Pázmány Péter 1637. március 19-én halt meg Pozsonyban. Hatvanhét éves aggastyán volt. Egészsége felőrlődött küzdelmes életében, négy évvel halála előtt súlyos betegség kezdte gyötörni. Már az 1633-as tartományi zsinaton is gyenge volt, és állapota átmeneti javulások mellett folyamatosan romlott. Annyi ereje még maradt, hogy az 1635-ben elmondott prédikációit sajtó alá rendezze a következő évben, de már tudta, hogy szónoki pályája végéhez ért.
Megrázó lehetett az idős bíboros testi gyengesége, hiszen a prédikálás nagymestere már teljesen elerőtlenedve lépett a szószékre, akadozva mondta el utolsó beszédeit. Pázmány négy évtizedes csillogó hitszónoki pályája a végéhez közeledett; a főpap készült a halálra. „Szándékom vala – írta utolsó kötetében –, hogy még egynéhány prédikácziókat kiterjesszek, melyek üszögében vannak írásaim között. De mivel ez a könyv felettébb öregbedett, és romlott egészségem derék munkára alkalmatlanná változott, itt végzem predikáczióimat. Hanem amit karácsony napján, sok és nehéz akadozással, sőt félbenszakasztással predikáltam utólszor Nagyszombatban, 1635. év végén, mivel készen vagyon, ki hagyom nyomtatni. Alítom, hogy ez lészen vége a negyven esztendőtül fogva való predikállásomnak, mert mellyem fulladási, hurutok és belső szelek szaggatási, emlékezésem fogyatkozási, fogaim kihullási, egyéb minden napi sok nyavalyákkal egyetemben, alkalmatlanná tettek a predikállásra. Hanem Istent alázatosan kérem, hogy tegye gyümölcsössé a hívek lelkében eddig való tanításomat, nékem pedig adgyon bóldog kimúlást az árnyék világból.”
Megírta végrendeletét, sorban a harmadikat 1636 novemberében. Az első, 1628-ban kelt testamentumában unokaöccse javára intézkedett litenschitzi uradalmáról. 1636. november 2-án két végrendeletet is készített. Az egyik szintén gazdasági természetű utasításokat tartalmazott, s egyelőre ismeretlen, a másik viszont temetése módjára vonatkozó óhaját is közölte: „Testemet pompa nélkül, egyszerűen kívánom eltakaríttatni. Azon esetre, ha sírboltba helyezik, rendelem, hogy ott a talajt fölássák és testemet a föld méhébe tegyék. Testem fölbontását és bebalzsamozását eltiltom” – értelmezte Fraknói Vilmos Pázmány latin szövegű végrendeletét. A közelmúltban publikált negyedik végakarat, amelyet 1637. február 17-én, egy hónappal a halála előtt írt, szintén tulajdonairól intézkedik Pázmány Miklós unokaöccse javára.
Kissé bizarrnak tűnhet a kor, amelyben külön tiltakozni kellett a mumifikálás ellen, ám ne felejtsük el, hogy az épen maradt holttestek látványa is hozzátartozott a barokk halálpompájához, amely méltán zavarhatta az alapvetően egyszerű jezsuita Pázmányt. A középkor korai időszakában nem használtak konzerváló eljárásokat a holttestek megőrzésére, de kivételek azért akadtak. Nagy Károlyt például ülő helyzetben, bebalzsamozva temették el Aachenben. Ennél is hátborzongatóbb El Cid, a Compeador esete, akit csak halála után tíz évvel helyeztek örök nyugalomra, addig egy elefántcsont trónuson ült a San Pedro da Cadena kolostorban. Valószínűleg be is balzsamozták, máskülönben a kolostor lakói nehezen maradhattak volna meg a holttest közelében. A XI. századtól kezdve a meghalt előkelőségeket gyakran hosszú úton szállították a temetésig, többek között ezért vált szükségessé a tetemek konzerválása.
Lehetséges, hogy a mi Szent László királyunk holttestén is végeztek valamilyen konzerválást, hiszen az uralkodó meghagyta, hogy Váradon temessék el. Meglehetősen sokáig kellett volna szállítani, ráadásul nyáridőben. Szent László egyik legendája szerint valamelyik holttestet szállító férfi meg is jegyezte, hogy már szaga van a hullának, amiért büntetésül az álla rögtön a vállához ragadt, s csak akkor nyerte vissza eredeti állapotát, amikor nagy kiáltozással bűnbánatot tartott. Mindenesetre a király holttestének konzerválása, ha volt egyáltalán, nem lehetett sikeres, mert végül is először Somogyvárott temették el, s csak később teljesítették utolsó kívánságát.
A mumifikálás technikája a reneszánsz anatómiai fejlődése következtében tökéletesedett. A pompa nélküli temetés hangsúlyozása is Pázmány lelkületére vall: a XVII. században általános volt az ünnepélyes halotti öltözék, de – a jezsuita és ferences jámborság hatására – ellentétes tendencia is megfigyelhető. Sok főúr akart egyszerű barátruhában temetkezni, sőt a Habsburg-ház tagjai a barokk halottkultusznak megdöbbentő furcsaságait produkálták: II. Rudolfot egyszerű fekete ruhában tették közszemlére, I. Miksa pedig azt kérte végrendeletében, nyírják kopaszra a fejét, törjék ki a fogait, és egyszerű ingben ravatalozzák fel. Pázmány valószínűleg nem a „halál utáni aszkézis és alázatosság” bizarr formái miatt akart egyszerűen temetkezni, hanem ez következett személyiségéből.
Már nyugtalan volt a prímás 1637 márciusában. Bár leveleiben tréfálkozott állapotán, a „húsz évet fiatalító pirula” emlegetése Pálffy Istvánnak voltaképpen belenyugvás volt a megváltoztathatatlanba. „Egyszerű öreg magyarok szoktak ilyen megnyugvó realizmussal és csendes humorral búcsúzni az élettől” – írta róla Hermann Egyed. Március 17-én Ferdinánd király két orvosát küldte a nagybeteg Pázmány Péterhez. A bíboros állapotán ők már nem sokat segíthettek, mert két nap múlva, laetare vasárnapon ebéd közben rosszul lett. Szobájába vitték, de annyira görcsölt, hogy már csak kézmozdulataiból következtették ki, hogy gyónni akar. Nagy nehezen kimondta Jézus és Mária nevét, és este 10 után meghalt. Halálos ágyánál ott állt Lippay György kancellár, veszprémi püspök, Jakusich György pozsonyi prépost, Szednik János, a pozsonyi kollégium rektora, két szerzetes a kisebb testvérek közül, valamint a pozsonyi kamara két küldötte.
Három héttel később temették, április 3-án, mely nap ebben az évben nagyhét hétfője volt. Talán éppen a közelgő húsvéti ünnepek miatt volt a sietség. Szeles, esős időben indult nyolc órakor Pozsonyban a hosszú temetési menet az érseki palotából a Szent Márton-dómba. A szertartást, amelyen öt főpap vett részt, Telegdi János kalocsai érsek vezette. A latin gyászbeszédet Szelepcsényi György esztergomi kanonok mondta, Forró György jezsuita pedig magyarul szólt a jelenlévőkhöz.
Hogy mi módon és pontosan hová temették, annak ellenére is megoldandó probléma, hogy fennmaradt Pázmány rendtársának és bizalmasának, Dobronoki Györgynek a naplója, amelyben elég pontosan leírta a történteket. Hargittay Emil irodalomtörténész véleménye szerint a végrendelet „intra viscera terrae” – a föld belsejébe – fordulata nem kriptát jelent és nem is hagyományos földbe temetkezést, hanem a dómban tapasztalható szokásoknak megfelelően nagyobb sírüreget. Ezt a gödröt úgy alakítják ki, hogy elférjen benne a koporsó, körüljárható legyen, de az üreg többet nem látogatható, mint egy kripta, hanem örökre elzárják.
A sír Alamizsnás Szent János epitáfiuma elé került. A VI. században élt, jótékonykodásáról messze földön híres ciprusi szentnek, alexandriai pátriárkának a csontjai halála után sok száz kilométert vándoroltak. Amikor szülővárosában meghalt, Szent Ticonius püspök sírjába temették el először. Földi maradványai azonban nem nyugodhattak sokáig egy helyben, mert Konstantinápolyba szállították, s így kerültek a csontok török kézre. A törökök számára azonban nem volt túl nagy értékük, ezért a szultán Mátyásnak ajándékozta, vagyis az ereklyéket újból összecsomagolták, és továbbszállították Budára. Itt nagy becsben lehettek, a király külön kápolnát is építtetett Alamizsnás Szent János csontjainak. A kápolna gazdagságát jól mutatja, hogy saját, európai hírű énekkara és orgonája is volt, amelyet 1526-ban Szulejmán szultán is megtekintett, sőt meg is szólaltatott. Az ereklyéket mindenesetre a mohácsi vész után elmenekítették a pálosok, de a csontok a máriavölgyi kolostorban sem időzhettek sokáig, mert Ferdinánd úgy rendelkezett, hogy a pozsonyi káptalanhoz kerüljenek. Itt építtette az ereklyék számára Pázmány Péter az epitáfiumot a pozsonyi dóm szentélyének jobb oldalában, és az emlékművet fényes ünnepségen szentelte föl Alamizsnás Szent János ünnepén, 1632. január 23-án. Ez azonban még mindig nem az utolsó állomása az alexandriai pátriárka vándorlásának, mert Esterházy Imre hercegprímás új oldalkápolnát építtetett a szent tiszteletére, és ide vitette át csontjait. Közben Buda is felszabadult a török elnyomás alól, és úgy érezte, joggal formálhat igényt a maradványokra. Vita kezdődött Pozsony és Buda között: az előbbi Ferdinándra, az utóbbi Mátyásra hivatkozott. Végül XI. Kelemen pápa és III. Károly király „salamoni” döntést hozott: a csontok maradjanak Pozsonyban, de a jobb lábszárcsont kerüljön a budai városháza kápolnájába.
Pázmány Péter tehát e szent ereklyéinek közelében akart temetkezni, és az ereklyetartó ma is mutatná sírja helyét, ha a viszonyítási pontot nem bontották volna le. Így azonban csak egy márványtábla maradt tájékozódásul, amelyet Esterházy Pál nádor helyeztetett el a szentélyben 1710-ben.
Knauz Nándor is ezen a nyomon indult el a XIX. század derekán. „Nincs más hátra, mint hinnünk, hogy az érsekek hullái fönn a templom szentélyében sírirataik alá temettettek. Bárha ezt tartjuk is, alig lehetne többé hamvaikat a többi, ott kétségkívül eltemetettek közül kikeresni: kivéve, ha szinte írást magán foglaló réz- vagy czinkoporsóba takarítvák” – írta kritikusan a Religióban. Knauz tehát nem akart mindenáron eredményt kierőszakolni, sokkal fontosabb volt számára a bizonyosság. Körültekintően mérlegelt a hely megkeresésénél, még levéltári kutatást is végzett, és megállapította, hogy nagy valószínűség szerint Pázmány sírjába temették el Lippay György érseket is. A fiatal karkáplán ezután engedélyt kért és kapott Heiller Károly kanonoktól, és 1859. szeptember 12-én hozzáfogtak az ásatáshoz. Felszedték a szentély márvány járólapjait, majd néhány ásónyom után bolthajtásba ütköztek. Sebtiben feltörték a boltozatot, és keskeny nyíláson gyertyát eresztettek le, hogy megpillantsák, mi van a mélyben. Az izgalom tetőfokára hágott, amikor egy behorpadt koporsót pillantottak meg. Létrát hozattak, és Geiger József segédlelkész a kőművessel együtt lemászott a mélybe. A koporsón betűket és az 1665-ös évszámot látták. A dolog érthetetlen volt, hiszen 1665-ben nem halt meg semmilyen érsek, úgyhogy Knauz is sietve leereszkedett, hogy megfejtse a rejtélyt. Ő sem jutott sokra, úgyhogy felhozták a koporsófedelet a napvilágra, és sikerült megállapítaniuk, hogy tévedtek: az évszám helyesen 1695! Ebből aztán megfejthették a kezdőbetűk és a további szám, a 103 értelmét: a sírban a matuzsálemi kort megért, 103 esztendős korában jobblétre szenderült esztergomi érsek, Széchenyi György földi maradványai feküdtek. Knauz igen tüzetesen szemügyre vette a koporsóban fekvő tetem állapotát, öltözékét – s szerencsére le is írta a tapasztaltakat, majd a vizsgálat következtében megrongálódott régi koporsó helyett újat hozatott, és elrendelte a továbbásást. Logikusnak tűnt ugyanis, hogy az 58 esztendővel korábban elhalt Pázmány sírját mélyebben kell keresniük, jóval Széchenyi György sírja alatt.
Ám csalódniuk kellett: hiába ásattak egyre mélyebbre, csak néhány apró csontot találtak, úgyhogy négy órakor abbahagyták a munkát. Ilyen könnyen azonban nem mondott le Knauz a sikerről. További márványlapokat mozdíttatott el a szentélyben a stallumok előtt, de mindhiába. Már-már letettek arról, hogy megtalálják a nagy esztergomi érsek sírját, amikor egy váratlan ötlettől vezérelve az oltár előtt kezdtek el kutatni. Alkonyodott, amikor a félhomályban fölszedték a főoltár előtti márványlapokat, áttörték az újabb boltozatot, gyertyát eresztettek a mélybe, és a sírüregben két koporsót találtak egymás mellett. „Senki sem kételkedett, hogy ezek Lippay és Pázmány csontjait rejtik” – számolt be a felfedezésről. A kibontott nyíláson ismét Geiger József mászott le elsőként, és adta föl a koporsófedél maradványait. Ám ezeken semmi bizonyító erejű feliratot nem találtak. Lippay sírját azonban gyorsan azonosítani tudták mellkeresztjéről, a további kutatást pedig az éjszakai sötétség miatt másnapra halasztották.
Szeptember 13-án sokadalom várta a templomban Pázmány földi maradványainak megtalálását. Knauz többedmagával szállt le a sírüregbe, és vette szemügyre a nagy érsek maradványait: „Arczbőre összeszáradva bár, és orr meg ajk nélkül, megvan még, s fején jezsuita formájú háromszegletes, egyszerű, fekete posztóból készült quadratum… Haja, szakálla, bajusza ép még, bár természetesen többé nem teljesen. Hullája fölött veres damask reverenda terül, melly középig gombokkal ellátva, onnan egész végig nyitva áll, és kabátformájú.”
Knauz Nándor karkáplán elégedett lehetett, hiszen kutatása sikeres volt. Jelentést írt Scitovszky János érseknek a vizsgálatról, a sírboltozatot pedig ideiglenesen deszkákkal fedték be. „Kíváncsian várjuk a tovább történendőket” – írta beszámolója végén. Várhatta is! Száznegyvenhét év telt el Knauz felfedezése óta, de Pázmány sírjával túl sok minden továbbra sem történt.
Magyar Péter
"Nézd meg a saját szemeddel! tiszacsomag.hu" – új honlap indult, ahol megtudhatja, mit tervez a Tisza Párt
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!