Richard Wagner árnyékában körözve

Céhek színpompás zászlai alatt vonulnak a János-napi népünnepélyre a mesterek, hogy a Pegnitz-parti réten, a nürnbergi népek karéjában üdvözöljék Waltert, a dalnokverseny győztesét. A frankhoni lovagot, aki polgárként akar tovább élni a német városban, s versenydalával – új idők új dalával – váratlanul diadalt arat a megcsontosodott zenei konvenciókhoz mereven ragaszkodó mesterdalnokok fölött. A műfaj kiválóságát, Hans Sachsot, az egyedülit, aki az iparos-énekművészek legkülönbjeként az ifjú mellé áll – Wagner jóvoltából – a nürnbergiek a XVI. században élt suszter-költő eredeti szövegére írt énekével üdvözli a kórus.
A nürnbergi mesterdalnokok fináléjának kórusa ünnepélyesen sorakozik föl, hogy a nemzetközösségben gyökerező, wagneri „szent német művészet” örökkévalóságát hirdesse. A közösségi élményből fakadó alkotás és az új iránti fogékonyság diadalát. Az impozáns színpadi kép és a nagyszámú kórus himnikus éneke katartikusan zárta az ötórás Wagner-operát az Ybl-palotában.
Vidnyánszky Attilának mindig is erőssége volt a látomásos tömegjelenetek megrendezése, kivált, ha a mű szellemi összegzését kívánja általuk felmutatni. A nürnbergi mesterdalnokoknak ez volt a legjobb momentuma. Való igaz, némi szlávos ikonográfiára valló beütésekkel – már ami Alekszandr Belozub színpadképét és jelmezeinek színvilágát illeti.
Kevésbé mondhatjuk ezt el az előadás egészéről. E sorok íróját máig kísérti Harry Kupfer Nürnbergi-színrevitelének egyedülálló élménye a De Nederlandse Opera előadásában az amszterdami Muziektheaterben (1995): Hartmut Haenchen vezényletével, nemzetközi szereposztással és a Felsenstein-tanítvány Wilfried Werz lenyűgöző díszleteivel a holland fesztiválon. Templombelsőt imitáló, szószéket, karzatot, szárnyas oltárokat magába olvasztó hatalmas életfa stilizált ágai közt, három szinten zajlott a cselekmény, lépcsőfeljárata pedig a nürnbergi Szent Katalin-templomra utalt. Már maga a színpadkép a művészet életfáját sugallta, képviselte. Tökéletes metaforájaként az életkedvtől sugárzó előadásnak.
Belozub háttérdíszlete elvontabb: döntött, téglalap alakú rácsozatra osztott tükörfal. Középen trapéz alakban nyitott, ahova felvonásonként változó díszletelemek kerülnek: az első felvonásban színes, templomi üvegablakok, a fináléban hatalmas, sugárzó napkorong. A színpadon döntött síkok között egyenes térség, hátul árkádok, oldalt esetenként házfalak, feljáratok.
A tágas színpadon viszonylag keveset mozgatja az énekeseket a rendező – kivált korábbi színreviteleihez képest –, a hosszas recitativók, áriák, duettek közepette viszszafogottan járkálnak. Mintha ezzel is a puritanizmust szerette volna hangsúlyozni. Nem mindig szerencsésen, mert a szólisták korántsem expresszív éneklése, a szereposztás gyengéi miatt nemegyszer vérszegénynek tűntek a jelenetek. A szereplők bőséggel téblábolnak a színen, B. Kiss Attila Stolzingi Walter lovag szerepében például – operai zsargonnal élve – majdhogynem „lefúrt lábbal énekel”, mereven áll vagy ácsorog, s bármilyen líraian szólaltatja meg mesterdalát (Morgenlich leuchtend), nem érezzük, hogy igazán átfűtené.
Az előadás egészéről sajnos elmondható, hogy nem szerencsés csillagzat alatt született: Hans Sachs szerepét – a produkció létrejöttének bizonytalansága miatt – visszamondta Perencz Béla egy biztosabb németországi szerepért, s ezt ráadásul további szerepcserék követték. A németországi Friedemann Kunder meghívása is szükségmegoldás lett: jóllehet színészi fellépése természetesebb, karakteresebb és expresszívebb többeknél, énekesként korántsem elég robusztus, nem elég átütő Hans Sachs vérbő, nagyszabású, karakterisztikus szerepéhez. Iparosmunkát végeztek a szó átvitt értelmében a többi mesterek is, pusztán Berczelly István erőteljes Veigt Pognere, a lánya kezét a győztesnek felajánló ötvösmester uralta igazán az előadást. Olcsó pojáca kerekedett a vitriolosan karikírozott intrikus írnok, Beckmesser figurájából Sárkány Kázmér félreértésében, aki ripők gesztusokkal próbálta megjeleníteni a zeneileg kényesen jellemzett „kritikus-paródiát” – mint ismeretes, Wagner értetlenkedő bécsi bírálóját, Hanslickot. Sajnos Mukk József sem jeleskedik a bumfordi inas, Dávid szerepében. Tiszta poézisével, hangi hajlékonyságával érző szívű Évát alakított González Mónika, dajkája, Magdaléna szerepében inkább a humorosabb vagy épp a Dávidjával incselkedő jelenetekben állt helyt Gál Erika, Éva kísérőjeként viszont az első felvonásban egyszínű, élesebb hangot ütött meg. A zárókvintett viszont, amelyben a két szerelmespár és az Éváról bölcsen lemondó Hans Sachs hangja vegyül, az előadás zeneileg egyik legharmonikusabb pillanata.
A szerteágazó, humoros momentumokban bővelkedő vígopera zenei megformálásában meglehetősen döcögősen haladt. Nem éreztük az egymásból szervesen adódó átkötéseket, mintha minőség dolgában valamikor a próbák közepén járnánk még. Persze sok minden írható a közismert operaházi botránysorozat rovására is; ki tud így komolyan koncentrálni – hogy a bemutatót megelőző (amúgy érthető) sztrájkról ne is beszéljek. Darabosság, majdhogynem gépiesség nyomta el a nyitány sokszálúságában az opera teljes tematikáját sűrítő hangzásvilágát Jurij Szimonov vezényletében, aki ezúttal nem sok érzékenységet árult el A nürnbergi mesterdalnokok iránt. Maradéktalanul a kórus teljesített. Jobb időkben, jobb szereposztással talán Vidnyánszky Attilának sem kell majd a hétfejű sárkánnyal, azaz lehetetlen feladattal megbirkóznia.
(Richard Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok. Magyar Állami Operaház. Karmester: Jurij Szimonov. Rendező: Vidnyánszky Attila.)