Tojáspörkölt

Két nő és egy férfi a Dunántúlról. Mindhárman ismerik a három műszakot, minimálbérből spórolnak, munkaidő után másodállást vállalnak, az életre igent mondanak. Munkások.

Két éve még rózsákat készítettem gáztűzhelyhez – kezdi a harminchárom éves Emi. – Később áttettek a marókhoz. Három műszakban, csoportokban dolgoztunk, nagyon keveset kerestünk, ennél sokkal kevesebbet, mint most, talán ha ötvenezret. Amikor lehetett, túlóráztam, hogy kicsit több legyen a pénzem. A tulajdonost nem érdekelte, hogyan, csak meg kellett lennie a napi öt–hatszáz darabnak. Volt ott egy szép ebédlő is, de mi sohasem az ebédlőben ettünk. Úgy voltunk vele, hogy míg megmossuk a kezünket, összeszedjük a cuccainkat, és lebattyogunk, annyi idő alatt megesszük a kaját. Inkább letakarítottunk a műhelyben egy asztalt, azon ettünk. Olyan gyorsan telik az idő, amikor pihen az ember. Az volt a legjobb az egészben, hogy együtt ettünk. Ültünk az asztalnál, kitettük az ételt középre, mindenki vehetett mindenből. És beszélgettünk. De jó társaság volt! Nem olyan, mint az első munkahelyemen. Tizenöt évesen textilfestőnek tanultam, de nem végeztem el az iskolát, csak egy évet. Nem is mentem volna azzal a szakmával semmire! Mondták az idősebbek, hogy nem éri meg, nem fizetnek jól.
– Nem is a pénz miatt akartam textilfestő lenni, hanem a tanulás végett. Rossz tanuló voltam, nem volt más választásom. Az iskola után egy évig még Fehérváron maradtam, a családsegítő szerzett munkát a Videotonban, fölvettek sorjázónak. Akkor ébredtem rá, hogy tanulnom kellett volna. Egy év múlva hazajöttem Bicskére, nem volt semmihez sem kedvem, nem is csináltam semmit. Aztán tizennyolc évesen itthon egy másik cégnél megismerkedtem Évivel, a legjobb barátnőmmel. Takarítanom kellett. A munka nem volt valami jó, de Évi miatt megérte. Két év múlva megpályáztam egy állást egy biatorbágyi üzemnél. Szalaghoz kerültem, két műszakban – nagyon kemény volt. Japánoké volt a cég, a főnökök sokat követeltek, az öt perc szünetből kettőt adtak meg. Bárkit megkérdezhet, mindenki azt fogja mondani, oda ne menjen, mert keveset fizetnek. Négy év után lett hetvenkétezer a bruttóm! De legalább kiszámíthatók voltak, előre lehetett tudni, mennyi a munka.
– A japánok nagyon precízek, nem úgy, mint a mostani munkahelyemen. Itt mindig csúszik valami. Ha délelőttös vagyok, négy óra huszonötkor kelek, öt óra tizenkilenckor indul a vonat, hatra érek be. Hét óra ötvenkor van az első szünet, tíz perc. A következő negyed tizenkettőkor kezdődik, az az ebédidő. Húsz perc. Utána fél háromig egyben kell lenyomni a nyolc órát. Hajszálpontosan. A szegecselőknél vagyok, a munka könnyű. A tisztaságot megkövetelik, a megrendelők is mindig végignézik az üzemet. Amikor utoljára itt voltak, tetszett nekik minden, kaptunk is megrendeléseket. Még szerencse, hogy a vécék akkor tiszták voltak! Amúgy nagyon gusztustalanok! A női vécében, nem tudni, hogy kik, rákenik a csempére… Most mondd meg, milyenek a nők! Az üzemben szlovákok is dolgoznak, nem szeretjük őket. Ez a magyar főnökök miatt van így, akik először külön műszakba tettek bennünket, szították a feszültséget. Akkor terjedt el, hogy mi, magyarok többet dolgozunk, a szlovákok kevesebbet. Most már nincs ez így. Az is baj, hogy őket bruttó hetvenöttel vették föl, minket meg kilencvennel. A szlovákok mindig is tudták ezt, de először nem zavarta őket, mert az otthoni fizetésükhöz képest jó pénzt kaptak. Most meg haragszanak érte. Januárban nem kaptunk megrendelést, leépítések voltak. Sok szlovákot elküldtek. Akik maradtak, azoknak a pénzét felemelték kilencvenre.
– Év végén szokott lenni buli egy vendéglőben. Annyit ehetünk, amennyit akarunk, csak az italfogyasztást korlátozták. Tavaly még inni is lehetett, de az új főnök az idén karácsonykor nem engedte. Látszik, hogy nem régen jött vissza Kínából. Azóta vannak a kamerák is. Most mindenki látja, mit csinálunk. Egy fiút kirúgtak, mert kétszer késett a szünetről öt percet.
– A bulin ajándékokat is adnak, most táskát meg egy köntöst kaptunk. Ez a mi prémiumunk. Nem is lenne ez olyan rossz munkahely, ha nem fáradnék el nagyon. De egész nap állva dolgozom, és a délutános műszakban kivagyok. Éppen beszélgettünk a Dórival, aki tatabányai, hogy mire hazamegy, megfürdik, kajál, éjjel fél kettő. Balázs, a párom is a cégnél dolgozik, ha hazajön, nincs kedve semmihez. Általában alszik, és ez már nagyon unalmas. Tavaly nyáron, amikor feljött a nővére meg a családja, elmentünk Budapestre az állatkertbe. Most meg kapott az öccsétől egy jó horgászfelszerelést. Azt mondta, majd megyünk horgászni. Ebben bízom. Jó lenne.
– Azt esszük, amit itthonról viszünk. Sokszor főzök tojást, tojáspörköltet, vagy csak simán vízben megfőzöm, húsra nem mindig telik, meg én nem is annyira szeretem.
– Az a baj, hogy amikor megkapjuk a fizetést, kicsit túlköltekezünk. Hónap végén meg már nincs pénzünk. Emiatt néha el vagyok keseredve. Azt mondom magamnak, minek ez a rohadt élet. Amikor megyünk át az úttesten a lányokkal, sokszor rám szólnak. Emi, vigyázz! Én meg dühösen visszaszólok. Nem vagyok én gyerek! Ne szóljatok rám! Csak elgondolkoztam. Azon jár az eszem, mit kéne csinálni, hogy jobb legyen. A lányok meg azt mondják, majd meglátod, elüt egyszer a kocsi! Én meg ilyenkor azt gondolom, nem is lenne baj, megszűnne az a sok gond.
Ilona harmincöt éves. A vendéglátóiparban kezdte, jelenleg kertészetben dolgozik.
– Vendéglátós koromban jó fizetést kaptam – mondja –, csak keményen kellett dolgoznunk. Reggel hattól délután hatig húztuk. Egy ideig abba is hagytam, de elfogyott a pénzem, pedig kellett volna, hiszen akkor tudtam életemben először ruhákat venni, új ruhákat! Hatan voltunk testvérek. Ennyi gyereket abban az időben is nehéz volt fölöltöztetni. Sohase volt új ruhám gyerekkoromban. Most végre költhettem magamra meg az albérletre, mert akkor már albérletben laktam.
– Aztán egyszemélyes kocsmát vezettem. Nem bírtam sokáig, két hónapra elmentem munkanélkülire. Amikor letelt, másik üzletbe kerültem, ahol már ketten voltunk. Én a konyhára, mert végzettségem szerint szakács vagyok. Később otthagytam az egészet, elmentem a egy híradás-technikai eszközöket gyártó céghez. Nem kerestem rosszul, bár messze nem annyit, mint vendéglátós koromban.
– Aztán beteg lett az édesapám, valakinek vele kellett lennie. Akkor már a testvéreim intézetben voltak, csak a nővérem és én úsztuk meg a dolgot. Hazaköltöztem. Akkor jött a híradás-technikai ipar, András, aki később a férjem lett, és néhány nagyon jó év. Nagyszerű volt a társaság, jó a munka. Nem volt olyan fizikai terhelés, mint most. A főnökömmel is szót lehetett érteni, csak rá kellett üvöltenem. Védenem kellett azt, amit már egyszer megkaptam, mert el akarták venni tőlem. És én harcoltam. Megérte, mert hamarosan középvezető lettem. Onnan jöttem el szülni. András is sokáig csoportvezető volt. Három évig itthon voltam a kisfiunkkal. Lett volna ugyan lehetőség, hogy visszamenjek, de Andrással ellentétes műszakba vettek volna föl, inkább itthon maradtam.
– Aztán ő is, én is a tejiparhoz kerültünk. Egy ideig jól bírtam a nagy fizikai megterhelés ellenére is, mert kismamaműszakban dolgozhattam. Jó volt, mert reggel el tudtam vinni a gyereket, délután érte mehettem. Egészen addig minden rendben volt, amíg egy külföldi leányzó be nem tette a lábát a céghez. Megszüntette a kismamaműszakot, holott húsz éven keresztül működött. A szakszervezethez fordultam. Nem álltak ki mellettem akkor sem, a béremelésnél sem. Tavaly még hatvankétezer-ötszáz forint volt a bruttóm. Ha tudtam délutánozni, akkor negyvennyolcezret hoztam haza. Ennyiért több tonnát megmozgatni?! Nem éri meg. A tejiparban egy év alatt kétszer gipszelték be ugyanazt a kezemet ínhüvelygyulladás miatt. A főnököm csak azért sem adott könnyebb munkát. Egyik nap bementem, elkértem a papírjaimat és felmondtam! Azt akartam, hogy lepődjenek meg, hogy rossz legyen nekik. Megérdemelték! Nem becsültek meg, pedig hányszor visszamentem délután! Az még külön rossz volt, hogy semmit nem adott a külföldi, semmit! Egész nap sajtot készítettünk, és nem ehettünk belőle. Ha meglátták, hogy egy falat sajtot majszol valaki, kirúgták. Beépített emberek voltak, akik pénzt kaptak azért, ha valakit felnyomtak. Okos ember azért megoldotta. Bezzeg a jégkrémgyárban a dolgozók minden hónapban kapnak egy rekesz fagyit. Így legalább nem lopnak, mert ha valaki üzletelni akar, van mivel. De itt rabszolgának néztek bennünket. A művezetőknek épp csak ostor nem volt a kezükben. Tisztességes fizetést kaptak, amelyet féltettek, ezért ütöttek-vágtak minket. Legalábbis megpróbálták, ha valaki hagyta magát. Betétet sem engedtek cserélni, csak a szünetben. Emlékszem egy nőre, akinek már átütött a vér a fehér nadrágján, és még akkor sem akarták kiengedni, úgy szökött ki.
– Először a szakszervezetből léptem ki, most a gyárból is. Elmentem virágkötőnek egy kertészeti áruházba. Még korábban megszereztem ezt a szakmát, most végre kipróbálhatom magamat. Igaz, kilenc-tíz órákat dolgozunk, de csak pünkösdig. Végül itt is minimálbérrel vettek föl, de nem érdekel. A lényeg, hogy nem nagy a fizikai megterhelés. Ez egy kicsi magyar cég, idős úriember a főnököm. Öten vagyunk fiatalok, nagyon jó a társaság. Most végre jól érzem magam.
A harmincnyolc éves Andrást, Ilona férjét a szerelés érdekelte. Karosszérialakatosnak jelentkezett nyolcadik után, de nem vették föl. Telefonszerelő lett. Ipari tanulóként a postánál gyakorlatozott, később ott is kezdett. Aztán összerúgta a port a főnökével.
– Eljöttem, betanított munkás lettem, műanyagokat sorjáztam. Nem fizettek valami jól, de én még olyan helyen nem dolgoztam, ahol jól fizettek volna. Teljesítménybérezés és három műszak volt. Az éjszakásat szerettem, nyugalom volt, nem futott át hetvenhét főnök, nem kötött bele mindenbe. Aztán viszszamentem a szakmámba, majd újra az előbb említett helyre, egy németek vezette részlegre. A németek nem engedték a szakszervezet működését, igaz, nem is nagyon volt rá szükség. Korrektek voltak, még prémiumot is kaptunk. Évente háromszor-négyszer jöttek, mindent megnéztek, megvizsgáltak, még a mellékhelyiségeket is. Szódaautomatát állítottak be, étkezőt építettek, szabadságot is adtak. Sajnos ez a cég keletebbre költözött. Először Romániába, de ott nem sokáig bírta. Akik tőlünk kimentek betanítani, mesélték, hogy az ottani dolgozók délben fölálltak, elmentek állatot etetni. Azóta Kínában van a cég.
– Új munkahelyem a tejiparhoz kötődik. A csodálatos tejiparban iszonyatosak a körülmények, a munka – a pénz pedig minimális. Naponta nyolcvan tonnát mozgatok meg, ami két-három ember munkája lenne. Vegyes műszakban dolgozom, legtöbbször hattól kettőig. A tulajdonos egy nagyon fiatal szemellenzős nő, sokat mondok, ha van huszonöt éves. Az egyetem után került hozzánk, most bizonyítani akar. Amit elképzel, annak úgy kell lennie. Sokat követel, és nem ad semmit. Férfi vagyok, de már a hét első két napja után elfáradok. A nőket sajnálom, ugyanannyi a munkájuk, mint nekünk. Hiába szóltunk a szakszervezetisnek, ő a vállalattól kapja a pénzét, nem lép az érdekünkben semmiért. A haverom olyan cégnél van, ahol a szakszervezetis külsős, nem függ a vállalattól. Amikor kiderült, hogy négy százalék béremelést akarnak adni, kinyitottam a számat, beolvastam a művezetőmnek. Négy ember munkáját akarja elvégeztetni velem azért a pici pénzért! Most még azt a négy százalékot sem fogom megkapni. Nem baj. Kiléptem a szakszervezetből, és folyamatosan munkát keresek. Ha lesz valami más, azonnal otthagyom őket. Az a baj, hogy a szakmám, a vezetékestelefon-szerelés gyakorlatilag megszűnt. Ha értenék a számítógéphez, talán menne a dolog. De el kellene végeznem egy tanfolyamot, talán a munkaügyi központ támogatna.
– Édesanyám házában lakunk, ami nagy szerencse, mert a főállásunkból száztíz jön össze havonta a feleségem keresetével együtt. Ebből alig jut valamire. Ismerjük a rántott krumplit, a főzelékeket, a szalonnát hagymával. Még jó, hogy találtunk másodállást. Amikor odabenn már megszakadtunk, jön a második műszak, az újságkihordás. Reklámújságokat hordunk ki. Szabad időnk nem sok marad, pedig jó lenne, ha lenne, mert itt a kisfiunk.
– Ma is három ember helyett dolgoztam. Ráadásul balesetveszélyes, mert csúszik minden a savótól, most is tiszta seb a sípcsontom. Egyszer a háromszáz kilós halmaz is rám borult, az, amiből a sajt készül. Akkor táppénzre kerültem. Hiába vagyok szakmunkás, ha a művezető kéri, takarítanom kell. Utálom, mert iszonyatos a vegyszerterhelés. Olyan erős savas és lúgos szerekkel fertőtlenítünk, néha tömény sósavval, hogy egy pillanat alatt lyuk ég a bőrömbe. Sokszor majd megfulladok. De lelkileg még nyomasztóbb az egész. Ha reggel háromnegyed hatkor rágyújtok az első cigarettámra, a főnök ott toporog, hogy menjek már. Holott hatkor kezdődik a munkaidő. De nem vagyok elkeseredve.