A kajakkal szelt tenger

A sibeniki révkapitányság kajakkal, nomád módra: apró szigetek között, szabadon, nem kötve sem helyhez, sem időhöz; az élelem, a sátor és a hálózsák a hajók tatjában. Ott kötünk ki, ahol akarunk, s ahol azt a sziklás partszegély megengedi. Idegent – főként turistát – olykor napokig nem látunk. S az éjszakák? A tengerben csillogó ezüsthíddal, hullámmorajlással, oregánó-, kakukkfű-, rozmaring- és levendulaillatban, kabócák között és csillagok alatt hálunk. Pedig a túra előtt nem gondoltuk volna, hogy rá tudnak venni: lélekvesztővel szeljük az Adriát.

Mikor Murter szigetéről a kisbuszt – és a túlméretezett ruhakészletünk felét – egy kempingben hagyva útnak indultunk, még nem gondoltuk, hogy időutazást teszünk: első éjszakánkat ugyanis Kaprije szigetén töltjük, s a sziget egyetlen halászfalucskája pontos képet ad arról, milyen lehetett az élet úgy száz évvel ezelőtt Dalmáciában. Mire kikászálódunk a hálózsákból, már aprócska cápákat pucolnak a közelünkben a helyi halászok. Döbbenetes a csend, s mérhetetlen a nyugalom – az idegőrlő fővároshoz vagy a nyüzsgő strandokhoz szokott túrázó ilyet ritkán érez.
Kaprijéről szikrázó napsütésben indulunk tovább, de az Adriára jellemző hirtelenséggel egy perc alatt sötét gomolyfelhők ijesztenek ránk, a távolban cikázó villámok miatt a szokottnál gyorsabban lapátolunk át Zirje szigetére. Babkonzerveket bontogatva figyeljük aztán a viharral dacoló vitorlásokat. Később megmásszuk Zirje csúcsát. Szandálaink alatt ütközetek nyomai: töltényhüvelyek, bedőlt bunkerek emlékeztetnek a háborúra. Végre meglátjuk a végtelen tengert, Zirje a sibeniki révkapitányság legnyugatabban fekvő szigete, néhány órával később már a nyílt vízen evezünk. Itt hosszabbak, méltóságteljesebbek a hullámok. Önfeledten ringatózva bontjuk felmelegedett söreinket. Másnap a sziget északkeleti oldalán fekvő Muna-öbölben zajongunk: hátha felébred valaki a déli sziesztából, és kinyitja a falu egyetlen kocsmáját. Így lesz. Feketébe öltözött asszony kerül elő, és többtálnyi sült hallal kínál.
Utolsó előtti éjszakánkat egy ötszáz méter hosszú, húsz méter széles lakatlan szigeten töltjük. Vacsoránk rotyog a kempingrezsón, körben a fehér sziklákat csapkodják a hullámok. Ahogy a napok telnek, egyre kevesebbre van szükségünk. A sátrak is becsomagolva maradnak, összehangolódunk a természettel. Bőrünk tengertől sós. Amikor a sok száz éves Zlarinba érünk, legszívesebben beállnánk a minden este hatkor petanque-ot játszó öreg halászok közé.
Igazat adhatunk túravezetőnknek, aki a kajakkal járt tenger tisztító, csendesítő erejéről beszélt. Azóta is hajt a szabadságvágy: már körülhajóztuk Rab szigetét, és nemsokára indulunk Losinj köré. A kajak függővé tesz; a tengeri evezés – már tudjuk – szenvedély.