Szétszórt ereklyék

Talán II. Gyula alkotta a legmaradandóbbat a reneszánsz pápák közül. Inkább volt hadvezér, mint lelkipásztor, de a XVI. század elejének zűrzavaros éveiben hasznosnak bizonyult energikus kormányzása, és több intézkedése is évszázadokkal túlélte őt. Ezek közé sorolható a pápai svájci gárda létrehozása, a Vatikáni Múzeum megnyitása és az „új” Szent Péter-bazilika építkezésének kezdete, amelyek mind egy évre, 1506-ra estek. A Vatikán számos kezdeményezéssel emlékezik meg e három jubileumról, amelyek közül kiemelkedik a svájci gárda május 6-i ünnepsége XVI. Benedek jelenlétében.

Amikor a savonai születésű Della Rovere pápa Péter trónjára lépett, az egyházi állam politikailag és gazdaságilag is szétesőben volt közvetlen elődje, a kétes hírű Borgia VI. Sándor uralkodásának következményeként. A pápa egyik legfőbb feladatának tekintette ezért a Szentszék függetlenségét garantáló állam egységének helyreállítását, visszaszerezve előbb Velencétől, majd a franciáktól az általuk megszállt közép-itáliai városokat. A seregeit nemegyszer személyesen vezető II. Gyula Róma városában is rendet akart tenni, megfékezvén az egymással is háborúzó helyi arisztokrata családokat.
Ezért jobbnak látta, ha személyének védelmét nem a rómaiakra, hanem egzisztenciálisan is tőle függő hűséges külföldi zsoldosokra bízza. Akkoriban a svájciak alkották a legütőképesebb gyalogságot, akik nemcsak bátorságuk és hűségük miatt voltak keresettek, hanem verhetetlen gyalogosharcmodoruk miatt is. II. Gyula 1505. június 21-i brévéjével fordult a svájci kantonokhoz, és kérte, hogy engedélyezzék megbízottjának, Peter von Hertenstein kanonoknak 200 gyalogos toborzását, „akiknek munkáját, Isten segedelmével, palotánk őrzéséhez használnánk fel”.
A pápai udvar egykorú krónikásának, Johann Burckhard pápai szertartásmesternek a naplójából tudjuk, hogy a pápai svájci gárda első 150 fős alakulata 1506. január 22-én este vonult be Rómába a Porta del Popolón át. A Szent Péter-bazilika lodzsájáról – ekkor még a régi állt – maga a pápa adta rájuk áldását, majd az apostoli palota mellett kijelölt szálláshelyükre tértek. Laktanyájuk 500 év múltán is ugyanott áll.
A pápa annyira meg volt elégedve a svájciak hűségével és odaadásával, hogy az egyes kantonoknak külön zászlókat adományozott, amelyek jó része máig fennmaradt. Ugyancsak megbecsülése jeléül küldte nekik a díszkardot a fejedelmi süveggel, amely a XIV. század végétől külön kitüntetésfajtának számított. A karácsonyi éjféli misén megáldott kardot és a Szentlelket jelképező galambbal díszített süveget a pápa követe adta át a címzettnek. II. Ulászló magyar király is részesült ebben a kitüntetésben 1510-ben, igaz, ő nem annyira érdemei elismeréséül, mint inkább buzdításul a török elleni összefogásra. Mind a svájci, mind pedig az Ulászló-féle pápai díszkard fennmaradt, az előbbit Zürichben, az utóbbit pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik.
Egyszerre magasztos és tragikus oka van annak, hogy a pápai svájci gárda nagy ünnepe mégsem Rómába érkezésük napjára esik, hanem május 6-ra. 1527-ben ugyanis ezen a napon vette kezdetét a Sacco di Roma, az Örök Város kifosztása. Medici VII. Kelemen pápa ingadozó politikájával – hol a franciáktól, hol pedig a birodalomtól féltette Itáliát – magára haragította V. Károly német-római császárt, aki mintegy 35 000 fős, spanyolokból, itáliaiakból és német landsknechtekből álló sereget küldött ellene. Senki nem gondolta komolyan, hogy a katolikus császár fegyverrel fog az egyház központjára támadni, így Róma nem is igazán készült fel a védekezésre.
Május 6-án reggel lendült támadásba a császári sereg, és bár parancsnokukat, Bourbon Károly herceget az elsők között érte halálos lövés (ez állítólag a híres ötvös, Benvenuto Cellini műve volt), a Vatikántól délre eső dombos rész gyenge falszakaszánál betörtek a városba. Rögtön megkezdődött az öldöklés és a fosztogatás. A svájci gárda az egykori Caligula-cirkusz obeliszkje tövében rendezkedett be a védekezésre. Az obeliszk akkor még (1586-os emlékezetes áthelyezéséig) a Szent Péter-bazilika oldalánál állott, csúcsán a bronzgömbbel, amelyet ma a capitoliumi múzeumban őriznek. Jól kivehetők rajta a Sacco di Roma idején kapott puskalövések nyomai, így ez a gárda hősies önfeláldozásának ma is kézzelfogható tanújele. A svájciak közül csak azok menekültek meg, akik VII. Kelemen visszavonulását biztosították a vatikáni palotából az Angyalvárba a ma is meglevő „menekülőfalon” keresztül. 146 gárdista áldozta akkor életét Péter apostol utódáért, köztük a súlyos sebesüléssel otthonában fekvő parancsnok, Kaspar Röist, akit feleségével együtt koncoltak fel a támadók.
Róma kifosztása hónapokon át tartott, és a vallásháborúk egyik legsötétebb fejezetéhez tartozik. A német katonaság ugyanis már jórészt lutheránus volt, akiknek harci kedvét csak fokozta, hogy a katolikus egyház központját alázhatják meg. A korabeli leírások szerint meggyilkolták a papokat és a szerzeteseket, kifosztották és megszentségtelenítették a templomokat, szétszórták az ereklyéket. Egyik parancsnokuk később – némi megbánással – ekként emlékezett vissza tetteikre: „Uram, hova jutott az egyház és a keresztény vallás, hogy mi keresztények kifosztottuk vallásunk fővárosát!” A pápa végül hosszú tárgyalások után elhagyhatta az Angyalvárat, és elmenekült a városból.
A svájci gárda maradékát akkor szélnek eresztették, s csak 1548-ban alakította újjá az egységet III. Pál pápa. A következő szakadást a napóleoni megszállás jelentette, de parancsnokuk, Franz Alois Pfyffer von Altishofen (ez a család adta a gárda parancsnokainak jó részét) a száműzetésbe is elkísérte VI. Pius pápát. A svájci gárda az évszázadok során Róma és a pápai udvar elmaradhatatlan tartozékává vált. A pápai szertartásokat, római ünnepségeket ábrázoló képeken mindig megjelennek a gárdisták. Ennek köszönhetően lényegében folyamatosan nyomon lehet követni egyenruhájuk alakulását is.
A legenda szerint a svájci gárdisták színpompás egyenruháját maga Michelangelo tervezte, ám valójában az első gárdisták ruhájáról annyit lehet tudni, hogy valószínűleg csak színeiben különbözött a korabeli katonákétól. Az 1910-es években Jules Repond parancsnok a Raffaello-freskók alapján rekonstruálta az eredeti – ma is használt – viseletet.
A gárdisták látják el az őrszolgálatot Vatikánváros kapuinál, illetve a pápai miséken és kihallgatásokon a pápai trón körül állnak. Nagy rendezvények alkalmával részt vesznek a rendfenntartásban, és mindmáig az ő kizárólagos feladatuk a szentatya testi épségének közvetlen védelme, amelyről civil ruhás tisztjeik gondoskodnak.
Minden gárdistának katonaviseltnek, 30 évesnél fiatalabb svájci állampolgárnak, nőtlennek és legalább 174 centiméter magasnak kell lennie. Alapszolgálatuk két évig tart, ez meghosszabbítható. Mivel nem egyszerű díszszázadról van szó, hanem igazi védelmi feladatokat ellátó katonaságról, a gárdisták modern lőfegyverrel is rendelkeznek, és a svájci hadsereg tisztjei terrorelhárítói kiképzést biztosítanak számukra. A Sacco di Roma során tanúsított önfeláldozó hűségük emlékére minden évben május 6-án tartják az új gárdisták eskütételét a pápai palota Damasus-udvarán. Az ünnepségen képviselteti magát a svájci kormány és a hadsereg is, mert büszkék arra, hogy polgáraik a világ legrégebbi és talán legismertebb hadseregében szolgálnak. A korábbi években ugyan megfogyatkozott a jelentkezők száma, de tavaly óta, amikor II. János Pál utolsó napjainak tanúságtétele nyomán a pápaság ismét a világ figyelmének középpontjába került, a svájci gárdában is egyre több az új elhivatott.
Folytatjuk