Kinek van történelmi joga Koszovóhoz?

Kié Koszovó? A montenegrói referendum után már e kérdés felé fordul a figyelem a Balkánon, s ez az a kérdés, amit Szerbiában felesleges feltenni. A választ pontosan lehet tudni, ha az ember azt is tudja, a kérdést kinek teszi fel. Persze, ha az illető se nem szerb, se nem albán, akkor marad csak igazán válasz nélkül. A szerb és az albán számára azonban, bárhogyan nézzük is, hatalmas igazságtalanság történne, ha Koszovó nem lenne a szerbeké, illetve a koszovói albánoké. Ha az etnikai elvet, a nemzeti önrendelkezés elvét vesszük alapul, akkor a válasz a fenti kérdésre egyértelmű. Lakosságának kilencven százaléka ugyanis albán. Ám ettől még a fenti kérdésre a válaszok eltérők maradnak. Két írás – egy szerb politikusnak, Dusan T. Batakovicsnak, a szerb elnök tanácsosának és egy albán értelmiséginek, Selim Daci egyetemi tanárnak a cikke – jelent meg egyszerre, amely elemzések a történelembe visszanyúlva szeretnék megadni a választ.

A két koszovói nemzeti közösség politikai kultúrájának alacsony szintjére mutat rá a szerb elemző, okait pedig abban látja, hogy ez a térség Albániával és Macedóniával együtt a legtovább volt török fennhatóság alatt, egészen 1912-ig, s így elszigetelve maradt a domináns európai hagyományoktól, beleértve a reformkort, a felvilágosodást. Az oszmán birodalom összeomlásának idejéből szerzett politikai hagyományok, a vallási-etnikai ellentétek, a kölcsönös erőszak zárt körében éltek, s ha az erőszak egy kis időre alább is hagyott, az csak a tekintélyuralmi rezsim beavatkozásának volt köszönhető, nem pedig az elfogadott együttélésnek vagy toleranciának. A szerző szerint a múltnak és a valóságnak két párhuzamos képe alakult ki, két párhuzamos világ, amelyben a hagyomány, a sztereotípiák és a mítoszok „gyúlékony keveréke”, valamint a nyelvi, vallási és társadalmi szétválasztottság hozta létre a mai napig is áthidalhatatlan etnikai szembeszegülést, amely egyes válságos időkben nyílt erőszakba torkollott.
Már maga a Koszovó szó eltérő tartalmat és érzelmi töltetet hordoz a két nép számára. A szerbeknek a terület a „szerb Jeruzsálem”, amelynek – a középkori államnak – ragyogó kulturális és gazdasági fellendülését szakította meg az oszmán hódítás. A koszovói szenvedés – amelyet az 1389. évi szerb–török csata vetített előre – a XV. században valósággá vált. Az oszmán uralom évszázada után a koszovói tragédia a hősköltemények révén legendává növekedett. Koszovó a balkáni háborúk után, 1912-ben visszakerült a Szerb Királysághoz, Metohia pedig „a másik szerb államhoz”, a Montenegrói Királysághoz, 1918 után pedig a jugoszláv államhoz, de teljesen megváltozott nemzetiségi összetétellel.
Az átlagszerb számára Koszovó a nemzeti ideológiában az a szent föld, ahonnan a szerbeket évszázadokon át mindig csak elüldözték, és ez napjainkban is folytatódik – egyesített erőkkel, szisztematikusan. A felelősök elsősorban a muzulmán albánok, akiket különböző időkben telepítettek oda a török hódoltság idején, majd az olasz fasiszták, később pedig Tito kommunistái.
Kutatások szerint Koszovó a szerbek számára jelképesen az egyik legfontosabb szó. Isten és Szent Száva után az egész szerb népnek ez a szó jelképezi a nemzeti és kulturális identitását – írja a szerző. Szerinte az albánok számára Koszovó az ősi albán föld, az illírek földje. Tény azonban, hogy nincs tudományos bizonyíték arra, hogy valamiféle folytonosság lenne az antik illírek és a mai albánság között. A romantikus albán történelemírás ideológiai kivetítésében a koszovói albánok számára Koszovó a megszállt etnikai területek jelképévé vált. A nagy számú templom és kolostor a XIII–XV. században épült, de ezek az albánok számára nem a korábbi bizánci, hanem a régebbi illír templomok alapjaira húzott épületek, amelyeket a megszálló Nemanjics szerb uralkodóház építtetett, ismerteti Batakovics a szerinte elfogadhatatlan albán állítást is. (Jelenleg a déli tartományt – amely ENSZ-igazgatás alatt áll – szinte ellepik a középkori szerb templomok, kolostorok és szentélyek: mintegy 1300.)
Selim Daci írása elején leszögezi, hogy Koszovó történelmének tisztázása az egyik legfontosabb tudományos kérdés, különösen 1981 után, amikor is a kérdés politikai dimenziót is öltött. Igaz, korábban is probléma volt a koszovói történelem elpolitizálása, s a szerb történelemírásban így van ez már 150 éve.
Az albán szerző szerint az albán nemzeti mozgalom fejlődésével párhuzamosan a XIX. és a XX. században – ez különösen a koszovói albán területeken volt kifejezett – megjelent az expanziós politika a szomszédos országokban, amelynek célja a nagy állam megteremtése volt a kis kizsákmányolt népek, különösen az albánság kárára. Ezért – különösen Szerbiában – intenzív diplomáciai tevékenységet fejtettek ki az albán területek elszakítása és bekebelezése céljából. A szerbek a cél szolgálatába állították a sajtót, az irodalmat, a tudományt, amely különösen igyekezett alátámasztani ezt a hódító politikát. A „kutatások” azt próbálták bizonyítani, hogy ezek az illír–albán területek a középkorban a szerb állam központjai voltak, s egészen a XVII. század végéig szerbek lakták. Amikor az osztrák–török háborúk után (1683–1699) a szerb lakosság egy részének, amely az osztrák–magyar oldalon volt, északra kellett visszavonulnia, helyüket pedig az észak-albániai hegyvidékről érkező albánok foglalták el. A nagy szerb állam így akarta mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény előtt megindokolni hódító politikáját az albán területek iránt az állítólagos „történelmi jogra” hivatkozva.
A szerző ragaszkodik az illír–albán kontinuitáshoz, s ahhoz, hogy abban az időszakban is albán lakosság élt Koszovóban, amikor a terület szerb fennhatóság alá került a XIII–XV. században. A szerző szerint azok, akik a történelmet elferdítik a politika érdekében, nemcsak annak a népnek ártanak, amelyet a szándékukkal célba vettek, hanem saját nemzetüknek is. Példaként a Balkánt hozza fel, amelyet szerinte éppen ezekből az okokból tartanak lőporoshordónak, amelynek csak egy szikra kell, hogy európai vagy még nagyobb háborúkat indítson el. Selim Daci úgy gondolja, hogy a történelmet végső ideje demisztifikálni és a jövő szolgálatába állítani. Ellenkező esetben az itteni népek közötti viszonyok elmérgesednek, mint ahogyan ez meg is történt Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban. Leszögezi, hogy a történelmet a történészekre kell bízni.
Az előbbiek alátámasztására, s hogy bebizonyítsa, tarthatatlan az egyik nép történelmi exkluzivitása a másik nép kárára, felsorol néhány, mint írja, jól ismert történelmi tényt, amelyek már nem használhatók fel politikai célokra. Koszovó jelenlegi területét az antik korban kizárólag dardanok lakták. Ők a dél-illír területek lakói, aránylag fejlett társadalmi, gazdasági és kulturális életet éltek. Sem archeológiai, sem történelmi, sem nyelvi kutatások szempontjából nem tartható az a tézis, hogy a dardanok nem tartoztak az illírek nagy családjához. Másrészt az illír–albán lakosság az antik időkben és a korai középkorban sikeresen ellenállt a több évszázados római és bizánci asszimilációnak.
A későbbi időkben, a XII. és a XIII–XIV. században következett a szerb hódítás és telepítés. Koszovó kolonizálását állami eszközökkel végezték a Nemanjicsok. Templomaikat, kolostoraikat a korábbiak alapjain építették, vagy felújították az illír–albán szent helyeket. A Nemanjicsok két évszázados uralkodása semmire sem jogosít fel. E logika szerint „történelmi részesedést” követelhetnének e területektől mindazok, akik évszázadokon át uralkodtak, a rómaiak, a bizánciak, az oszmánok és mások is. Következésképpen leszögezi, hogy történelmi joga Koszovóhoz azoknak van, akik a területén élnek.
A történelem éppen a szerb entitás állítólagos exkluzivitását cáfolja. A két évszázados szerb uralkodás idején a szerbség kisebbségben volt az őshonos illír–albán néppel szemben. Miért nevezték volna magukat az utolsó szerb királyok, s maga Dusán cár az albánok uralkodójának? És hogyan harcoltak volna az albánok a két koszovói csatában (1389, 1448) a többi balkáni néppel együtt a közös ellenség, az oszmánok ellen?
Szerinte a szerbek eltúlozzák a nagy szerb elvándorlást Csarnojevics pátriárka vezetésével. Az az igazság, hogy az oszmán, a velencei, az osztrák, de még a szerb források is bizonyítják, hogy a harcok terhét az osztrák–török háborúk idején Koszovó területén az albánok viselték. Az ezt követő szerb kivonulást szándékosan felnagyították, úgy állítva be, mint nagy méretű szerb vándorlást, amely egy csapásra megváltoztatta az etnikai arányokat egy igen széles területen. Pedig nem volt ez más, mint egy kisebb elköltözés a pécsi pátriárka vezetésével, érvel az albán tanár.