Sárga szemek

Délután, újsütetű ismerőssel, pohár bor mellett beszélgetünk, pontosabban én hallgatok, ő mesél. Időnként elmosolyodik, rám pillant, legyint, áhh!, ezt úgysem lehet, a háttér nélkül semmit sem érthetek, de egyszer majd leírja nekem, akkor semmi dolgom nem lesz, csak lemásolni, amit írt, kapok tőle egy kész regényt, mer’ tudja, hogy én regényeket is írok, mondta neki a pincérlány, akinek olyan sárga szeme van, mint a harmadik feleségének, akitől kétszer vált el, mert amikor a felesége, a grófnő ráébredt, hogy nem tudja őt a saját képére formálni, akkor beadta a válókeresetet, de annyira szerették egymást, hogy nem tudtak létezni a másik nélkül, így hát egy délelőtt elment a henteshez, vásárolt egy sonkát, egy gyönyörű disznócombot, átsétált vele a virágüzletbe, ahol megkérte a hölgyet, hogy csomagolja be selyempapírba, a tetejét tűzze össze gombostűvel, alul kössön rá piros szalagot, és azzal a tízkilós csokorral elballagott az elvált feleségéhez, majd leszakadt a karja, de a nők áhítattal néztek az utcán a szemébe, besétált a felesége hivatalába, és mit sem törődve a kollégák megrökönyödésével, letérdelt az íróasztala elé, és másodszor is megkérte a kezét, és a felesége nem tudott ellenállni a sonkának, igent mondott, a hivatal úszott a boldogságban, az összes kolléga kitódult az épületből, letelepedtek a Duna-part lépcsősorára, sütkéreztek a tavaszi napon, bicskával farigcsálták a hatalmas combot, aztán a felesége másodszor is beadta a válópert, és hogy nehogy harmadszor is megkérje a kezét, kitelepült egy szemészprofesszorral Jamaicába, majd leírja nekem az életét, mert elolvasta az újságban, amit Rómáról írtam, tetszett neki, mert benne volt az igazság, kiderült belőle, hogy hasonszőrűek vagyunk, ő is utálja a rongyrázást, nem volt rossz iromány, csak nem volt benne élet, és amiben nincs élet, az egy nagy rakás szahar, haha!, tud ő ilyet százat, teszem azt, ott hagyja, mint eb a szaharát, vagy kering, mint gólyaszahar a levegőben, szóval megérezte, hogy rendes ember vagyok, semmi fennhéjázás, csak éppen nincs elég életanyagom, neki bezzeg van, mer’ amíg én az íróasztalomnál gubbasztok, mintegy elkülönítem magam a világtól, a hömpölygő élettől, gürcölök, mint az evezőpadhoz láncolt gályarab, addig ő jön-megy, fürdik, pancsol és lubickol az életben, kiszívja belőle, amit csak lehet, mint csontból a velőt, Rómát is imádja, a negyedik feleségével minden tavaszon lesték, mikor borul virágba az aranyeső, mert mindig akkor utaztak Rómába, ahol nem ám a múzeumok poshadt levegőjét szívták, hanem a turisták nem látogatta helyeken bujdokoltak, Velencében egyszer belesett egy kerítésen, de már húzták is őket befelé, mert az egy templomkert volt, görög vagy örmény templomé, esküvő zajlott, asztalhoz ültették, fejedelmien traktálták őket, áttáncolták a fél éjszakát a buzuki hangjára, Rómában meg az történt, hogy elzarándokoltak Szent Callisto katakombájába, először minden rendben volt, alig néhányan lézengtek a föld alatti labirintusban, aztán megérkezett egy német turistacsoport, ötszázan voltak, csupa nő, mindenütt Brünhildák és Kunigundák tülekedtek, özönlöttek a lépcsőkön lefelé, ők menekülőre fogták, elindultak ár ellen fölfelé, és midőn az utolsó lépcsőfokról a felszínre tették a lábukat, megszólalt a föld mélyéből az angyalok kara, szivárgott, áradt, zubogott a mennyei dal, megbabonázva álltak, hallgatták az életre kelt, cseppfolyóssá lett gótikát, aztán letelepedtek a legfelső lépcsőfokra, átkarolták egymást, úgy hallgatták a katakombák folyosóiból áradó a capella éneket, a gregoriánt, mert az a német csoport, a tulakodó Brünhildák és Izoldák, mint kiderült, egyetlen hatalmas női kórus volt, és ő mindennél jobban szereti a muzsikát, ezért vált el tőle az ötödik felesége, szép teste volt, olyan melle, mint a császárkörte, amilyenek a nagymamájánál sorakoztak a ruhásszekrény tetején, de nem volt semmi hallása, mert az édesapja katonatiszt volt, az édesanyja pedig személyzetis a lámpagyárban, ahol karabélyokat gyártottak, és köztudott, hogy a katonatiszteknek és a személyzetiseknek nincs hallásuk, ellátogattak egyszer az apósáékhoz, egy pici házban laktak Budafokon, a kertben volt a budi, ebéd után rátelepedett a trónusra, nyár volt, mint a bőgő húrján a vonó, bágyadtan zümmögtek a legyek, bámulta a deszkaajtóra rajzszögezett újságkivágásokat, a pucér, dús keblű nőket, aztán észrevett a fában egy gyönyörű vörös görcsöt, szépen kotyogott, addig piszkálta, míg kicsusszant a helyéről, ő pedig felállt, beledugta a micsodáját a résbe, és nem tudta viszszahúzni, mert a lyuk belseje az évek során fényesre száradt, gyönyörű simára aszott, a pereme viszont éles volt, mint a borotva, mit tehetett, megtörölte a fenekét, de a cipőjére tolt gatyáját sehogy sem érte el, rázendített hát, énekelni kezdte, hogy „Lángolj fel a lelkünkben szép / Égi szikra szent öröm…”, és amikor ott tartott, hogy „Ha célt ért a férfi végül / társa mellett hű barát, / s kedves nőt nyert hitveséül, / zengje vélünk víg dalát…”, akkor megjelent a felesége, hozta az apósát is, az meg hozta a fűrészt, és szépen kifűrészelte a deszkát, nem esett nagyobb szégyen, a felesége mégsem tudta megbocsátani az esetet, és amikor a házukban, az alagsori mosókonyhában lakó csavargó, a Tóni söröskupakkal nyert egy kétszemélyes föld körüli utazást, és sehogyan sem tudta a nyereményét pénzre becserélni, hiába érvelt azzal, hogy hajléktalan, nincs útlevele, cipője sincs, viszont van gyomorfekélye, és ki van purcanva a mája, hiába mondta, hogy odaadja a föld körüli utat bárkinek, akitől kap száz liter, na jó, húsz liter bort meg egy zsák száraz kenyeret, nem lehetett átruházni a nyereményt, így a Tóni felkínálta, hogy kísérje el, vigye fel őt a repülőkre meg a szállodákba, cserébe neki adja a fele utat, a felesége ezt már nem tudta lenyelni, hogy ő egy csavargóval bejárta a földet, New Yorkban a Metropolitanben, Frankfurtban az Alte Operben, Buenos Airesben a Teatro Colónban hallgatta Verdit, Wagnert és Cherubinit, mindezt leírja majd nekem, de most legyek szíves, egyenlítsem ki a számlát, mert közeleg a felesége, mindössze három kisfröccse volt és egy szelet málnalekváros kuglóf. Fürgén feláll, ballonja zsebéből napszemüveget kotor elő. Mielőtt kilép, az ajtó üvegében megigazítja ősz haját. Az optikus kirakata előtt idős néni tipeg. – Hárpia – lép az asztalomhoz a pincérnő. Felpillantok rá. Elmosolyodik. Sárga szeme világít, akár a macskáé. – Mintha tegnap házasodtak volna, úgy őrzi a bácsit – mondja, aztán megvonja a vállát, lesöpri az asztalról a morzsákat. – Jamaicából települt haza. Annyi pénze van, mint a pelyva. – Elhallgat. Odakünn a két töpörödött öreg egymásba karolva, óvatosan elindul a poros, napsütötte járdán.