Orbán Viktor három választási lehetősége

V o k s 2 0 0 6

Legfontosabb annak a tisztázása, hogy „ki az a mi?”, vagyis aki „személyünkben” megnyerheti a következő választásokat. Az a valami ugyanis, amit a politológia magyar politikai életnek tekint, nem pártokból, hanem politikai holdingokból áll. Olyan nagy konglomerátumokból, amelyek politikaipari nagyvállalatokként foghatók fel. Elsődleges céljuk, hogy az uralmi javak elosztásának tartós ellenőrzésére épülő távlati profitlehetőségeket minél teljesebben kiaknázzák. Ehhez viszont az abszurditásig elmenő, cinikus gátlástalanságra van szükség a társadalomfilozófiai talapzatok megformálása, megfogalmazása, illetve ezek tömegfogyasztásra való alkalmassá tétele terén. Kevés vigasz, hogy mindez a fejlett Nyugaton is így van, sőt.
Mindez nem egészen a véletlenek szerencsétlen összjátékaként alakult így a demokrácia fedőnéven üzemeltetett berendezkedésekben. A politikai holdingok fő feladata ugyanis a mindenütt növekvő arányú vesztes többség fékentartásán kívül az, hogy a globális hatalomgazdasági aktorok (a többnyire transznacionális óriásvállalatok) erőforrás-szivattyúi számára zavartalan működést biztosítsanak. E globális aktorok ugyanis csak akkor képesek a lokalitás értékmezőinek folyamatos „letermelésére”, ha a politikai elitek nagy és jól kezelhető holdingokká teszik a politikai életet.
Mindeközben sikeresen asszisztálunk életterünk folyamatos kifosztásához. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez az úgynevezett rendszerváltás eredményének csak egy megengedhetetlenül udvarias értelmezése, mert a lényeg ennél is durvább, embertelenebb és silányabb. A két nagy holdingként üzemelő „jobb-” és „baloldal” fő funkciója tehát az, hogy hamis törésvonalaival, hamis értelmezési kereteivel és hamis fogalmaival a hamis tematizáció ketrecébe zárva tárolják, és védekezésképtelenné tegyék azt, amit valaha magyar nemzetként is szokás volt említeni. Hogy mi volna akkor a valóságos törésvonal? Lassan ötszáz éve már, hogy nemzetünk mindig közvetlen birodalmi függésben élt, így elitjei között két nagy vonulat alakult ki. Az egyik a kollaboránskomprádor-struktúra, amely a neki lehulló globalomorzsákért cinikusan és készségesen nyitja meg nemzetének értékmezőit a megszálló birodalom „ideiglenesen hazánk területén állomásozó” rezidensei előtt. Míg a másik megpróbál legalább valamilyen rendezett, „visszapótlásra” is esélyt nyújtó lefosztást kialkudni. Ez utóbbit szokás még ma is nép-nemzeti alternatívaként megnevezni.
A rendszerváltás fedőnevű globális hatalom gazdasági diktatúra hazai berendezkedése során a „globálnyikok” első teendője az volt, hogy megakadályozzák a nemzeti nagykoalíció létrejöttét, vagyis, hogy a nemzeti alapon álló szocialistáktól a népi szocialistákig terjedő széles körű összefogás alakuljon ki legalább az ellenőrzött lefosztás feltételeinek a kialkudására. Ezt a szerepet a baloldali holdingban Horn Gyula, a jobboldali holdingban Antall József vállalta. 1989 októberében néhány hét eltéréssel ugyanazt hajtották végre. Kiszorították, megfélemlítették, és/vagy korrumpálták holdingjaik akkor még többségben lévő, de instabil és felkészületlen nép-nemzeti többségét. Előzékenyen döntő pozícióba juttatták a globalokomprádor kollaboránsokat, akik, amikor ennek eljött az ideje, mindkét holdingban a neoliberálisok forgatókönyve szerint végre is hajtották a magyar társadalom latin-amerikanizálásának létroncsoló feladatait (Kupa-csomag, Bokros-csomag stb.)
Az csupán optikai csalódás, hogy az úgynevezett jobboldal kétszer is kormányozhatott. Mert mindkét alkalommal az volt a dolga, hogy a kormányaikban akkor is döntő pozícióban levő neoliberálisok segítségével lejárassa a nép-nemzeti alternatívát. 1998-ban pedig volt egy másik feladata is. Az, hogy megakadályozza Horn Gyula, és rajta keresztül a kádári párt-társadalom hosszú távú berendezkedését. Ez azonban csak azért zavarta volna a globális „gazdit”, mert saját hatalomgazdaságának kiépítésével akaratlanul, de kissé akadályozta volna a globális szivattyú rutinszerű működtetését. Az Orbán-kormány megengedése tehát mindössze egy szándékos kényszerítő passz volt a globális főhatalom helyi rezidentúrája részéről.
Valahogy így festenek tehát a valós törésvonalak. Addig esélyünk sincs a nemzet sorsának jobbra fordítására, amíg tétlen szemlélői vagyunk a hamis bal-jobb verbális polgárháborújának. Mernünk kell kimondani, hogy a kudarcok sorozatának fő oka éppen az, hogy a jelenlegi két holdingban, az MSZP-ben és a Fideszben pontosan ugyanolyan arányban vannak jelen és meghatározó pozícióban a nemzetellenes globalokomprádorok, az alávetett döntő többséget képviselni törekvő nép-nemzetiek, és az a cinikus csoport, amelynek elemi érdeke a hamis törésvonalak látszatának minden áron való fenntartása.
Egyetlen minőségbeli különbség adódik, legalább is egyelőre, a két holding között. Ez pedig Orbán Viktor személye. Ennek az írásnak nem lehet célja Orbán Viktor karakterének részletes elemzése, van azonban egy fontos ok, ami miatt most mégis szólnunk kell erről. Ez az ok pedig az, hogy jövendő sorsából kirajzolódnak a magyar nemzet jövőjének kritikus elágazási pontjai. Orbán Viktort már egyetemista korában elkezdték igen tudatos műgonddal építeni a globalokrácia külső kiválasztó hatalmai és belső rezidensei. 1986 és 1993 között úgy látszott, hogy személyében a szélsőséges és gátlástalan-kíméletlen globalokrata forgatókönyv végrehajtásának csúcsfegyverét sikerült megkonstruálni. Máig sem pontosan beazonosítható fejlemények hatására azonban ettől az időponttól kezdve a csúcsfegyver karaktere egyre radikálisabban kezdett szembefordulni konstruktőreivel, és elkezdődött annak a Bibó szavaival élve lényeglátó realista politikusi alkatnak a felépítése, amely a térségre vonatkozó globális forgatókönyvek számára messze a legnagyobb fenyegetést jelenti. Ettől kezdve Orbán Viktor teljesítménye mind tanulási kapacitásának mélységét, mind politikai-taktikai érzékét illetően megrendítő erejű. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a globális főhatalom egész hada veszi körül pártját, legfelső vezetőinek, illetve tanácsadóinak álcázva.
A magyar társadalom, a Fidesz és Orbán Viktor sorsa azonban most válaszúthoz érkezett. Végérvényesen kiderült, hogy a hamis bal-jobb törésvonalak hallgatólagos elfogadására, a globális főhatalom játékszabályainak betartására épülő stratégia követése végleg lezárja számára az esélyt ahhoz, hogy 1998 és 2002 között elkezdett kísérletét nemzeti alapú új alku létrehozására valaha is tovább folytathassa. A jelenlegi folyamatok alapján nagyon leegyszerűsítve három választási lehetősége van.
Az első, hogy bűnbánatot gyakorolva tesz egy utolsó kísérletet a globális rendbe való visszailleszkedésre. Ez azonban csak úgy képzelhető el, ha előtte valami fontos nemzetközi szerepben bizonyítja, hogy derék és engedelmes szolgája a birodalomnak, és ezt követően egyszer talán még engedélyezhetik számára e külső emigrációból való visszatérést. Karakterének szerkezeti módosulásai azonban nagy valószínűséggel kizárják már ennek lehetőségét, és az sem biztos, hogy az impérium még egyáltalán igényt tart szolgálataira.
A második lehetőség, hogy új nemzeti pártot hoz létre, akár az Fideszen belül, akár azon kívül. E konstrukció fő értelme és funkciója az lehetne, hogy felhasítsa a rendszerváltás globális konstruktőrei által a 80-as évek végén felépített hamis politikai intézményrendszert, világossá téve annak hazug és pusztító szerkezetét. Az új párt új elbeszélésmódjával láthatóvá teheti a valós törésvonalakat, és ajánlatot tehet az MSZP-be zárt baloldali népnemzetnek a kiválásra és a csatlakozásra, megteremtve ezzel a nemzeti nagykoalíció történelmi esélyét, amely nélkül kifosztásunk megállítására semmi esély. Ez a lehetőség ugyan ma még utópisztikus, de a jelenlegi hamis konstrukció fennmaradása, minden látszat ellenére, valójában még ennél is utópisztikusabb.
A harmadik lehetőség a belső emigráció. A választások második fordulója és a forradalom ötvenedik évfordulója között pontosan fél év a távolság. Hogy mekkora a távolság a mai magyar nemzet és az 1956-os között, az egyelőre a jövő gomolygó ködébe vész, de már nem sokáig. Rövidesen kiderül, hogy a pusztító robbanás és a lassú (még pusztítóbb) elrohadás között ma-radt-e esély a konstruktív nemzetépítésre.

A szerző író, közgazdász

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.).