Taszítások és vonzások

V o k s 2 0 0 6

A 2006. évi országgyűlési választás kimenetelét sokak a rendszerváltás lezárásának tekintik. E mellett leggyakrabban azt hozzák fel, hogy most választottak először újra egy kormánytöbbséget. Kétségtelen, hogy az MSZMP utódpártja immáron megkérdőjelezhetetlenül a demokratikus rendszer részévé vált, és a balliberális oldal határozza meg az EU erőterébe került Magyarország modernizációját. Ezzel együtt a status quo rögződik, befejeződik a késő kádári elitek kapcsolati tőkéjének gazdasági, majd politikai hatalomra váltása.
Ismerve a jobboldal meghatározó véleményformálóinak és politikai vezetőinek álláspontját, én Tihanyi Örs és Tölgyessy Péter a Magyar Nemzet hasábjain múlt héten megjelent helyzetértékelését érzem a jövő szempontjából hasznosabbnak. Nem azt kell nézni, hogy ki mondja, hanem azt, hogy mit mond. Én sem szeretnék az utólag okosak szerepében tetszelegni, inkább a szerkesztőség által elindított vita kapcsán írom le néhány töprengésemet.

Miért nem sikerült?

A jobboldal 2002-es választási alulmaradása után elmaradt a tisztázó vita. A négy évvel ezelőtti helyzet kísértetiesen hasonlít a maira. Akkor nem sikerült a jobboldal (tizenötmilliós kultúrnemzetben gondolkodó) Magyarország-képét a tízmillió magyar állampolgár többsége által átélhető és választható jövőképpé alakítani. A Fidesz 2002 tanulságából két következtetést vont le: az egy a tábor, egy a zászló elvét követve a pártvezetésnek a korábban integrált jobboldali irányzatokat egyben kell tartani, és újabb szavazókat kell találni. A Fidesz ezzel növekedési probléma elé került. A törzsközönség megtartását szolgáló antikommunista ideológia vonzása a bizonytalan szavazók körét ugyanis már nem éri el. 2003-ban a sorozatos gyárbezárások és áremelések eltántorították a szocialistákhoz lazábban kötődő szavazókat, így a Fidesz által integrált és a választási vereség után is egyben tartott kétmilliós tábor a közvélemény-kutatásokban felértékelődött, a Fidesz átvette a vezetést. Az európai parlamenti (EP) választásokon elért Fidesz-győzelemből több következtetés adódik, melyek (utólag tévesnek bizonyult) értelmezése vezethetett a 2006 vereséghez. Az egyfordulós EP-választáson a két baloldali párt külön indult, így az alacsony részvétel melletti Fidesz-győzelem nagy reményekre adott alapot. Ekkor született meg az „egyedül győzni” stratégiája, amelyhez – a Medgyessy után Gyurcsányt csatasorba állító baloldal talpra állása után – a 2004. novemberi amerikai elnökválasztás republikánus párti kampánya adta az üdvözítőnek tartott eszközt. Bushéknak ugyanis úgy sikerült az értékkonzervatív és vallásos törzsszavazókat mozgósítani, hogy közben a bizonytalan voksolók többségét is maguk mellé tudták állítani.
2004 tehát mindkét oldal számára vízválasztó volt. A Fidesz EP-választásokon elért győzelméből három következtetést vonhatott le, amelyekre 2006-os kampányát felfűzte: a baloldalhoz lazábban kötődő szavazókat el lehet tántorítani a szavazáson való részvételtől. Alacsony részvétel mellett a saját törzsközönség mozgósításával akár egyedül is megszerezhető az abszolút többség. A Nemzeti Petíció sikere pedig azt sugallta, hogy az ideológiamentes üzenetek és ígéretek (a 14. havi nyugdíj, 100 ezer forintos minimálbér és Budapest-minisztérium) vonzereje nagyobb lehet, mint a balliberális sajtó által démonizált Orbán Viktor és a Fidesz elleni fenntartás. A kádári kisember megszólítása a kettős népszavazás ideológiai töltete és a baloldal szélkakaskampánya miatt maradhatott hatástalan. Az így körvonalazódó kampánystratégia első részét szolgálta a Magyar Vizsla és Pesti (stb.) Riport politikusellenességre hajazó támadássorozata. Ennek hatását a faxügy oltotta ki.
A második feltétel leginkább két párt parlamentbe jutása esetén teljesülhetett volna. Miután a magyar politikai rendszer a parlamenti pártoknak kedvez, az egyedül győzni elv sikeréhez a két kisebb parlamenti párt kiszorításán keresztül vezetett (volna) az út. Sokakat téveszthetett meg (vagy töltött el reménnyel) az, ahogyan a balliberális sajtó a Demszky Gábor körüli ügyeket tálalta. Ezzel kapcsolatban sokan emlékeztettek arra, hogy a két kormánypárt között számos vita van (főként a liberálisok szavazótáborához képest túlzottnak vélt érdekérvényesítő képességét illetően), ám egy dolog minden vitánál erősebb: a széles értelemben vett jobboldal további ideológiai-kulturális és gazdasági térnyerésétől való páni félelem. A szocialisták jól tudják, hogy a telefonkönyvek cseréje csak a többségében hozzájuk húzó status quo elit térvesztése mellett valósulhat meg. A liberálisok eközben főként valóságértelmezési monopóliumuk elvesztésétől tartanak.
Az egyedül győzni stratégia tehát legkésőbb itt bukott meg (a konkrét kivitelezés hibái és bakijai már csak következmények). A kormánypártok közötti minden (elosztási) vitánál ugyanis erősebb összekötő kapocs a jobboldal hatalomra kerülésétől való félelem. Ezt mutatta az SZDSZ magatartása a D–209-ügy elsimítása, Medgyessy menesztése és Gyurcsány megválasztása kapcsán. Magyarán, az SZDSZ számíthatott, és vélhetően számíthat is voksukat taktikailag megosztó szocialista szavazókra. Az SZDSZ – közvélemény-kutatások által is valószínűsített – bejutása a magyar választási rendszer vastörvényére emlékeztet: ha két párt jut be, az erősebb alakíthat kormányt (erre épült most a Fidesz stratégiája). Ha három párt, úgy a szövetségessel rendelkező oldal (ez történt 2002-ben). Négy párt esetén az erősebb gyűjtőpárttal vagy közel egyforma támogatottságú gyűjtőpártok esetén az erősebb szövetségessel bíró oldal (ez történt az idén).
Az MDF ellehetetlenítése – minden vélt vagy valós kölcsönös sérelem mellett – meglátásom szerint a Fidesz egyedül győzni stratégiájából eredt, és nem lehet csupán egyesek túlkapásának vagy egyszerű hibának beállítani. És itt értünk el a jobboldal győzelmi esélyeinek sarkalatos kérdéséhez.

Győzhet-e még a Fidesz?

A fenti formai érvelést elfogadva megállapíthatjuk, hogy az egyedül győzni stratégia alulmaradt. Ezért is tévedhet Orbán Viktor, aki szerint a pénz győzte le az igazságot, hiszen a fél ország narancssárgában pompázott. Lehet, hogy a baloldal a koncesszió előre hozott meghosszabbításával megvásárolta a kereskedelmi média jóindulatát (ezért engedték be a műsorfolyamba a politikai hirdetéseket), de ebből – jó stratégia esetén – a Fidesz is profitálhatott volna.
Az összefogás hiánya sem lehet elégséges magyarázat, hiszen 2002-ben a közös Fidesz–MDF-lista sem volt elég a győzelemhez. Ha a Fidesz (és az általa megtestesített valóságértelmezés) győzni kíván, a jelenlegi pártstruktúrához kötődők hűség- és egységnyilatkozatai mellett (vagy helyett) sok dolgon kell elgondolkodni. Ezért üdvözlöm a Magyar Nemzet szerkesztőségének vitafelhívását, bár osztom azok pesszimizmusát, akik újfent a tehetetlenségi erőt látják felülkerekedni.

Kétszer annyit teljesíteni

Jól tudva, hogy csak egy-egy probléma felvetésére van lehetőség, a kritika mellé igyekszem javaslatot is társítani. Minden győzelemre készülő politikai pártnak nap nap után fel kell tennie magában a kérdést: miként lesz a programom többségképes? Tetszik, nem tetszik, mindezt egy olyan országban, ahol a vallás helyét a fogyasztás, az erkölcsét az érvényesülés, és a gondolkodásét a csodavárás veszi át. Ettől ezt még nem kell elfogadni. Ezek mentén kell gondolkodni a jobboldal Magyarország-képén, amely a keresztény-nemzeti-konzervatív (antikommunista) ideológiai törésvonal mentén határozza meg önmagát, és így nem éri el a média által sulykolt fogyasztói társadalom bűvöletében élőket, de a magukat ezen jelzőkkel a szocializmus éveire eső fiatalkoruk teljesítményétől megfosztva érző nyugdíjasokat sem.
„A macska nem tud kint is és bent is egeret fogni.” Az ideológiára éhes törzsszavazók megtartása mellett kérdéses, miként lehet az ideológiamentességre vágyó bizonytalanokat megnyerni. Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy az ideológiai üzenetek arcai (köztük Orbán Viktorral) tudnak-e egy gyűjtőpártot győzelemre vinni. Lehet, mégiscsak azoknak van igazuk, akik a „külön menetelni, együtt győzni” elvet hirdetik?
Magyarországon jobboldalinak lenni olyan, mint határon túl magyarnak lenni. Közel kétszer annyit kell teljesíteni ugyanazért a teljesítményért. A trianoni trauma után a békés területrevízió hozta meg a visszatért országrészekben élő magyaroknak a töltekezés azon lehetőségét, amelyből az ott élők a mai napig erőt merítenek. Mai országunkban a jobboldal az 1998–2002 közötti kormányciklust tartja ilyen lélegzetvételnek. A szépülő emlékek mellé azonban mindig társítani kell a figyelmeztetést is: a hibákból le kell vonni a következtetéseket.
A jobboldalon széles körben uralkodó „ostromlott vár” jelenség még elfojtja az érdemi kérdésekről folytatott vitát, megnehezíti a visszacsatolást és a politikai döntéshozók ellenőrzését. Lehet, hogy 2006 e téren is a változás éve lesz?

A szerző politológus