(mi fenyeget…)

Én nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha némiképp elment volna a kedvem. Eddig se sok volt, de most szinte lehetetlennek vélem, hogy újra elkezdjem mondogatni azt, amit az elmúlt tizenhat esztendőben körülbelül kétezerszer elmondtam, s képviseljem újra és újra azt a véleményt és világszemléletet, amelyről a magyar populáció fele nem vesz tudomást. Minek kerteljek: nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem tizenhét esztendővel ezelőtt; szabadságunk, erkölcsiségünk, bátorságunk, hitünk, jólétünk, egészségünk, munkakedvünk, politikai judíciumunk egyre sötétebb régiókba ereszkedik, s így az az érzés tér vissza belém, amely végigkísért életutamon: eltévedtem, nincs otthonom és nincs hazám. Mentségem sincs erre a szomorúságra és szorongásra, hiszen keresztény vagyok, s tudva tudom, hogy az, amit az életemnek érzek és nevezek, nem csupán erre a világra szól, s a lelkem mélységes bánata talán-talán nem távolítja el tőlem a világosságot, s azt, amit – bár semmit sem értünk belőle – igazságnak nevezünk. Nem tehetek mást, lemondok az igazság jogáról, ami része ugyan az emberi akaratnak, de az én részem belőle rendkívül csekély.
Természetemnél fogva is nehéz küzdenem a szomorúsággal, bár tudom, hogy az, ami most történik velünk, hosszú távon semmit sem befolyásol, csak nemzedékem életét és becsületét kurtítja meg. Tudom, hogy lényegében semmi sem történt, Isten türelme ugyanis végtelen, s ahogy egyre kevésbé félek a haláltól, nyugodtan szemlélhetem fogyó életem is. Egyre erősebben érzem bánatom mélyén: nem magamnak, hanem szeretteimnek kívánok jobb életet, s végre eljött az ideje annak, hogy kimondhatom: sok embert szeretek. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, már-már öröm. Azokat, akiket nem szeretek, nem gyűlölettel, hanem kétkedve figyelem, mintha egy másik dimenzióban tennék a dolgukat; iszonyú tettvágyuk nem rémít meg, hatalmas egójuk nem nehezül rám, egyszerűen nem értem őket. Azt mondják, győztünk. Miben? A politikai küzdelem tisztátlanabb terepen folyik, mint azok a sportjátékok, amelyek szabályok közé szorítva engedik győzni vagy veszíteni az embert. A sportban a győzelem és a vereség is hamar emlékké lesz, a játék liturgiája nem hosszú távra szól, s ami biztos: nem nyit kaput az égre.
Magamtól gyakran kérdezem, így talán más embertől is megkérdezhetem: mi lesz veled? Mi lesz veled például, aki vicsorogva vetted a válladra a haza és a szegény nép terhét? Honnan van ekkora önbizalmad és önigazságérzeted? Megrendülsz-e? Rájössz-e arra, hogyha politikai ellenfeleidet gúnyolod vagy sérted, az ország népességének felét megalázod? Nem a választási harc megy vérre, hanem az ideológiai küzdelem, amiben elöl jársz. A kisajátítás és a kirekesztés okoz nehezen gyógyuló sebeket.
A magam részéről megígérem önmagamnak: többet nem foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, csak akkor, csakis akkor, ha úgy érzem, hogy a baloldali büszkeség, bátorság és tenni vágyás túlmegy a normális határon, ha netán az önhittség önkénybe fordul. De akkor szólnom kell, és szólni fogok, függetlenül attól, hogy hitem szerint a lényeges dolgok nem itt és nem most dőlnek el.
Így szól a hatodik zsoltár: „De nem olyan Isten vagy / kinek az álnokság tetszik, / A rossznak nincs maradása előtted, / az elvakultak nem állhatnak meg színed előtt. / A gonosztevőket gyűlölöd mind, / és megsemmisíted a képmutatókat… / De örüljenek azok, akik hozzád menekülnek, / ujjongjanak mindörökké…”
Hogy az örök és végtelen vigasz vigaszt jelent-e véges életünkben, én nem tudom…