Köznapló

Április 27., csütörtök
Mindig nagy várakozással veszem elő Angelopulosz filmjeinek kazettáit. A méhész, a Táj a ködben, az Odüsszeusz tekintete, Az örökkévalóság meg egy nap újra meg újra meglep, harmadszorra is úgy nézem, mintha először látnám őket. Ennek oka lehet a képekből áradó költészet, a sok remek színész, de a görög rendezőnél mintha fontosabb volna a tempó. Mert érezni, hogy Angelopulosz hol felpörgeti, hol lelassítja az időt aszerint, mit tart fontosnak.
Számára legfontosabb persze a Balkán, amire felénk sokan elhúzzák a szájukat – rosszul teszik. Európa délkeleti felén az emberek arcát még nem csiszolta jellegtelenné az üzleti műmosoly, és nem rejtik örömüket, sokféle szenvedélyüket álarc mögé. Arrafelé még nyers állapotában találni azt, amit a huszadik században elvesztett az öreg kontinens.
Az Odüsszeusz-filmben van egy furcsa tánc, a balkáni háború taktusára járják: a lábnak a lövések staccatóját kell követni. A zene és a lépések riadtsága olyan érzést kelt, mintha az élet ezen a tájon csak elkerülhetetlen tragédiáival volna teljes. A Balkánon a férfiléthez – Angelopulosz minden hőse férfi – hozzátartozik valami örökös úton levés, nyugtalan keresés, meg a sok változó országhatár. Ezek túlsó oldala félelmetes és kiismerhetetlen, mégis át kell lépni őket, bár gyakran az életébe kerül annak, aki megteszi. A miértre olyan kérdés a válasz, amit csak itt lehet föltenni; Mastroianni merengi maga elé a Gólyaállásban: „Vajon hány határt kell átlépnem még, hogy végre hazaérjek?” Aki fennhangon elismétli néhányszor, ráérez majd, miért folyik oly sok vér Európa távolinak tűnő felén.
A rendező ma hetvenéves, este köszöntötte a 3sat tévécsatorna, s most tudtam meg, pár éve filmet forgatott nemzete múlt századi sorstragédiájáról. A húszas években hárommillió görögnek kellett elhagynia Anatóliát, és áttelepülnie az európai oldalra. A menekültek évtizedekig lesajnált polgárai voltak az anyaországnak, ám erről, ahogy az örmény népirtásról és sok másról, a mi iskolai és iskolán kívüli könyveink negyvenöt óta semmit nem írtak. Hogy a tudatlanság, amely ebből fakad, milyen ordító formát ölthet, arra ékes példa a 2004-es athéni olimpia megnyitóünnepsége. A magyar köztévé kiküldött tudósítója, Csisztu Zsuzsa elnémult, és csak hallgatott, amikor a kiűzetésről szóló szörnyű élőképeket mutatták. Ilyenkor arra gondolok: Trianon után mi is megéltük a magunk exodusait. Azokról miért nincs máig se élőkép vagy vele arányos film? E folytonos hiány következménye, hogy a magyar nyilvánosság bajnokai, ha erről kéne szólni: lapítanak, mellébeszélnek vagy, ha olyasmit látnak, mint Csisztu kollegina Athénben, hallgatnak. És ez még nem minden…
Angelopulosz filmje – címe a németeknél Az angyal harmadik szárnya – az istennek se akar eljutni hozzánk. Nyilván a régi világ ismert kifejezése miatt: mert „áthallása” van… Ezt Aczél tanítványai használták arra az esetre, amikor némely hasonlóságok megzavarhatták a néző fejét, márpedig ők nagyon vigyáztak arra, hogy a fejekben mi van. Nyilván ez él tovább, és okozta például a háborgást, amikor megjelent és bekerült az országba a Fahrenheit 9/11, és ezért tesznek meg most is mindent, hogy ne történjék hasonló a Farkasok völgye – Irak című török filmmel. Az utóbbi Európa-szerte hangos siker, a magyar nézőnek mégse hozzák el. Értsük úgy, hogy a magyar néző nem európai? És a döntnökök? Ők kicsodák? Van egy gyanúm…
Volt a régi pártközpont buzgó reszortosai közt egy Lendvai Ildikó nevű; azt mondják, ő volt a főcenzorok egyike, s osztálya azzal utasított el sok érdemes munkát, hogy „szovjetellenes”. Megszűnt az a pártközpont, ma már Lendvai Ildikó nagy demokrata, de hol lehetnek a beosztottai? Az alcenzorok… Olyan érzésem van, hogy beépültek ide-oda, és most ők mondják meg, mi helyes, mi nem, azzal a cseppet sem elhanyagolható különbséggel, hogy immár az „Amerika-ellenesség” nemkívánatos.
Vigyázzunk, emberek, könnyen kiszúrhatják a szemünket! Pedig már épp kezdtünk újra látni, de hályogot készülnek rárakni megint. Másodszor is.

Május 1., hétfő
Ott vannak az út mentén a kőkrisztusok, a Szent Vendelek, a Nepomuki Szent Jánosok, és tekintetüket hátunkban érezzük akkor is, amikor már messze elhagytuk őket. Ott ülnek a kapu előtti padon a falusi öregek, arcukon mély barázdák, fáradó szemükben képek, olyanok, amelyek nem kellenek már senkinek. S vannak a haranglábak, a középkori templomok, képviselik a régi mestereket, akik fából megácsolták, kőből összerakták s finom színekkel kifestették őket. Végül ott vannak a zsoltárok, az alig hallott versek, a siratóénekek: újságlapokon, kopott imakönyvekben, egy meggörbült kis öregasszony emlékezetében lelni rájuk – de mind szétszórva, távoli helyeken.
Vannak ők, meg még valaki; az utóbbi egy nap felállt, kinyitotta a kaput, s elindult, tán maga se tudta, merre, hová. Egyszer csak ott találta magát a kőkrisztusok előtt, szólították a falu öregjei, belépett a menedéket adó templomokba, és kinyitotta a bezárult imakönyveket. Ment, figyelt, és ami szétszóródott, összeszedte. Amit elfelejtettünk, felidézte. Amitől távol kerültünk, közel hozta. Ami előttünk volt, mégse láttuk, fénnyel borította. Amiről azt hittük, halott tárgy, fényképezőgépével föltámasztotta, és most az egészet odakínálja nekünk.
Olasz Ferenc ez az ember, és Ecce homo a könyv címe, amelybe ezt a sok mindent összegyűjtötte. Maga adta ki, mégis olyan, mintha mi rendeltük volna tőle. Az a Magyarország köszön vissza lapjairól, amelyet alig venni észre, ám nélküle nemigen lehetne élni. Azok könyve az Ecce homo, akiknek ide eresztett gyökeret a szívük.
A képek első látásra némák, de ha jól megnézzük a sírkövek véseteit, az öregek kezét vagy a megfeszített Krisztus arcát, megdöbbenve látjuk, hogy leolvasható róluk fajtánk mifélesége, nehezen érthető természete.
A magyarság sorstematikájáról Hamvas szerint egyedül Prohászka Lajos írt mértékadó könyvet. A vándor és a bujdosóban olyasmit állít a szerző, hogy Európától a magyarokat nem idegen nyelvük vagy származásuk választotta el folyton, inkább befogadhatatlan természetük és tétlen fölényeskedésük. Ez ingerelt ellenünk mindenkit, még ha nem is ártottunk nekik. Európa ezért nem tud mit kezdeni velünk ezer éve, számára idegenek voltunk és maradtunk mindmáig.
Van azonban egy másik nézet, vagy ha úgy tetszik, másik perspektíva – Olasz Ferencé, akinek képei mintha Novalist idéznék. A fiatalon meghalt német költőt, aki 1826-ban, halála után negyed századdal megjelent írásában előbb arról elmélkedik, hogy Európa a kezdődő barbárság stádiumába lépett, majd azzal folytatja, hogy „csak a vallás támaszthatja fel újból Európát, és békítheti össze egymással a népeket”.
Jó, jó, de miféle vallás?
Aligha a francia forradalom felvilágosultjainak guillotine-t istenítő vallása. Nem a bécsi kongresszus megjelent elitjének bosszút lihegő vallása. Nem a negyvennyolcas forradalmak trónfosztóinak vallása. Nem az önérzetes kapitalisták ég felé törő bérházainak vallása. De nem is a nácik vagy a kommunisták vérben tocsogó kivégzőosztagainak vallása.
Egyféle vallás lehet csak: a föld népének csöndes hite, más aligha képes távoli időkig összebékíteni magával az embert. A másokkal kötött béke ugyanis csak ezután jöhet.
Olasz Ferenc képein paraszt Krisztusokat látni, paraszt Máriákat – még Szent Vendel is, aki a legenda szerint ír királyfi volt, és képmása, úgy tartják, megóvja az állatokat a bajtól, nos, az ő jászboldogházi szobra is egy virtigli magyar pásztoré. De láthatóak a könyvben mai arcok is. Őseik voltak azok, akikről a szoborcsinálók hajdan mértéket vettek, és azok is ők, akiknek kétkezi munkája nyomán gazdaggá és virágzóvá vált az ország. És mert őket tönkretették, tönkrement az is.
Olasz Ferenc a második kötet kiadására készül. Segíteni kéne.

Május 3., szerda
Bárhogy is van, a magyar virtus verhetetlen. A paksi születésű Trebitsch Ignác, aki rabbinak készült, evangélikus hittérítő lett, majd brit alsóházi képviselő, később német ügynök, még később németországi puccsista, Kínában buddhista, s akit 1943-ig Európa csaknem minden országából kiutasítottak, ám a Magyar nagylexikonba bekerült, bizonyítva, hogy itt megbecsült szakma a szélhámosság; nos, még Trebitsch is megnyalta volna az ujját, ha ezt a históriát hallja.
Az történt, hogy New Yorkban meglovasítottak csaknem hatszáz értékes motort: Harley Davidsont meg efféléket. Idáig az ügy hétköznapi, ilyesmi az alvilágban rutinmunkának számít. Igen ám, de ezzel nem érték be, átcsempészték őket Európába, ami szakmailag már nehezebb. A sikeres akcióhoz előbb át kellett ütni a gépek adatait, szerezni hatszáz valódinak látszó papírt, amelyeken az áll, hogy a masinák mind totálkárosak. Mikor ezt is megoldották, berakták őket konténerekbe, és irány a nagyvilág.
Most jön a java! A hatszázból nyolcvan hová érkezett? Ide, a csepeli vámmentes szabad kikötőbe. És most számoljunk. Hányszor van meg a nyolcvan a hatszázban? Hét és félszer, ami azt jelenti, hogy a motorok egyhetede ide került, ilyenformán a Magyar Köztársaság, ha lélekszámát tekintjük, kiugró arányban részesült a lopott javakból. Mi következik ebből?
Ha a Gyurcsány-kormány jutni akar valamire, tanulmányoznia kell ezt a fajta találékonyságot, az elosztásnál mutatott kérlelhetetlenséget, betyár jól kell tudnia, mekkora a felvevőpiac – bár lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. Kormányunk a közelmúltban többször is becsapta az unió gazdasági fenoménjeit. Jó, jó, de akkor miért fenyeget pénzügyi csőd? Tán azért, mert a szélhámosságban is amatőrök. Tanuljanak a motorosoktól!