A kenyér íze

Nyakunkon a nyár, és ilyenkor az ország figyelme a betakarítás felé fordul. Az aratás az élet legszebb ünnepe, hiszen az ország kenyeréről van szó, mindennapi betevő falatunkról.
Az aratás sosem volt csak verejtékező munka, hanem igazi ünnepként élt őseink szívében is. Hagyományőrző ünnepként ismerik, ha nem is tűnt ki duhajságával, mint például egy lagzi, egy névnap, egy évforduló vagy akár a disznótor.
Aratáskor rendezték meg a hagyományos népmulatságokat, a búzakoszorú-kötő művészi versenyeket, volt énekes-táncos felvonulás, amelyen a cséplőgépek gazdái és munkásai is részt vettek. Valóban népi ünnepély volt, amely hangulatot teremtett, talán hogy ellensúlyozza a munka nehézségét, és könnyítsen rajta.
A nagyobb gazdák már előre megkötötték a hagyományos megegyezést a részaratókkal, a kisebb gazdák maguk arattak a családtagok segítségével. Gyermekkoromban én is részt vállaltam az aratásból, a mama mellett kötélteregető voltam, és én hordtam a fáradt kaszásoknak a friss vizet a nagy kőkorsóban.
Hajnali muzsikával kezdődött. Nem zenészek húzták, nem madarak csiviteltek boldogan a napot köszöntve. Kalapálták a kaszákat, az üllőkön táncoló kasza éle kiáltozott a kalapácsok ütése alatt. Csak a jól kivert élű kaszát lehetett búzaaratásra élesre fenni a tokmányból előhúzott nedves fenőkővel.
De sok más, aprólékos munka is hozzátartozott a jó felkészüléshez. Búzakaszálásra kellett alkalmassá tenni a kaszát. Hozzáerősíteni a tokához és a nyeléhez egy hajlított vesszőt, az úgynevezett takarót, mert kaszáláskor a búzaszálak széthullottak. A takaró fektette a tarlóra a lekaszált rendet. Amelyet aztán a marokszedő a kaszás után sarlójával összefogott, majd nyalábjából eléje terített kötélre fektette, és rátérdelve összekötötte a kévét.
A sarló nem volt éles, nehogy felsértse a lábát. Én voltam a gyerek, aki a kötelet teregette. Ha nem volt kötélteregető, akkor ezt a munkát is a marokszedő végezte el. Vállán vitte a köteleket, testéhez erősítve. A kötelet kora reggel „verték”, ami annyiból állt, hogy a még harmatban fürdő búzaszálakat kitépte a gazda, s úgy nedvesen, hogy ne törjék a szára, kötözőt font. Ez a művelet volt az aratást kezdő első mozzanat, kaszálásba csak napkelte után kezdtek, amikor a harmat felszállt.
Az aratás napjának utolsó művelete pedig a gereblyézés volt. A fából készült gereblyét az idősebbek húzták végig a tarlón a kévék keresztbe rakása után. Akkor jöhetett az aratópálinka kóstolgatása is, aminek gyógyító hatása volt, széthajtotta a gyomorban a sok ivóvizet. A nagy gereblyét mifelénk bőgőnek nevezték. Amikor még a mi családunk is aratott, a nagyapa húzta végig a tarlón a bőgőt.
A részesek tizedből vállalták az aratás nehéz munkáját. A nincstelenek megkereshették vele az egész évi kenyérnekvalót. Ez azt jelentette, hogy minden tizedik kéve az aratót illette. Ezért nemcsak a kaszálást vállalta, de részt vett a gabona behordásában, és segített a cséplésnél, a zsákolásnál.
Részaratóinak a rendes gazda bőséges élelmezést biztosított. Amikor már mi is részesekkel arattunk, én hordtam ki számukra naponta a meleg ebédet. A szüle főzte. Minden napra jutott húsleves és a főzelék mellé bőven hús is. Gyakran küldött az ebéddel frissen sütött fánkot s mellé egy kis üveg lekvárt.
Manapság már megváltoztak az aratási szokások. Nem hallatszik hajnalonta a kaszakalapálás ébresztőt kiáltó hangja, se a szérűkön zúgó cséplőgépek duruzsolása, nem hordják nagy asztagokba a kévéket, senki sem várja a friss vizet a korsóból.
De azt örömmel hallom, írják is a falumból, hogy a régi népszokások azért megmaradtak. Aratókoszorút fonnak a lányok, és táncra perdülnek muzsikaszó mellett az aratóbálon, amely jó alkalom az ismerkedésre.
Talán már ki is ment az a szó a divatból, hogy kaszapengés.
Azt mondják helyette: megindultak a kombájnok… Egyre megy!
A kenyér íze örök, mert az életet jelenti…