, aki bekísért, meg az öreg kántor. Mentem, mentem fel a nagyon magas szószékre, a gyéren megvilágított templomban, és annak a tíz-egynéhány valakinek elmondtam a szolgálatomat. Nagy riadalom volt bennem: hát ezek a mindnyájan? Ezek, akiknek életem első igehirdetését mondom?
Azt is láttam, hogy az öreg kántor, igehirdetés közben – éppen szemben volt velem –, szépen végigfeküdt a kóruson lévő padon, aztán szúnyokálva várta az Áment. Meg kell mondjam, meglehetősen letörten jöttem haza, és az úgynevezett keresztyén kisebbrendűségi érzés sokáig bennem volt.
DE VAN AZ ÖREGEDÉSNEK IS ÖRÖME, TITKA, mert ma már tudom – remélem, többekkel együtt –, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus nem a mennyiség ura, hanem a minőségé. Nem a mennyiséget akarja, hanem a minőséget. Ő sohasem mondta, hogy ne félj nagy-nagy világegyház vagy népegyház. Az van a Bibliában, hogy ne félj, te kicsiny nyáj.
Jézus szolgálata elején még sokan voltak, aztán egyre kevesebben, és a tanítványok is riadtan nézték, ahogy egyre szorul az üldözők gyűrűje Jézus körül. És még csak nem is Izrael elitje volt körülötte, nem az írástudók, vagy a „bölcs” farizeusok, hanem a csonka-bonkák, a vakok, leprások, betegek. Jézus egyszer így mondja: Jeruzsálem szegényei. Ők vannak körülötte – ők is egyre kevesebben –, és nekik mondja az Isten országáról szóló sok példázat közül a mustármagról szólót:
„Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a földjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.” (Mt. 13.31-32.)
NAGYON SOK OKA VOLT RÁ, HOGY ELMONDJA EZT A PÉLDÁZATOT, és nekem is okom van rá, mert tudom, hogy nem csak a lelkészekben, hanem sok komoly hívő emberben ott él ez az érzés: ott kinn milyen sokan, itt benn milyen kevesen, egyre kevesebben, HÁT MI LESZ?
Én ma örömhírt szeretnék hirdetni Jézus csodálatos, tündöklő mustármag példázata alapján. Annyit a mustármagról, hogy egy grammnyi belőle körülbelül száz szem. El tudjuk képzelni, milyen kevés ez? A héber parasztember egy zacskófélébe vagy bőrbe csomagolt parányi valamit vitt a tenyerében, ennyi elég volt, hogy elvesse akár egy nagy földön, olyan pici volt a mustármag. Ha megfogan, négy-öt méter magasra megnő, szélesre terebélyesedik az ága. Valóban, ahogy Jézus mondta, az ég madarai rászállhattak, sőt fészket rakhattak az ágain; mustármagból kikelt ligetek is voltak azon a vidéken.
Milyen különös, és azt hiszem, ez is a keresztyén kisebbrendűségi érzésünk rossz ellensúlyozása (a lélektan nyelvén: rossz kompenzációja), hogy sokszor hallottam és olvastam ennek a példázatnak azt a magyarázatát, hogy ez a mustármag az egyház vagy a kereszténység: a pici magból mekkora nagy fa lesz, beborítja az egész világot, és minden madár – rossz madár, jó madár – végül rá fog szállni; ilyen nagy lesz a Krisztus egyháza, ilyen nagy lesz a kereszténység!
Nos, ezt Jézus nem ígérte, ez nincs a Bibliában. Ő nem az óriási nagy tömegeket, a kicsiny nyájat biztatja.