Rozsdazóna, rozsdaország

Ózdon születni egy szempontból mindenképp előnyös volt: három betűvel el lehetett intézni a kérdőíveken a születési hely rubrikáját. Egy bürokratikus országban ez nem elhanyagolható előny: egy élet folyamán akár napokra is felszaporodhat az időmegtakarítás. Minden egyéb szempontból azonban ambivalens volt a viszonyom a szülővárosomhoz. Pici koromban például az a benyomás hatalmasodott el bennem, hogy a város a vasgyár tartozéka, nem pedig fordítva. (Ösztönösen ráéreztem az ipartörténeti evidenciára.) Később, a kohászat összeomlásakor pedig már nem csak az én dilemmám volt, hogy mihez kezdhet magával egy „lyukas” város; hiszen a hengerművek és martinkemencék szó szerint a település centrumába ékelődtek. Szinte törvényszerű volt a „boldog békeidők” felé fordulás, amikor a Rima-Murány Rt. valóságos szociális paradicsomot teremtett a nyolc völgy városában. Az előző századforduló a kor angliai színvonalán álló kolóniákat emelt, a munkásjóléti intézmények sora – az olvasóegylet székházától a kaszinón át az első vidéki fedett uszodáig – pedig mintha egy egészen másik Magyarországról mesélnének, mint amit a vonalas történelemkönyvek valaha belénk sulykoltak. Az ózdi munkás színjátszó körbe járt, teniszezett, zenélt és olykor jutalomból Abbáziában üdült; igaz, nem is nagyon erőltette az úgynevezett munkásmozgalmat. A létező szocializmus pedig úgy bontotta elemeire ezt az egy évszázados organikus történetet, ami még Trianont is túlélte, hogy az újabb rendszerváltozáskor Ózd önként, ellenállás nélkül vetette magát a vadkapitalista kérők karjaiba.
Azóta ez a történet lezárult; más mesét mesélnek. Ha valaki sikeres rendszerváltozásról, dübörgő gazdaságról és büszke bátorságról papol, ne csak villámlátogatást tegyen a lényegét vesztett borsodi városban, de maradjon is egy hetet: mindjárt másként fogja látni a félmúlt történelmét. Vajon miért törvényszerű, hogy még e tenyérnyi, csonka hazában is legyenek elfeledett tartományok? Vajon meg lehet-e szokni, hogy az illetékes hölgyek és urak csak sietős kampánykörutakon ejtsék útba azokat a városokat, amelyek elemi mulasztásaikra emlékeztetik őket? Bele lehet-e nyugodni valaha, hogy egész „rozsdazónákat” írjanak le, iktassanak ki a nemzet életéből, jelenéből és jövőjéből? A múlttal valahogy megbirkózunk: megírjuk a szükséges könyveket, leforgatjuk a szükséges filmeket, amelyekből majd építkezni és okulni lehet. Néhány éve az ózdi hanyatlás filmes krónikáját nyújtó, díjakra érdemesült Almási Tamás munkáit nézve azt gondolhattuk: ennél már nincs lejjebb, itt a gödör alja, bevégeztetett. A Hír TV tehetséges fiatal munkatársa, a szintén ózdi Tengely József azonban legutóbb azzal a történettel nyert díjat a Kamera Hungária fesztiválon, hogy miként lopják el módszeresen az Ózd környéki erdőket. A gyárat már letarolták, kifosztották, az európai kuriózumnak számító kilenctagú kéménysort is rövidlátóan elbontották, s pusztulásnak indult a műemlékvédőknek katarzist okozó munkáskolóniák némelyike is – most a festői környezet van soron. Rozsdaország nem törődik Rozsdazónával – de lelkifurdalásból díjakat ad neki.
Ózd, a hajdani munkásgőg büszke fészke pedig mintha mindenbe beletörődött volna. A minap hatvan százalékkal választották meg a szocialista jelöltet úgy, hogy második fordulóra nem is volt szükség – a többség nyilván elégedett volt az előző négy évvel. A két forduló között a városban járt Kathrin Lauer, a Süddeutsche Zeitung riportere is, aki némiképp eklektikus írásművében lazán összemosta Orbán Viktort, Gyurcsány Ferencet és Majkát, „az ózdi hőst” (ő az, aki egy nívótlan tévécsatornán némi pénzért butácska lányokat beszél rá keblük felfedésére). Ám az alapkérdés neki is szemet szúr: „Itt, Ózdon, Magyarország északi részén, a magyar ipar hajdan virágzó részén, majdnem teljes csend uralkodik. A jó százhatvan éves acélmű tizenöt esztendeje nem működik. Hivatalosan a város negyvenezer lakosának a 14 százaléka munkanélküli – kétszer annyi, mint a magyar átlag. És mégis, éppen Orbán Viktornak – a jobboldali ellenzéki vezérnek, aki a választási harc során teljes foglalkoztatottságot meg a minimálbérek megemelését ígérte – nincs semmi esélye.” (Mint említettem, Ózdon ekkor már véget értek a választások.) „Ez csak az első pillantásra tűnik paradoxonnak. Először is Ózdon meg az egész elszegényedett északon, hagyományosan vörösöket választanak.” (Ez sincs így: volt itt kisgazda befutó is.) „Mindenekelőtt pedig itt nem szeretik a szájhősöket, a hangos ígérgetéseket és a különcködést. Hogy mer Orbán dupla alapfizetést ígérni? – hőzöng az építőmunkás György. Ha a fizetések megemelkednek, elmaradnak a külföldi befektetők. Hogyan tudna Orbán valamit is a gazdaságról, amikor igazában soha azelőtt nem dolgozott?”
A Süddeutsche Zeitung száguldó riporternője nem is sejti, hogy az építőmunkás György az MSZP suttogó propagandáját visszhangozza – különben rákérdezne az ellenlábas Gyurcsány kérges kezére is Györgynél. „Orbán Viktor 1989 óta hivatásos politikus, legutóbb balpopulista jelszavakkal csapott propagandát a nemzeti konzervatív Fidesznek (Fiatal Demokraták). Ózdon szemlátomást hajótörést szenvedett: a parlamenti választások első fordulójában a Fidesz sokkal gyengébben szerepelt, mint a miniszterelnök Gyurcsány kapitalistabarát szociálliberálisai. A második menetben – ahol a közvetlen mandátumokról döntenek – Orbánt még szégyenletesebb vereség fenyegeti, annak ellenére, hogy Gyurcsány irányítása alatt tovább emelkedett a munkanélküliség, és alig érkezett említésre méltó befektető az országba.” Ez utóbbiban a kolleginának igaza van – viszont újfent megismétli teóriáját a nem létező ózdi második fordulóról, s ez a tájékozatlanság már több mint bántó. „Ózdon nem hisznek a csodában. Olyan néptribunok, akik a hazára esküsznek, és »Egy az ország, egy a zászló« szentenciákat hangoztatnak, gyanúsak. Népszerűtlenné teszi magát mindenki, aki népi hőst akar csinálni magából. Úgy, mint Majka, a helység pillanatnyilag leghíresebb fia.” Orbán átkötése Majkához nem mindennapi bravúr: a német újságírás egyik csúcsteljesítménye. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a valóvilágos Majka – alias Majoros Péter – „ózdi hősként” való tündöklését megvétózzam. Nem azért, mert a városnak sokkal nagyobb hőse például Roska Tamás Bolyai-díjas akadémikus (sőt volt pillanat, mikor egy időben ózdi születésű volt a tévéelnök, a rádióelnök és a futballszövetségi kapitány), hanem mert a helyi jólértesültek szerint Majka nem is ózdi, hanem borsodszentgyörgyi. (A hajdani Disznósd afféle rátóti típusú történetekkel híresült el a környék folklórjában.)
A német újságírónő szerint a vasgyárban „régen 15 ezer ember dolgozott; ma mindössze ötszáz. Német kenyéradójuk nem akar a sajtóval szóba állni.” Majd később: „Magyarország mai szocialistái nem azonosítják magukat a gondoskodó szocializmus fajtájával.” A slusszpoén pedig már Benedek Mihálytól, a város szocialista polgármesterétől citáltatik: „Gyurcsány a magyar Tony Blairnek látja magát. Ezt azonban a bázis nem fogta fel.” Mire a riporteri jóslat. „Valószínűleg éppen ezért fogja Gyurcsány Ferenc megnyerni a választást.”
Ennyiből is látszik: Nyugat-Európa (amennyiben a Süddeutsche Zeitung tipikus európai fórumnak mondható) vajmi kevéssé érti, mi zajlik a Rozsdazónában. S legalább érdekességként megemlíthette volna, hogy a polgármester ellen eljárás folyik, mert a városi vízműrészesedés áron aluli eladása miatt felmerült a hűtlen kezelés gyanúja. Az ózdiak meg nem a szájhősöket szeretik, hanem az igaziakat.