Piros lap a választásokon

V o k s 2 0 0 6

Nagyon fontos Tölgyessy Péter újramegszólalása a Magyar Nemzetben (Második megintés, Magyar Nemzet, ápr. 29.). Hét év óta csak a baloldal lapjaiba írt. Döntése – Medgyessy Péter interjújához hasonlóan – gesztusnak is tekinthető a Nemzet iránt, amelyet évek óta gyaláz a hazai politika és média főereje. Orbán Viktor távozzon: véglegesen és visszavonhatatlanul – ez Tölgyessy alapvető mondanivalója. Tételét azzal indokolja, hogy e nélkül nincs valódi kilátás érdemi fordulatra a jobboldal jövőbeni esélyeit illetően. Tölgyessy a lapválasztással is nyomatékot kíván adni üzenetének, amely a jobboldalnak szól elsődlegesen. Fontos lenne tehát eljuttatni a Nemzetnek legalább ezt a számát minden illetékes helyre, akár kalapdobozba csomagolva és csipeszt is mellékelve hozzá.
Úgy vélem, Tölgyessy indokolása helyes, ám az Orbán Viktor távozásáról szóló tételét mégsem fogadom el, mivel hamisnak tartom a kimondatlan premisszát, amely szerint Orbán Viktor nélkül lenne esély. Nincs esély. Sajnos nincs se Orbán Viktorral, se nélküle. Az, hogy nincs esély, 2004. december 5-én vált nyilvánvalóvá, mert ahogyan egy bölcs atyámfia és a Heti Válaszban Szigethy Gábor is rámutatott: ez egy megroppantott gerincű nép. Ha most történetesen egy újraválasztott Orbán Viktor emlegetné az új reformkort, az is csak egy (második) intermezzo lenne a kádári hatalomtechnika diadalmas újjászületésében. Márpedig most a nagy táncos, a baloldal végre visszatért vezére feni a metszőollót. Nem lesz nehéz dolga: az egyetlen akadályt, az örökre leführerezett, leducézott és lecigányozott Orbán Viktort már felbukkanása óta folyamatosan lövik, most pedig nekitüzesedve röpködnek az intések, a piros lapok és a rugdosások.
Tölgyessy Péter elemzésének vitatható állításaival és következtetéseivel sem vitázom (majd mások megteszik), mivel dolgozata egészében koherens, mélyre ható, helyenkénti kíméletlensége ellenére is összességében korrekt. Fő erénye, hogy nem a ma oly divatos Orbán-gyűlölet táplálja, sőt néhol zavaróan dicséri a Fidesz vezetőjét. Tölgyessynek három olyan felvetéséhez azonban megjegyzést kell fűznöm, amelyekkel az Orbán Viktor iránt 12 év alatt tökélyre vitt össznépi gyűlölethez szállít muníció-utánpótlást, és ezzel sajnálatosan fokozza a magyar demokrácia kómában fekvő tetemének további oszlását.
Hosszan bontja ki Tölgyessy a diktatórikus módszerek, a jogtiprás és a háborúzás-árokásás klasszikus vádját az 1998-ban kormányra került Orbán Viktor ellen. Ezzel kapcsolatban két javaslatom lenne a szerzőhöz. Előbb vizsgálja meg, hogy a nálunk immár jó tíz éve élő és viruló diktátorvád alapját képező megnyilvánulások a végrehajtó hatalom és egy politikai párt élén mennyivel markánsabbak, például az amerikai, angol és német demokráciákban, meg az elmúlt négy év hazai kormányzásában. Majd kérdezze meg Stumpf Istvánt (ha ő maga nem tudná), milyen feltételeket szabtak 1998 nyarán (informálisan) a szocialisták a „háború” elkerülése érdekében.
Második észrevételem egy kérdéscsokor, amely a nagyvárosok „magasabb státusú” szavazóinak a „kézből etető vagy büntető politikáról” kifejezett véleményével kapcsolatos. Tényleg semmi köze sincs ehhez a bevörösödéshez az éppen 1998-tól eluralkodó kereskedelmi és bulvármédiának? Kizárólag a rossz kormányzás felelős érte? Ha igen, akkor a rossz kormányzás miért nem fakítja a vörös dühöt 2006-ban, sőt vörösíti el még a mezővárosokat is?
Tölgyessy Péter nyugdíjba küldené Orbánt, mivel már 18 éve tapossa a mókuskereket, és a modern tömegdemokráciák korában, mondja, nem lehet a csúcson maradni ennél tovább. A korjellemzés pontos, azonban szegény hazánk egyáltalán nem egy modern tömegdemokrácia. Kissé lenézőnek tűnően vetődnek fel a „régi kollégiumi módszerek”: különös ez a kifogás a régi KISZ-es módszerek és vezérek új diadala idején.
Az 1989–90-es magyar rendszerváltási kísérlet elbukását a magam részéről az európai fehér ember társadalmának leépülésére mutató apró, de biztos jelnek tartom, mégis, Orbán Viktor végleges távozásának semmi értelme, különösen nem az, amivel Tölgyessy indokolja. Annak a sokakat átható patrióta vágynak, hogy le lehet gyűrni a száz éve terebélyesedő bolseviki pusztítást, a letéteményese még mindig az eltüntetni kívánt személy. Amiképpen az volt őelőtte az 1989-ben sikeresen eltüntetett Pozsgay Imre. A most piros lapot kapott Orbán esélytelenségét ez a mélységesen primitív, mindent igenre vagy nemre redukáló és gondosan kizárólagossá tett politikai küzdőtér determinálja. Innen azonban nem csak eltűnni lehet, végleg és visszavonhatatlanul. Egy pártok alatt – köztük a tovább küzdő Fidesz alatt is – kibontandó magyar polgári együttműködés hazafias programjának végiggondolása Tölgyessynek, Orbánnak és Pozsgaynak akár új közös feladatot is jelenthet. Jóval fontosabbat, mint az intők kiosztása. Tekintsék ezt elvárásnak azon honpolgárok egyikétől, akik mindhármukban eddig is bíztak, és mindvégig erősen bízni is fognak – ameddig önök a színen vannak.

A szerző kutató-mérnök