Orosz látnok

Kárpátalja, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia része 1945 áprilisában került szovjet fennhatóság alá. Pálfy Julianna festőnő a Szovjetunióban született, végigélte a kisebbségi lét minden keserűségét. Gondolatai a nehéz idők ellenére üdítően egészségesek maradtak.

Csapon születtem, éppen csak odaát – kezdi a beszélgetést. – A mostani határállomás a nagyapám földjén található. Mindig, amikor megyek, mérges vagyok, hogy miért kell nekem itt állni?! Kispalád, Botpalád Magyarországhoz tartozott, Nagypalád – ahol mi éltünk, és amelyről Móricz is ír a Sáraranyban – már nem. Az életemet a családom határozta meg, az apám például, akit nagyon szerettem. Vasúti tiszt volt, Pesten tanult, a gimnázium után ügyvéd akart lenni, aztán beleszeretett a vasútba. A háború alatt Désen szolgált. A háború után hazament, meglátogatta az apját, aki még az Osztrák–Magyar Monarchiában született. Visszajönni már nem tudott, éppen lezárták a határokat.
– Az idegenben maradt magyarokat összeszedték…
– Apám sem úszta meg. Közzétettek egy felhívást, hogy fiatal, életerős férfiakat keresnek hídépítéshez. A szép szál apám a bátyjával együtt jelentkezett három napra, amiből négy év lett. A bátyja soha többé nem jött haza. Apám legkisebb testvére húszéves korában művezető volt a Szerencsi Csokoládégyárban. Sokra vitte volna, de annyira németbarát volt, hogy ment utánuk a háború után. Ő is eltűnt. Soha nem találtuk meg, pedig apám sokat kutatott utána. A táborról, hogy ott milyen körülmények között éltek a bátyjával, soha nem beszélt, hogy ne lázadjunk, hogy élni tudjunk az országban.
– Hány évesen jött haza?
– Harminc volt, amikor megnősült, előtte jött vissza egy-két évvel. Ötvenkét kiló volt, százkilencven magas. Bányában dolgoztatták őket, a hídépítés csak kamu volt. Apám összebarátkozott anyám vőlegényével a táborban. A barátság alapját anyám levelei jelentették. A vőlegény minden anyámtól kapott levelét megmutatta apámnak, akinek nagyon tetszettek az írások. Aztán a vőlegényre ráakaszkodott egy orosz nő, terhes lett tőle, muszáj volt feleségül vennie. Anyámnak apám vitte a rossz hírt. Elkezdtek beszélgetni, és egymásba szerettek. Ha nincs ez a nő, én sem vagyok.
– Milyen volt az édesanyja?
– Szőke, kék szemű, alacsony. Könyvbolond. Rövidlátó lett, mire felnőtt, agyonolvasta a szemét. A szüleim Csapon házasodtak össze, de hamarosan Nagypaládra költöztek, mert falun több volt az ennivaló. Anyám soha nem bírta megszokni Nagypaládot. Csapot szerette, a vasúti csomópontot, ahová mindig áramlottak a friss hírek, ahol ismerte az ember a legújabb divatot, ahol egy csomó érdekes, nyitott idegennel találkozhatott. Ő maga is nyitott ember volt, és annyira ügyes volt a keze, hogy kiskorunkban olyan divatos ruhákat varrt nekünk, hogy az már falun nem is számított normálisnak.
– Rajzolni is ő tanította?
– Ő, sőt az első óvodát is ő, Kun Jolán hozta létre Nagypaládon. Úgyhogy én félig kun, félig viking vagyok. Apám családi neve ugyanis Oroszi. Oroszinak pedig a russzokat nevezték első királyaink, akik vikingeket telepítettek a határra, védelmi okokból. Anyám családja különben Záhonyból származott. A nagyanyám a Záhonnyal szembeni Csapba ment férjhez egy Kun nevű emberhez. A Kunok nagyon jól szituált emberek voltak Csapon, az öreg Kun bácsi volt a falu bírája, ami akkor választott tisztség volt.
– Ön ötvenben született.
– Utánam jött még a két húgom. Anyám nem szerette volna, ha faluban növök fel, a nagymamához adott Csapra másodikos koromban. Ott kezdtem el zongorázni tanulni. Később a zeneiskolát is elvégeztem. Közben meghalt imádott Kun nagyapám, akitől anyám a könnyedséget, a vidám természetet örökölte. A nagymamám ellenben szigorú asszony volt, aki szerint egy lánynak nemcsak zenét kell tanulni, hanem korcsolyázni is illik, sőt templomba járni is kötelező. Nagymamám világa számomra kicsit rideg volt. Anyám játékosan és könnyedén tanított bennünket, a nagymama nem. De míg a falusi gyerekek között nem voltak barátnőim, Csapon akadtak játszótársaim. Miközben én énekelni és zongorázni tanultam, otthon megfordult az élet. Apámat a falu megválasztotta kolhozelnöknek. Nagypalád nagy, kálvinista falu volt határvédő állomással, és tele volt orosz katonákkal, akik kedvük szerint járkáltak ide-oda. Míg a magyarok orosz–magyar barátságról beszéltek, addig ők gyarmatnak tartották Magyarországot. Mélyen lenéztek bennünket. Emlékszem egy oroszra, aki felpofozta a lányát, amiért az a „gyarmatról” hozott vendégeket a házába.
– Az ötvenhatos forradalomból átszivárgott valami?
– Apám rádión hallgatta az eseményeket, és valaki följelentette. Pedig ez apám saját faluja volt, az ő kérésükre lett kolhozelnök, sőt agrár szakon – oroszul – az egyetemet is elvégezte. Berendelték. Végül nem lett belőle semmi.
– Párttag volt?
– Nem kellett párttagnak lennie. Akkoriban nagyon nehéz volt egy termelőszövetkezetet vezetni, a terveket szinte lehetetlen volt teljesíteni. Például zöldborsót kellett termeszteni, amelyet senki sem ismert. Végül mégis a nagypaládi lett Kárpátalja legjobb kolhoza. Vándorzászlót kaptak, amiért fel kellett utazni Kijevbe. Kiderült, hogy apám nem párttag. Bekeményítettek. Azt mondták, akkor kap csak a téesz teherautót, traktort, amely a vándorzászló mellé járt máskülönben, ha belép. Összeültek a falu öregjei, és még azok a bácsik is, akiket kulákoknak minősítettek és mindenüket elvették, azt mondták, hogy apámnak muszáj belépnie. A falu nem szenvedhet hátrányt, amiért a kolhoz elnöke pártonkívüli. Így lett apám párttag. Nehéz idők voltak. Nem lehetett tudni, mit kell tenni, nem volt kitől tanácsot kérni. Főképp anyám arca van előttem, aki sokszor ideges volt, néha sírt. És bár egyre jobban mentek a kolhoz dolgai, már konzervgyár is működött, amely feldolgozta a termékeket, apámat mégis kikezdték. Elköltöztünk Beregszászra. Ott érettségiztem, a legjobb iskolában a környéken.
– Mihez kezdett az édesapja Beregszászon?
– Az újlaki kereskedelmi körzet vezetője lett. Olyasmi volt ez, mint itthon az ÁFÉSZ. Szerettük a várost. Minden rendben lett volna, ha apám nem kezd el betegeskedni. Már a tábor is megviselte a gyomrát, aztán a kolhozhoz kapcsolódó gondok szintén. Úgy érezte, hamarosan meg fog halni. Kérte, költözzünk el olyan városba, ahol egyetemek vannak, hogyha tovább tanulunk, ne legyen gond az utazgatás, az albérlet. Így kerültünk Ungvárra. Magyar szakra fölvételiztem, nem sikerült. Apám soha nem szólt az érdekemben, protekcióellenes volt. Ez, ma már úgy látom, nagy ostobaság volt, hiszen mások meg jogtalan előnyökhöz jutottak, de ő tisztességtelennek tartotta. A következő évben két héttel hamarabb volt a felvételi a képzőművészeti főiskolára, és bár újra magyar szakos szerettem volna lenni, gondoltam, előtte megpróbálom a képzőt. Fölvettek. Tulajdonképpen a filmrendezés érdekelt a legjobban. Minden filmet kívülről tudtam, a szereplőket, a rendezőket, ismertem a történeteket. Abban az időben Kárpátalján a Film Színház Muzsikát egy nap késéssel lehetett kapni. Abban az időben a Szovjetunióban magas színvonalon folyt a művészeti oktatás. Egyszerű, klasszikus módszerekkel nagyon pontosan sajátítottuk el az alapokat. Hullaházba jártunk testeket rajzolni, harmadévtől végiglátogattuk a nagy múzeumokat. Moszkvában a Tretyjakov-képtárat, ahol két nagyszerű festő igézett meg: Vrubelj és Rubljov. Ez a Brezsnyev-korszak viszonylag „laza” szocializmusa volt, bár ennek ellenére ötször meg kellett gondolni, kinek mit mond az ember.
– A főiskolán voltak barátai?
– Főleg fiúkkal barátkoztam, mert csak két lány volt dekoratőr szakon. A férjemmel a főiskolán ismerkedtem meg. Ő negyedikes volt, én elsős. Ő nézett ki magának, nekem nem nagyon tetszett eleinte. Aztán észrevettem, mennyire különös egyéniség. Nem a külseje, hanem a gondolatai a világról. Sokszor nem vagyunk közös nevezőn, mégsem engedünk egy tapodtat sem a magunk igazából. Így működünk. Két évre elvitték katonának, megvártam. Amikor összeházasodtunk, az ungvári nagymama házába költöztünk, aki akkor már ápolásra szorult. Másfél évig vele éltünk. A házat később megvettük a többi örököstől, rendbe hoztuk, le lehetett volna élni benne az életünket.
– Csak?
– Csak az ember nem szánja ugyanazt a sorsot a gyerekeinek.
– Milyen sorsot?
– Azt, amely tele van félelemmel. Amikor nem mondhatjuk ki, amit gondolunk, amikor nem választhatjuk azt, amit akarunk. Ha Magyarországon születek, biztosan filmrendező leszek. Amíg a gyerekek kicsik voltak, szintén nehéz idők jártak. Szerencsére a férjem megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyekkel pénzt is lehetett keresni, és mégsem adta el magát az ember. Én már Komszomol-tag sem voltam, nemhogy párttag. A gimnáziumban minden évben be akartak léptetni, de mondtam, hogy már tag vagyok, csak a könyvemet nem találom. Békén hagytak. A főiskolán sem kellett belépni, viszonylag elnézőek voltak. Visszatérve a megélhetésre, általában dekoratőrmunkáink voltak, politikai plakátokat festettünk. Én közben írogattam is a kárpátaljai Igaz Szóba. A főiskola után szerettem volna az újságnál dolgozni mint képszerkesztő, de akkor jött a nagymama… Az embernek sokszor kell áldozatot hozni, bár utána kárpótolja az élet. Az írást is visszaadta nekem. Amikor a gyerekeink megnőttek, úgy alakult, hogy tördelőszerkesztő lettem az Igaz Szónál. A főszerkesztő, egy kedves öregúr megengedte, hogy javítgassak, ha valami nagyon nem tetszik a szövegben. Emlékszem, egyszer egy hirdetést jelentettünk meg egy orosz látnoktól, aki pőrén látta az embereket. A hirdetés fejében az egész szerkesztőséget fogadta egy szeánsz erejéig. Mind elmentünk, igaz, közben nevettünk az egészen. Óriási sor kígyózott az ajtaja előtt, minket soron kívül fogadott. Engem csak nézett, majd minden testi bajomat elmondta. Kérdezte, akarom-e, hogy egy kicsit segítsen. Bólintottam. Hát akkor üljek le, fogjam meg a térdemet, hajtsam le a fejemet, kérte. Fölém hajolt, fölém tette a kezét, amely olyan meleget sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mint egy kemencében. Ha nem velem történik, nem hiszem el… Addig rettenetesen fájtak a térdízületeim, gyenge volt a lábam, a térdem, a bokám. Utána vígan legyalogoltam azt a nyolc kilométert, amely a szerkesztőség és az otthonunk között volt.
– Ma is jól van?
– Azóta is. De nem ezért akartam elmesélni a történetet, hanem mert amikor beléptem hozzá, rám nézett, és azt mondta: „Ilyen íráskészséggel ide még nem jött be ember!” Megdöbbentem, hiszen akkoriban csak tördelőszerkesztő voltam. Persze az egész egy vicc.
– Emiatt a „vicc” miatt kezdett el írni?
– Nem. Tudja, ki segített? Egy kislány. Cserkeszen rádiót hallgattam a konyhában: egy kislány arról beszélt, hogy nagyon szeret olvasni, csak az a baj, hogy nem talál olyan történetet, amely az életben is megtörténhet. Rájöttem, valóban van hézag a mesék és a felnőttregények között.
– Miért jöttek át Magyarországra?
– Ha az embernek a szülőföldje nem azonos a hazájával, menni kell. 1991-ben nem volt már semmi, ami odakötött volna bennünket. A szüleink meghaltak, a gyerekeink azonban tanulni szerettek volna. Nyírségi rokonaink fogadtak be. A lányomat tizenhét évesen fölvették magyar szakra, a fiam a jogra jelentkezett, neki is egyből sikerült. Később a lányom Németországba ment férjhez, aminek nem nagyon örülök. Nagy nehezen hazajöttünk, azt gondoltam, végre mindnyájan egy hazában élünk, nem leszünk többé kisebbségiek. Erre a lányom rögtön egy másik országban a kisebbségi létet választja. De ez ellen nincs mit tenni. A fiam utolsó éves ügyvédbojtár, ő az egyik legfiatalabb jogász az országban. Szép gyerek, hasonlít az apámra.
– Fontos a szépség?
– Szerintem még fölöltözni is szépen kellene, ha szeretnénk és tisztelnénk egymást. Úgy érzem, minél topisabb egy ember, annál inkább magának él.
– Azért ez veszélyes. Könnyen átcsúszhatunk az üres szépség felé.
– A végletek sehol nem jók. Az arany középút a legfontosabb mind az életben, mind a művészetben. Érezni kell, hol az elég. Azok a legboldogabb emberek, akik harmóniába tudják hozni a lelküket és a testüket.
– Ön harmonikusnak tűnik…
– Nagyon erős lélek van bennem, amelyhez viszonylag gyenge test járul. Nagyon sok mindent csináltam, amit nem kellett volna, sokszor nem vettem figyelembe a testem jelzéseit.
– Könnyen szült?
– Nagyon. Rengeteg gyerekem lehetett volna. Ez a legnagyobb bánatom, hogy nem szültem meg mindegyiket. Ezzel nem tudok elszámolni.
– Szeretnek Bicskén élni?
– Hat éve élünk a városban, mások itt az emberek, mint a Nyírségben. Ott nyitottabbak, barátságosabbak, de Bicskén is egyre több embert ismerünk. A vidék szépsége, amely a kárpátaljai dombokhoz hasonlatos, megnyugtató. Gyakran eszembe jut, hogy a gyermekkoromból hozott értékek, például az őszinteség, tisztaság vajon itt is megtalálható-e a szívek mélyén.