Rászorulók kérték

A gazdaság átmeneti szilenciumot kapott, de maradt még elég kormányzati ricsaj, hogy ne értsük egymás szavát. Mostanában éppen az igazságosság dübörög, ami a szocialisták tolvajnyelvén a reform és a megszorító intézkedések szinonimája, magyarán: azzal hülyítik a jó népet, hogy a lakosság elszegényítése miért jó, hasznos és igazságos. A maga nemében teljesen egyedülálló (program- és országtulajdonos) miniszterelnökünk az alábbi mellébeszélő formulával összegezte a népünkre váró gazdasági gyötrelmeket: „Aki mindenkinek egyformán nyújt támogatást, az annak ad többet, akinek egyébként is több van. Lefelé védeni, felfelé felelősséget kérni – ez a programunk lényege. Nem csomagok lesznek, hanem reformok, erős szolidáris karakterrel.”
Nem bérmálkoztunk együtt Gyurcsánnyal, de azért még megpróbálhatjuk lefordítani kinyilatkoztatását, hátha a reformok, támogatások, szolidáris karakterek kusza szövevényéből eljutunk valami értelmes és értelmezhető üzenethez is. Ha jól értjük, Gyurcsány arról beszél, hogy az állam ezentúl nem támogat mindenkit egyforma mértékben, hanem többet vesz el a gazdagoktól, s többet ad a szegényeknek. Ez az alapvetően csak helyeselhető és támogatandó elv rendszerint úgy jelenik meg a médiumokban, hogy aki 500 ezer forintot keres, az ne kapjon családi pótlékot, viszont a rászorulók kapjanak többet. Utolsó, érzéketlen, antiszociális gazemberek lennénk, ha eme tiszta és logikus alapelvvel nem értenénk egyet, csak a rászorulók körének meghatározásával szemben vannak fenntartásaink. Hazánkban jelenleg 70-80 ezer ember van, aki havi 500 ezer forintnál többet keres, a rajtuk megspórolható családi pótlék aligha billenti egyensúlyba az államháztartást, hozzátéve, hogy még közöttük is akadhat olyan, aki rászorulna a családi pótlékra. De azt, hogy ki a rászoruló, azt a fizetések és jövedelmek alapján semmiképpen nem lehet kiszámítani.
Nálunk az átlagjövedelmet már a magasabb kulccsal adóztatják, mintha havi 150 ezer bruttóból luxuskiadásokra is futná. Hozzátéve, hogy átlagos vagy annál magasabb jövedelemmel a keresőknek alig egynegyede rendelkezik, a 2004-ben adózó 4,3 millió emberből kb. 1 millió. (A 2005-ös adatok még feldolgozás alatt vannak, de az arányok csak jelentéktelen mértékben változhattak.) Félő, s a szakértőktől származó jelek egyértelműen erre utalnak, hogy a szociális támogatásra rászorulók határát az átlagjövedelem alatt húzzák meg, ami egészséges bérviszonyok mellett talán normális (igazságos) eljárás lenne, de valójában a leszakadók számát, az elszegényedők rétegét növeli.
Közelítsük meg alulról, a védelemre szoruló „lefelé” szempontjából a kérdést. Nagyjából 2 millió aktív korú polgártársunk bír minimálbérrel, vagy annál is alacsonyabb jövedelemmel. Közülük 1,2 millió a minimálbér szintjét sem éri el. A minimálbér és az országos átlag közötti mezsgyén vannak 1,3 milliónyian. Az egy főre eső létminimum nagyjából a minimálbérnek felel meg, egyedülállóknak magasabb, családosoknak alacsonyabb valamivel. Mivel egy keresetből megközelítőleg két embert kell eltartani, még az átlagjövedelemmel rendelkező családok is a létminimumon, vagy azt alig meghaladó szinten élnek. Gyakorlatilag az úgynevezett középosztály is rászoruló, hiszen a „jóléti rendszerváltás” állítólagos haszonélvezői is inkább szegények, mint jómódúak. S lehet, szavazataikkal ők legalizálták, hogy ők lehessenek az a bizonyos „felfelé”, akiktől több felelősséget követelhet a végtelenül igazságos és reformer miniszterelnök – aki egy év alatt nyúl le annyi jövedelmet, mint egy átlagkeresetű polgár egész életén át.