Nehéz idők

Könyvesház

Hosszú évek munkája nyomán a Magyar Országos Levéltár gondozásában és sorozatában megjelent egy kötet, amely a hatvan évvel ezelőtti magyar kormány minisztertanácsi jegyzőkönyveinek gyűjteménye. Olyan dokumentumcsomag, amely igényt tarthat az érdeklődésünkre, újkori történelmünk elemzésére. Aldous Huxley angol író mondta a történelmi eseményekről: „Ha résztvevői vagyunk, tragédia, ha csak nézői, olvasói, komédia.” Ez a mondat cseng vissza, ha a Tildy-kormány jegyzőkönyveit lapozgatjuk.
Ezerkilencszáznegyvenöt végén a felelős magyar politikai körök minden tagja tudta és elismerte, hogy az ország történelmének egyik legválságosabb időszakát éli. A november 15-én megalakult Tildy-kormánynak két és fél hónapos tevékenysége alatt szembe kellett néznie a súlyos gazdasági tényállással: a növekvő inflációval, az áruhiánnyal, az akadozó közellátással, a megszálló csapatok jelenlétéből adódó anyagi és lelki teherrel; ezenkívül eleget kellett tennie a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségeknek.
Ezek a körülmények szinte megoldhatatlan feladat elé állították a kormányt, amely a november 4-i választásokat követően alakult meg. A 18 tagú új koalíciós kormánynak kilenc kisgazdapárti, négy-négy kommunista és szociáldemokrata és egy parasztpárti tagja lett. Abban nem volt vita, hogy választási győzelme után a kisgazdapártot illeti meg a miniszterelnöki poszt, ugyanakkor az FKGP hozzájárult a kommunisták azon javaslatához, hogy a tárcákat fele-fele arányban osszák meg.
A kisgazdapárti vezetőség attól félt, hogy ha egyedül ők kormányoznának, nem tudnának megbirkózni az ország előtt álló hatalmas feladatokkal. Ha a baloldal is részt vesz a kormányban, osztoznia kell a politikai felelősségben. A munkáspártok viszont úgy vélték, hogy a tárcák felével bizonyos mértékig ellensúlyozhatják az FKGP nemzetgyűlési többségét.

Álljon itt néhány adat a kormány helyzetének érzékeltetésére: a trianoni országterületre vetített háborús emberveszteséget 900 ezer lélekre becsülték. Ebből adódott a munkaerőhiány. A háborús károk, az anyagi veszteség az 1944. évi becsült nemzeti vagyon 40,2 százaléka volt. 1938-hoz viszonyítva az állatállomány 60–70 százaléka elveszett. A vasúti és országúti hidak legtöbbjét lerombolták, a vasúti vonalak 30 százaléka elpusztult. A budapesti épületek 64 százaléka megsérült.
A választásokat követően teljesen új, gyökeresen átalakult politikai helyzet teremtődött, amikor az ideiglenesség állapotából kellett volna átvezényelni a kormányzati, parlamenti tevékenységet egyfajta törvényi rendezettség állapotába. Olyan feltételek között, amikor a kormánytagok nagy részének – pártállástól függetlenül – nem volt érdemleges államigazgatási, közigazgatási tapasztalata. Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei arról árulkodnak, hogy lényegtelen kérdések garmadát zúdították magukra, az ország sorsa szempontjából mellékes ügyek sokaságával foglalkoztak – például a köztisztviselők, közalkalmazottak felügyeletével –, miközben óriási teherként nehezedett a kabinet vállára a komoly, lényeges kérdések diskurzusa.
Lássunk néhány példát. Keresztury Dezső kultuszminiszter Kósa János gimnáziumi rendes tanárrá való kinevezéséhez kéri a minisztertanács hozzájárulását. Vagy: Kovács Béla földművelési miniszter néhai Magyar Gyula kertészeti felügyelő özvegye részére javasol kegydíjat. Vagy: Pfeiffer Zoltán igazságügyi államtitkár Mikovényi Dezső bírósági végrehajtó és járásbírósági irodasegédtiszt rehabilitálására tesz javaslatot. (Mikovényi Kiskunfélegyházán szolgált a Tanácsköztársaság alatt, és akkori magatartása miatt börtönbüntetésre ítélték.) Ries István igazságügy-miniszter a „letartóztatóintézeti őrszemélyzet ruházatához szükséges posztó ruhaanyag beszerzési költségére, 120 millió pengő póthitel engedélyezése tárgyában” terjeszt elő javaslatot. Gerő Ernő közlekedési miniszter a MÁV-alkalmazottak részére kíván a 225,5 millió pengőből bakancsot vásárolni. És a minisztertanács az indítványok legtöbbjére áldását adja.
Tildy Zoltán miniszterelnök sürgősen kéri a belügyminisztert (a pártközi megbeszélések során csak egyetlen kérdésben alakult ki jelentősebb nézeteltérés: melyik párthoz tartozzon a belügy; a tárcát végül Nagy Imre, az MKP agrárszakértője kapta) „azon bárok, mulatók és fényűző üzemek [jegyzékének] összeállítására, amelyek jelenleg is a súlyos gazdasági viszonyokkal ellentétben szinte provokációt jelentenek a nagy tömegek számára. Az a kívánalma, hogy ezeket a helyiségeket 24 órán belül […] Nagy Imre most már véglegesen zárassa be, és a készleteiket foglalja le.”
Keresztury Dezső kultuszminiszter magyar–orosz és orosz–magyar szótár kiadását javasolja, amelyhez előlegként ötmillió pengő szükségeltetik. Balogh István, a miniszterelnökség politikai államtitkára a Budapest székesfőváros felszabadítása során elesett szovjet katonák emlékművére tesz javaslatot. (Valószínűleg a Szabadság téri szovjet emlékmű felállításáról volt szó, amely 1990 után sok vitára adott okot.) Elmondja, hogy az emlékmű tervei már elkészültek, és a Vörös Hadsereg vállalkozott arra, hogy a meglévő anyagot a helyszínre szállítja. A költségek első részeként 50 millió pengő felett kíván diszponálni.
Kisebb vita alakul ki Ries István javaslatáról, aki az akasztás helyett – a Btk.-ban ez áll – a golyó általi kivégzés mellett tör lándzsát, mondván: a kötéllel való végrehajtás sok esetben akadályokba ütközik. Különösen vidéken kevés a hóhér, és kevesen is jelentkeznek ilyen állásra. (Elgondolkoztató, hogy Ries a börtönben elszenvedett bántalmazások következtében hal meg 1950-ben.)
Tombor Jenő vezérezredes, honvédelmi miniszter a hallottakkal szemben kérelmezi, hogy a hadsereg tagjait ne vegyék igénybe ilyen megalázó feladathoz, amely a honvédség körében nagy megdöbbenést váltana ki. Ries válasza: a honvédség tartozik kiszolgálni az államot… Bárányos Károly közellátási miniszter szerint önkéntes jelentkezőkkel kellene az ítéleteket végrehajtatni, mert ő is úgy érzi, a honvédséget nem lehet a hóhér szerepére kötelezni. Dobi István államminiszter (a másik két államminiszter Rákosi és Szakasits lett) azt vallja: máról holnapra át lehet képezni erre a szerepkörre a börtönőröket vagy a rendőröket…
Mindeközben a valóban hangsúlyos kérdéseket illetően: Rákosi Mátyás központi érvrendszerében az szerepel, hogy „óriási tapasztalatlanságot mutatna külpolitikai vonalon, ha a magyarság megtagadná a német nép kollektív felelősségre vonását, és szabotálná a lakosság Németországba való áttelepítését”. (A német anyanyelvűek lélekszámát a számtalan adat 250–500 ezerre becsüli.) Ezzel szemben Gordon Ferenc pénzügyminiszter nem tudja elfogadni a német nép kollektív felelősségét. Végül – Rákosi indítványára – név szerinti szavazás következett. A tizennégy voksoló közül kilencen mondtak igent és öten nemet, így aztán több hónapi vajúdás után a minisztertanács elfogadta az előterjesztést.
De folytatva a lényegtelen ügyek szócsépléseit: Cs. Szabó László író, esszéista főiskolai tanári kinevezésének megvitatásával, két olvasatban, illetve egy névtelen MÁV-igazgatásititkár lengyelországi kiutaztatásának kondícióival több időt töltött el a kormány, mint mondjuk a Gazdasági Főtanács létrehozásával. (A december 20-án megalakult Gazdasági Főtanácsot – egy új gazdasági csúcsminisztériumot – a kommunista párt erőszakolta ki, amely teljes felhatalmazást kapott a nyersanyag-gazdálkodás és minden más fontos gazdasági kérdés intézésére. Főtitkárává Vas Zoltánt nevezték ki. Szakembereinek többségét az MKP delegálta.)

Nagy Imre kijelentette: „Cs. Szabó személye ellen kifogások merültek fel, igazolása körül is zavarok voltak.” Keresztury megjegyezte: „Cs. Szabó László cikkei miatt merültek fel kifogások, amelyek alaptalanoknak bizonyultak, mert azokat az ő neve alatt Szabó Lőrinc írta.” Véleményt formált Rákosi is: „A dolgok kezdenek egészen rossz mederben menni – mondta. – Kultúrpolitikánk reakciós méreteket ölt. Naponta tapasztalom, hogy sokszor a minisztertanács megkerülésével egy-egy jobboldali ember lesz vezetőként kulturális posztra állítva.” Keresztury végül leszögezi: „Meg kellene vonni végre egy határt, mert nincs annyi kitűnő íróértékünk, hogy megengedhessük magunknak az értékek elfűrészelését.” Cs. Szabó kinevezéséhez a minisztertanács végül hozzájárult.
A csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében a magyar kormány 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB). Halaszthatatlanok voltak tehát az újabb tárgyalások a lakosságcsere-egyezményről és a felvidéki magyarság helyzetének normalizálásáról. Mégis csak 1946. február 6–10. között kerülhetett sor a megbeszélésekre. A létrejött egyezmény aránytalan előnyöket biztosított a csehszlovák fél számára. A kérdés mai lakmuszpróbája: volt-e alternatíva?

A tizenhat jegyzőkönyv ismertetését megelőző tanulmány miniportrék sorozata, amely rávilágít arra, milyen karakterűek voltak a miniszterek, milyen személyiségjegyekkel rendelkeztek, és az adott helyzetekben, a kormány elé került kérdések megvitatása során hogyan viselkedtek. A jegyzőkönyvek fele azt mutatja, hogy a Tildy-kormány – nemcsak megalakulásának körülményeit tekintve, de napi működése folyamán is – nem volt ura saját magának és nem volt ura Magyarországnak. A SZEB instrukcióit például nem követték alapos, érdemi viták. Január 12-én Bárányos közellátási miniszter emelkedik szólásra, és elmondja, hogy az oroszoktól felszólítást kapott az 1946. évi jóvátételi szállításokra vonatkozóan. Kijelenti: „A negyedik negyedévi jóvátételi szállítás… több, mint az ország ellátását biztosító szükséglet. Súlyosak a parasztok részéről beérkező panaszok. Vannak vidékek, ahol a nép teljesen ellátatlan… A fegyverszüneti egyezmény aláírásakor nem gondoltunk arra, hogy jóval az európai háború befejezése után ilyen nagy hadsereget kell élelmiszereznünk…” (A szóban forgó időszakban közel másfél millió megszálló katona tartózkodik hazánkban!)
Ne felejtsük el, hogy a nyári szárazság és a rossz termés következtében az őszi és téli hónapokban súlyosbodtak a közellátási nehézségek. Budapesten 1945 szeptemberében és októberében az alapvető élelmiszerekből az alacsony fejadagokat alig tudták biztosítani. Október elején a lisztjegyek felét sem lehetett beváltani. Februárra még katasztrofálisabbá vált a helyzet. A vidéki ipari centrumokban és a bányavidékeken az éhínség veszélye fenyegetett. A nagy fagyokkal, hóval beköszöntő tél válságossá tette a szénellátást. Tetézte a bajt az infláció, a pénz elértéktelenedése. Az államháztartás egyensúlya megbomlott, a bevételek nem fedezték a kiadásokat, s az állam újabb és újabb papírpénzmennyiség kibocsátásával igyekezett magán segíteni. Országszerte nőtt az elégedetlenség. Számos helyen sztrájkmegmozdulásokra került sor.
Ilyen körülmények között reagált Gerő Ernő ekképpen Bárányos Károly fenti felvetésére: „A Vörös Hadsereg élelmezésére nézve: fel kell vetni a kérdést, de a hangsúlyt nem a jogi alapra kell fektetni. Politikai alapon kell ezt elintézni.”
Balogh páter 1946. január 12-én bejelentette, hogy Szvidorov altábornagytól, a SZEB elnökhelyettesétől Tildy Zoltán a következő értesítést kapta: „Van szerencsém közölni Önnel, hogy a szovjet kormány határozata szerint a Vörös Hadsereg Parancsnoksága a pengő kibocsátását 1946. január 1-jével megszüntette.” Tudniillik a Vörös Hadsereg 1944–45 folyamán mintegy ötmillió pengő értékű pénzt bocsátott ki Magyarországon, amelyet a kormány köteles volt ellenszolgáltatás nélkül beváltani!
De ne menjünk el szótlanul a SZEB mellett sem, amelynek tetemes működési és ellátási költségeiről is gondoskodni kellett. Az 1945. december 18-i kormányülésen Gyöngyösi János külügyminiszter előterjeszti javaslatát a SZEB költségeinek fedezésére, és hatmilliárd (!) pengő hitel megszavazását kéri. Tildy támogatja a hitelt, de hozzáteszi, hogy a jövőben a számlákat a SZEB-en keresztül kell ellenőriztetni. Gyöngyösi egyetért, ám megjegyzi, hogy „ebből súlyos sértődések lesznek”. Elpanaszolja, hogy hiába küzd a rendkívüli megterhelés ellen. Egy alkalommal például 84 millió pengőt számláztak egy rekamié helyreállítási költségeire. Viszont ha akadályokat gördít az igények elé, a misszió vezetői részéről meglehetős hűvösséget tapasztal, és nem teheti ki magát ennek.
G. Vass István, a könyv vezető szerkesztője, egyben a bevezető tanulmány írója így foglalja össze véleményét a jegyzőkönyvekről: „A kormány működésére, a döntések meghozatalára jelentős részben a rögtönzés és a hektikusság nyomta rá a bélyegét. Egyszerűen érthetetlen, hogy szinte valamennyi fontos kérdésben úgy tárgyalt a kormány, és úgy hozta meg döntéseit, hogy az előzetesen nem is szerepelt az ülés napirendjén, és nem volt írásbeli előterjesztés, vagy ha volt is, azt az ülés napján (esetleg a minisztertanács ülésén) juttatták el az egyes miniszterekhez. Így érthető, hogy a miniszterek több esetben nem készülhettek fel kellően a tárgyalásra, és nem vehették igénybe saját szakapparátusok segítségét. Néhány esetben fontos információkat nem bocsátottak a miniszterek rendelkezésére, vagy éppenséggel félreinformálták őket. Más esetekben fontos ügyeket be sem vittek a minisztertanács elé, hanem a miniszterelnök vagy a döntéshozatali csodafegyverré nyilvánított Gazdasági Főtanács intézkedett saját hatáskörében. Ezzel szemben gondosan megtárgyalták több száz ötöd- vagy tizedrangú minisztériumi tisztviselő soron kívüli előléptetését, sőt a politikailag kissé kényesebb személyi ügyekre kétszer-háromszor is visszatértek.”
1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot, s Tildy Zoltán még aznap letette a hivatali esküt a nemzetgyűlés előtt. Tildy köztársasági elnökké választása után az új miniszterelnök Nagy Ferenc lett. (Nagy Ferenc első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyveiről 2003-ban jelentetett meg hasonló kötetet az országos levéltár Szűcs László szerkesztésében.)
Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei (1945. november 15. – 1946. február 4.) előrevetítik, amit Varga Béla, a világháborús menekültügy kiemelkedő alakja 1945 végén mondott: „A nép bizalmát élvezzük, de a kommunistákét és a szovjet megszállókét nem. Nehéz idők előtt állunk.” Bekövetkezett. A szerkesztőgárda, G. Vass István vezetésével, rendkívül alapos munkát végzett. Külön ki kell emelni a jegyzeteket, amelyeket azok is haszonnal forgathatják, akik nem csak a szóban forgó két és fél hónapra kíváncsiak.
(Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei, 1945. november 15. – 1946. február 4. Szerk.: G. Vass István. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)