Őrhelyen

Családom mindennap kiültetett az erkélyre az idő jobbra fordulásával. Így tudtam megcsodálni életemben először a tavasz titkát. A pillanatonkénti változás izgalmát eddig sose éreztem: a szemem előtt bomlottak ki a rügyek, nyíltak ki lángolva a virágok. A szemem láttára született újjá az élet. Ahol tegnap még csak száraz gallyakat mozgatott a szél, ott délre már rügy fakadt. Nincs szebb és felemelőbb, az ember számára biztatóbb, mint az új élet születése. Az ámulattól némán figyeltem a csodát.
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a kert közepén díszlő öreg fa is lombosodni kezd, és egyik alsó ágán sűrűbb a madárjárás. A fa vastag törzséből két hatalmas ág emelkedett ölelésszerűen a magasba, s annak a tövében észleltem a mozgást, sürgés-forgást. Kitartó figyelés után tisztán kivehettem a fészekben tátogó fiókákat is. Várták a rigó hozta élelmet.
Semmi kétség, a rigók a két vastag ág tövében leltek alkalmas fészekrakó helyre. Megigézett a látvány, ahogy a fiókák várták az egymást felváltva érkező rigópárt. De aztán elszorult a torkom, félteni kezdtem a fiókákat. A kertünk ugyanis a szomszéd lakások cicáinak átjáróháza, majd minden tíz percben megjelent egy-egy macska. Mi lesz, ha egyikük észreveszi a rigófészket a fiókákkal? Szinte beleborzongtam a rémületbe.
Aztán hirtelen felbukkant egy újabb veszedelem a szomszéd házban lakó Pistike képében. Nyolcéves lehetett a gyerek, aki egyetlen lendülettel átugrotta a két kertet elválasztó alacsony drótkerítést, közelről is megnézte a madárfészket, majd leheveredett egy napsütötte tisztáson.
Majdnem ugyanebben a pillanatban feltűnt az egyik cica. De még körülszimatolni sem maradt ideje, már menekült is a kerítés felé, ahol a macskák titkos átjárója volt. Ott átbújt, futott tovább, csak a harmadik kertből tekintett vissza. Mi történt?
Az, hogy a Pisti gyerek a settenkedő macska láttán előrántotta zsebéből a csúzlit, és rálőtt a cirmosra. Nem találta ugyan el, de megriasztotta az állatot. Dermesztett a rám törő rémület. Lehet, hogy a fiú a rigókra les titokban, azért ugrott át a kertünkbe? Bele akar lőni a fészkükbe? Riasztanom kellene a madarakat, felhívni a figyelmüket a csúzlis fiúra. Aztán mérgesen ráförmedni erre a gyerekre, megpirongatni vagy fenyegetni is talán. Nem hagyhatom szó nélkül a garázdálkodását. Rákiáltok:
„Pisti!”
Összerezzen, úgy látszik, eddig nem vett észre az erkélyen. Néz rám, csitító mozdulatot tesz, hogy ne kiabáljak. Dühömben nagyot csapok botommal a korlátra. S intek felé, hívom, hogy jöjjön fel a lépcsőn hozzám az erkélyre. Nem nagyon akar. Egyre csak a rigófészek felé int, majd hirtelen egy újabb kóbor cicát vesz célba a csúzlijával. Aztán mégis szót fogad, elindul felém, óvatosan szedi a lépcsőfokokat, látni, hogy nem akar zajt csapni. A fülemhez hajol: „A rigók!” – suttogja. Felkapom a fejem. Mi van a rigókkal? Életükre pályázik? Aztán nyomban kiderül, hogy nem erről van szó. Hanem éppen védeni jött a fiókákat.
Észrevette ugyanis ő is a fészket, s látta a sündörgő cicákat is a kertben. Azért ragadott csúzlit. Mert a macskáknak elegendő, ha rájuk lő egy vadgesztenyét, nyomban futásnak erednek, nem érnek rá többé leskelődni.
Megegyeztünk, hogy feljöhet hozzám az erkélyre minden délután, majd együtt őrködünk. A csúzlit különben én is tudom kezelni. Jött is mindennap. Aztán csütörtökön hiába vártam. Különórája volt. De átküldte a takarítónővel a csúzlit s mellé egy maroknyi muníciót is. Távollétében álljak helyt az őrhelyemen.
Szorongva ültem a nádfonatú székben, kezemben a lövésre kész csúzlival. Eszembe villant, hogy gyermekkoromban maszatos bácskai parasztgyerekként is így álltam az udvaron a nagy eperfa törzsének támasztott háttal. Lehet, hogy azóta is ott állok madárlesen abban a régi házban?
Csak az idő szállt el felettem viharos gyorsasággal.