Költségek és vetések

Ki mint vet, úgy arat – tartja a régi magyar közmondás. Az MSZP-ről azt mondják, most learathatják választási fáradozásaik gyümölcsét, a kormányrúd ismételt megkaparintását. Kérdés azonban: nem lesz-e számukra túl savanyú a szőlő? A viszály magvát hintheti el ugyanis a párton belül is az az államháztartási célú lakossági megszorító hentesmunka, ami előttük áll az elkövetkezendő időszakban. Mondhatni: beérett az utóbbi évek szocialista kormányzásának vetése is. Teljes arcukkal kell felvállalniuk saját választási programjuk negligálását, s nem hivatkozhatnak arra, hogy a csődtömeg csak egy nagyzási hóbortban szenvedő hobbi-miniszterelnök álmának a számlájára írható, s ők, köszönik szépen, nem tehetnek róla.
Mást gondol viszont minderről Gyurcsány Ferenc. Ahhoz a szakácshoz hasonlít, aki már előre mentegetőzik, noha nemcsak hogy fel sem tálalták a sültet, még el sem készült a konyhában. Az akut csődveszéllyel kapcsolatban egy fordított szaltó mortáléval már nem is az Orbán-kormányig nyúlik vissza, hanem históriai hátraarcot csinál, és 1990-ig, a rendszerváltásig ugrik hátra az időben. Nyilván érzi, hogy Orbán Viktor és a Fidesz jolly joker főgonoszként való szerepeltetésének megkopott a varázsa. Az általa megbuktatott exfőnökére, Medgyessy Péterre pedig mégsem oszthatja ki az állami költségvetés sírásójának szerepét, így nem maradt más, mint visszatáncolni a naptárban. Horn Gyula egykori miniszterelnököt sem teheti meg bűnbaknak, mert hogy nézne ki, ha párttársa, az ötvenhatos (pufajkás) veterán látta volna a kárát Gyurcsány és PR-kommandója újsütetű múltfeltáró vonzalmainak. Maradt tehát a jó öreg első szabadon választott kormány, amelyet szerintük mindig hálásan fogad a publikum, mint univerzális pofozógépet. Igen ám, csakhogy az akkoriban még a Hóbagoly gúnynéven utált Boross Péter volt miniszterelnök azóta a balmédia körbehízelgett figurája lett, mióta beállt a polgári oldalt pocskondiázó kórusba. Így tehát nem lenne ildomos a baloldal felé törleszkedő mai MDF korifeusát utólag vegzálni.
Ki marad más hátra? Bizony, csak szegény megboldogult Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök, mint minden jelenlegi gazdasági válság letéteményese és egyedüli forrása. Nem gyomorforgató ez a perspektíva? Jó ízlésű ember számára nem lehet kérdéses. Pedig Lendvai Ildikó, az MSZP régi-új frakcióvezetője egy televízió-műsorban már ebbe az irányba indult el határozott léptekkel. Mint mondta: „Az ország eladósodása legnagyobb mértékben az általam nagyra becsült Antall-kormány idején nőtt.” Az MSZMP rettegett agitációs és propaganda osztályának egykori vezető tisztségviselője komoly emlékezetkiesésen esett át. A néhai Antall József életében minden volt, csak nem nagyra becsült a vele szemben folyamatosan gyűlölködő posztkommunista baloldal szemében. Tisztában van egyáltalán a szocialista politikusnő azzal, mit mondott? Nem kevesebbet, mint hogy a Kádár-rendszerben a pénzügyi-gazdasági folyamatok tulajdonképpen rendben mentek – egészen a rendszerváltozásig. Akkor azonban jött a nagy bumm, a diktatúra helyett a szabad választás, ami aztán alaposan betett a nemzetgazdaságnak.
Ez a társadalmi amnéziára alapozott szocialista mítoszteremtés túl korai: tizenhat év nem olyan nagy idő, hogy sikeres lehessen a történelemhamisítás. Németh Miklós, az 1990-es rendszerváltozás előtti utolsó pártállami miniszterelnök felállt a parlamentben, és feltárta a valós, drámai helyzetet: az ország szügyig gázol az adósságban. Tartozásunk sokkal több, mint amit addig bevallottak: huszonkétmilliárd dollár. Németh Miklós becsületére legyen mondva, volt ereje ahhoz, hogy ne köntörfalazzon, és vállalja a népszerűtlen közlés negatív konzekvenciáit. Szemben a mostani kabinettel, amely – az antidemokratikus Kádár-rendszerbeli hagyományokat folytatandó – nem hajlandó a közvélemény szemébe nézni, és beszámolni a nemzetgazdaság valós állapotáról még a választások után hetekkel sem.
Mintha az MSZP portáján elfelejtettek volna gondolkodni. Eszükbe sem jut, hogy másban is felvetődik: most akkor ki a „múltba néző”? Meg sem fordul a fejükben, hogy éppen azt az időszakot elevenítik föl, amelynek tényeit eddig minden erővel – s a maguk szempontjából tökéletesen érthetően – a szőnyeg alá akarták söpörni? Az olyan tényeket például, mint hogy 1990-ben olyan üres államkasszával, államcsőddel adták át a hatalmat az Antall-kabinetnek, hogy a templom egere is Krőzus volt az első demokratikus kormányhoz képest. Csak az adósságból volt raktáron huszonkét- milliárd dolláros tételben. Mert már akkor készültek a hatalomba való visszatérésre a szocialisták, s a demokratikusan megválasztott kormány bedöntése volt az áhított cél, miután az eltakarította a kommunista diktatúra által otthagyott csődtömeget.
Tudniuk kell az álbaloldali térfélen, ha tizenhat évet vissza akarnak kalandozni a gazdaságpolitikai múltfeltárás bugyraiba, nincs megállás, az időgép kereke törvényszerűen pördül tovább – visszafelé. Miért csak tizenhat év mulasztásairól essék szó, amikor ennek a több mint másfél évtizednek minden fiaskója éppen azért állt elő, mert az azt megelőző tehetségtelen és korrupt szovjetrendszer felélt, üldözött mindent, ami akár csak köszönő viszonyban is volt a racionalitással? A pártállami rezsim volt az ok, a kódolt gazdasági összeomlás csupán az okozat.
Van azonban egy örömteli mozzanat is az MSZP új kommunikációs stratégiájában. Úgy is fogalmazhatunk: hálószaggató öngólra készülnek az MSZP-s kampánygenerátorok. Ha ugyanis a rendszerváltás óta eltelt tizenhat esztendő mulasztásai terítékre kerülnek a szoci tematizációs menetrend szerint, nem vehetik ki a varázskalapból a kilencvenes évek magánosítási attrakcióit. Eddig a jobboldal hiába próbálta Gyurcsány Ferenc „kis segítség barátaimtól” mottójú állami ajándékingatlan-begyűjtési show-ját mint menedzser típusú sikertörténetet bevinni a köztudatba. Nem baj, az úttörő ahol tud, segít, s már érkezik is a kormánypárti felmentő sereg. Nosza, nézzük meg hát szigorúan a szocialista párt intencióinak mentén az akkori hajmeresztő államivagyon-széthordási és banki hitelügyleteket, amelynek kedvezményezettjei – mit tesz az élet és a véletlen – mindig a volt apparatcsikok, rokonaik és üzletfeleik voltak. Vagy mégsem az volt a célja a sajátos MSZP-s történelmi hátraarc kitalálóinak, hogy végre felülvizsgálják azokat a belterjes privatizációs és lízingszerződéseket, amelyekkel ők csapolták meg vészesen az állami vagyont? Nem baj, azért mi csak fogjuk szaván a műbaloldalt. Tegyünk úgy, mintha elhinnénk: valójában – maradva a régi MSZMP–KISZ-es frazeológiánál – önkritikát kívánnak gyakorolni. Hogy végre el akarnak számolni nemcsak a Horn- és a Medgyessy-éra nemzetgazdaságot visszavető tehetségtelenségével, kártételeivel, hanem a rendszerváltás környéki összehangolt illegális és erkölcstelen zsákmányszerzéssel is. Azzal az időszakkal, amelybe a mostani kijelölt miniszterelnök csaknem két évének kormányzati pauzája és tehetetlenkedése is benne van.
És ezzel persze el is érkeztünk oda, jobb híján miért kell a kormányoldalnak az úgynevezett tizenhat éves mulasztásokra összpontosítani a közbeszédben. Ha elismernék, hogy kizárólag a választási győzelem érdekében hallgatták el az ország kétségbeejtő pénzügyi helyzetét, a régi-új kormány társadalmi legitimációjának adnák meg a kegyelemdöfést. Elkéstek. Kormánypárti újságírók már kimondták, mi történt volna, ha bevallják a tényadatokat. Elvesztették volna a választást. Amire egyébként még most is jó esélyük van.