Köznapló

Május 6., szombat
Megnéztem a Megasztár elődöntőjét, s rossz kedvvel konstatáltam, hogy a tehetség nálunk ugyanúgy vámköteles portéka, mint volt húsz vagy harminc éve. Abba a gyanúba keveri gazdáját, hogy kimozdítja helyéből, ami megszokott, de hát hogyan volna tehetséges, akiben nincs felforgató szándék? Azért néztem hetekig a műsort, hogy lássam, kinél van efféle dugáru, s szerencsére találtam ilyet. Ordított róla, hogy más, amit a zsűri egyik tagja úgy fogalmazott meg, hogy akár helyet is cserélhetnének.
Ezt a tehetséget a verseny ítélőszéke meg a lebonyolítás módja kiejtette a döntőből. A közönségre bízták a dolgot, mely egy Konsum-Musikert – a németek nevezik így a kommersz zenészt – többre taksált, mint Különc Angélát. Kommersz Feri kedves figura, bár figyelemre alig méltó. Nincsenek gondolatai, se zenei ötletei, hangjában képtelenség felfedezni olyat, ami megkülönböztetné a többitől. Viszont fiú, s mivel a rajongás a lányok reszortja, s az sms-ek legtöbbjét is ők küldik, az eredmény nem lehetett kétséges, bye-bye, Különc!
A döntő így aligha lesz verseny, s ha mégis bekapcsolom a tévét, csak azért, hogy lássak egy tiszta szívű, gyönyörű hangú lányt, a délvidéki Rúzsa Magdolnát. Rászolgált arra, hogy övé legyen a fődíj: esténként odaadta nekünk mindenét, szinte meghalt a színpadon.
Különc Angéla nem hal meg, ő profi, ráadásul tudja, mit akar, s ha abba szakmailag belekötnek, bizony ellenkezik. „Nem úgy van az, testvérem” – kiáltott le az egyik zsűritagnak a színpadról, aki azonnal cvíder lett, hisz az ilyen magatartás zavarja a lebonyolítás szokásait. Annak kialakult rendje van: a zsűriben ülnek az okosok, a színpadon pedig hangoskodnak a kezdők, akiket irányítani kell. De ez csak a látszat.
A visszaszólás pillanatában ébredtem rá, hogy itt nem a tehetségről van szó, hanem annak édestestvéréről, a szabadságról, ez csípte a lent ülők szemét, akár zsűritagként, akár közönségként voltak jelen.
Különc Angéla azért bukott el, azért nem lehet markáns tehetségével a döntőben, mert kiderült róla, hogy szabad, és ezt, bizony, nehéz elviselni. Ennél a fajtánál senkit nem utálnak jobban, hiszen tükör van a kezében, melyet bármikor odatarthat a többség – bármilyen többség – elé, amely győztesnek tudja magát. A szabadság tükre igazat mond, és kiderülhet, hogy a győzelem nem sokat ér méltatlanok és tehetség nélkül valók kezében. Foglyai annak, remegnek érte, s a görcs, hogy megtartsák bármi áron, csorbítja, koptatja képességeiket.
A kisebbségnek nincsenek ilyen görcsei. Szabad, és ez lehetőséget ad arra, hogy tagjai erősítsék jellemüket, kialakítsák saját arcukat.
Aki tehát nem került „döntőbe”, vagy nem nyilvánítják győztesnek, ne keseregjen! Éljen a kisebbség nagy lehetőségével: a szabadsággal, amely növeli, kristályosítja, csiszolja a tehetséget. Jó, ha tudják, a szabadság és a tehetség kölcsönhatásban állnak, s aki idejében ráébred erre, az egyikkel erősíteni tudja a másikat.
És még valami… Talán a legfontosabb.
Ha a kisebbség él ezzel a lehetőséggel, és a fórumokról visszahúzódva kitartóan építi, gazdagítja önmagát – mialatt a többség mámorosai a teli tálat körülülve vastagra tömik magukat, és magabiztosan butulnak –, olyan teljesítménnyel állhat elő, amely egyre csökkenti a többség lehetőségeit. Diadalérzését. Hangerejét. Terét. Végül: a többség tényét.
Ez a képlete annak, hogyan alakulhat a győzelem vereséggé, és mint lesz a vereségből győzelem. Ám ehhez be kell fejezni az ősi kuruc bút, a régi sebek elvakarását. Szép tehetségünk derűs megformálásának szezonja ez, hiszen mindenki tehetséges, csak találja meg, miben. Hiszen ha megtalálja, szabad lesz, tükre lesz, és élete értelmét nem a hatalmasok, nem a „zsűri” adja meg vagy veszi el.

Május 8., hétfő
A Várban járva mindig arra gondolok, miért nem lehet átélni valóságként Buda 1849-es visszavételét. Mintha nem volna jelentős haditett, nincs markáns utalás rá sehol. És minthogy nincs, pótlása ugyanúgy az irodalom dolga lesz, mint annyi másé. Pedig vannak erre szakosodott hölgyek, urak, de olyan, mintha nem volnának. Merthogy nemcsak a Várban érni tetten óriási mulasztásaikat.
A Mazsihisz elnöke, Feldmájer Péter pár nappal ezelőtt levélben kérte Varga Kálmánt, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökét, akadályozza meg a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségét (MTESZ) abban, hogy eladja a tulajdonába került zsinagógákat. Eszerint azokat is eladogatják? Feldmájer okkal háborog, és nem csak azért, mert zsidó emberként ezt kell tennie. Kulturális gazdátlanságot jelez, amely főleg a fővárosban háborgatja az embereket.
Budapest sok történelmi kort, sokféle népcsoportot egybeötvöző város, s ha főpolgármestere szellemi fogékonyságának nívója nem volna oly lenn, mint a Holt-tengeré, remekül profitáltak volna belőle az itt élők és az ide látogatók az elmúlt tizenhat évben. De nem profitáltak, ezért sok őshonos úgy döntött, kivonul ebből a kősivatagból. Negyedmillióan gondolták így, ami felér egy csődjelentéssel.
Pedig nem sok városa van Európának, amelynek múltja ennyi izgalmat, architektúrája ekkora változatosságot, lakóinak sokfélesége ilyen gazdag vérkeveredést mutatna. Budapestnek a magyar mellett van római kori, török, német és zsidó múltat idéző negyede, és ha a bolsevik kultúra az építésben is olyan maradandót alkotott volna, mint a rombolásban, azt is leltárba vehetnénk.
Leltár azonban nincs, illetve csak olyan, amely azt tartja nyilván, mi pusztul, mit bontanak illegálisan – az utóbbi egy európai fővárosban már-már abszurdum, amiért bíróság elé kéne állítani a felelőst, de hát felelős nincs, nálunk sosincs.
Mindez nem akadályozza Budapest főpolgármesterét abban, hogy mint a rossz lovat, megállás nélkül dicsérje a várost: fantasztikus a közbiztonság, pörög a gazdaság. Ha így van, miért menekülnek el lakói? Házai miért dőlnek össze? Ám Demszky nem csak a jelenre alkalmatlan. Képtelen erényt kovácsolni a város múltjának értékeiből, tárgyi emlékei elhagyatottak, sorstalanok. Még hogy Buda visszavétele…
Tessék elmenni Óbudán a Flórián térre, és megnézni a római köveket, milyen állapotban vannak. El lehet látogatni a Rudas fürdőbe, és megtekinteni, mit tett a hivalkodó felújítás az autentikus belső architektúrával. Ballagjunk el a Rumbach Sebestyén utcába: a szél befúj a bécsi jugendstil legnagyobb mesterének, Otto Wagnernek egyetlen hazai épületébe. Az 1989-ben kiadott Magyarországi zsinagógák című könyv írja róla: „Sajnos a nagyon leromlott állapotú zsinagógában csak kis részletek utalnak a belső eredeti szépségére…”
Persze ahol a főpolgármester szellemi ambícióinak csúcsa az Andrássy úti Budapest Parádé sok szexuális aberrálttal, abban a városban jót nem lehet várni. Pedig a magyar főváros a millenniumi években s a két háború között jobban vonzotta a vendégeket, mint Bécs. Európa első fürdővárosa lett, utcái tisztaságtól ragyogtak, és divat volt eljönni ide akár Párizsból is, mert kedvesek voltak az emberek, kitűnő a konyha, olcsók a szállodák, tiszták a fürdők és csinosak a nők.
Mi maradt ebből a kommunizmus évei után? Semmi. És mit támasztott fel az elmúlt tizenhat év? Egyedül a nők csinosságát, ám ők maguktól újultak meg, e képességükért külön csodáljuk őket.
Ránk vár hát, magányos partizánokra, hogy tollunkkal feltámasszuk, újra láthatóvá tegyük e várost, ahol ma csak kátyús utcákat látni, düledező házakat és fásult, lökdösődő embereket, pedig Budapest sokkal több lehetne, ha méltó vezetője volna, nem ez a mostani…
Mindezt csupán háttérnek szántam ahhoz, hogy a rendőrünnepségen a Városligetben ott volt Lamperth Mónika édesanyja. Mutatta a kamera, ahogy odament az akadozó nyelvű Demszkyhez, s ha jól értettem, azt mondta neki: legyen újra maga a polgármester, aztán majd csak lesz valahogy… No, így állunk.

Május 10., szerda
Egyszer elköszöntem valakitől, mert azt mondta: a természet unalmas. Ezzel valójában azt állította, hogy a teremtés unalmas. No, nem. Ennél még a kategorikus istentagadás is jobb, az legalább harcos rúgkapálás valami ellen, amiből az ateista nem kér, ám attól még létezhet. Az az asszony viszont Isten képességeit vonta kétségbe: mintha a megalkotott „portéka”, a természet nem volna tökéletes, csupán másodosztályú.
Nemigen értem, miért épp most, májusban gondolok erre, amikor minden zöld, és szinte mámorossá tesz, hogy ahány, annyiféle. Más érzés jár át, ha a fűbe heverek, más, ha a kert végében a nagy mogyorófa alá telepszem, amelynek leveleit birizgálja a szél, mintha ki akarna kezdeni velük. (Ez féltékennyé tesz, de a fa és a szél is kinevet.)
Isten létezése, vagy hogy kedvezzek az ateistáknak: „megfoghatósága”, számomra főleg ilyenkor nyilvánvaló, például attól, ahogy a sokféle zöld muzsikál. Mintha zenekart alkotnának: a vadgesztenye lombja képviseli a mélyebb hangokat, talán a csellót; az akác szárnyasan osztott levelei a hegedűszólamot; a fű szálaiból – integessünk fel Capote-nak az égre – hárfa lesz; ha meg az olajfa ezüstös zöldjére nézek, mintha az arabok lantjának, a tárnak hangját hallanám.
Akik jövő szombaton érkeznek a nagymarosi ifjúsági találkozóra, nyilván másként „hallják” ezt a harsány színorkesztrát, de jó tudni, hogy nem lesz köztük, aki unalmasnak mondja a természetet. A plakát szerint, amelyet a plébániatemplomnál láttam, május 20-án 9 órára várják a katolikus ifjúságot. Hozzanak magukkal tollat, papírt, Szentírást, hideg élelmet és esőkabátot.
Én meg azt kérem, hozzák magukkal annak hitét is, hogy ők lesznek, az ő erős generációjuk, amely új irányt szab végre az országnak.