A bajok gyökereit bizonyára a múltban kell keresni. De abban is, hogy sokak szerint a kultúrában még annyira sem történt meg a rendszerváltás, mint a társadalmi életben, a politikában. Sőt, mintha megmerevedtek volna az egymással szemben álló nézetek, irányvonalak, melynek következtében egyes írók megjelennek belföldön, külföldön egyaránt, óriási publicitást kapnak, sok pénzt keresnek, másokat elhallgatnak, nem adják ki a műveiket, vagy megjelenésükhöz nem fűznek kritikát, az alkotók anyagi gondokkal küszködnek.
Gyurkovics Tibor szerint ahhoz, hogy megértsük a megérthetetlent, a Kádár-rendszer kultúrpolitikájához kell visszanyúlni. Az pedig olyan volt, amilyen: tűrt, támogatott, tiltott. Ennek kialakultak az arányai, és ebben Aczél György volt a „játékmester”. Ez hetvenszázalékosan működött. A belső ellentétek, amelyek az írócsoportok között léteztek, nem érvényesülhettek, mert Aczél a fortyogó irodalom fölött mérhetetlen nagy „fedőt” tartott, amivel a gőzt olykor kiengedte.
Kívül, de nem a pálya szélén
– Így tudott játszani például Csurkával, ugyanis engedte bemutatni a színdarabjait, amivel a nemzetinek nevezhető szellő kicsit szabadabban járhatott. Én abban a helyzetben voltam – magyarázza az író –, hogy származásom, neveltetésem, piarista múltam, pszichológusmunkám miatt a saját korosztályomhoz képest – akikhez például Váci Mihály, Csoóri Sándor, Szakonyi Károly vagy Bertha Bulcsu tartozott – kívülálló voltam, ha nem is a pálya szélén álló. Pedig már akkor ötféle műfajban jeleskedtem. Ebben az időben mondta nekem Bertha Bulcsu: Erőlködhetsz itt, pajtás! Írhatsz itt bármilyen műfajban bármilyen remek munkát, te itt elismerve soha sem leszel! Nagyon rossz harminc év volt – folytatja Gyurkovics –, vergődött az ember, írt, dolgozott, olykor az íróasztalnak. De az akkori állapot, kulturális légkör messze jobb volt, mint a mai! A bajok egyik forrását ott kell keresni, hogy rájöttek, a Magyar Írószövetségben még mindig sok a nemzeti gondolkodású író. A kilencvenes évek elején először megalapítottam a Magyar Írók Kamaráját, majd 1995-ben a Magyar Írók Egyesületét. Ennek a célja az volt, hogy legalább százfős „elit” írócsapat jöjjön létre a minőség jegyében, de nem az írószövetség ellen, hanem vele párhuzamosan. A legutóbbi írói kerekasztalnál, ahol az írószövetségből kivált írókat képviselő Szépírók Társasága vezetőségével tárgyaltunk, kifejtettem a Treuga Deit. Azaz, mint a középkorban a vallások között, úgy nálunk is Isten békéje legyen közöttünk, az ellentéteinket oldjuk fel, és írja minden irányzat a magáét. Úgy tűnt, hogy minden kezd rendbe jönni. Igen ám, de az úgynevezett hiszteroliberálok – mondja Gyurkovics – kezdettől fogva furkálták azt az irodalmat, amelyet nagyon egyszerűen nemzeti irodalomnak lehet mondani. Elindult a „Lépcsőházi társasággal”, különböző csoportosulásokkal, melyeknek egyik fő szerveződési pontjuk a Szépírók Társasága lett, ahol a legerősebb befolyással Konrád György író és társai rendelkeznek. Ez szinte kizárólag a szabad demokratákhoz és a mögötte álló óriási pénzügyi lobbihoz köthető. Ennek alapja a Magyarországon létrehozott Közép-európai Egyetem, amelynek pénzügyi hátterét döntő mértékben Soros György biztosítja.
Még gettó sincs!
Ma egy kifundált, beinjekciózott irodalom létezik – vélekedik a Magyar Írók Egyesületének elnöke –, amelyet a neoliberális írók képviselnek. Kis túlzással mondhatom, utálják, hogy magyarnak hívják őket, magyarul írnak, magyar az anyanyelvük, és valójában egy csoportjuk már nem is él Magyarországon, fészkük Németország vagy az Egyesült Államok. Kiemelkedő egyéniségük Kertész Imre, akit a német írószövetség javasolt Nobel-díjra. Miközben mi már jelöltük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Füst Milánt, Juhász Ferencet és még néhány nagy tehetségű magyar írót, de hiába, a mi szavunk elszállt. A furcsa csak az, hogy egyesek külországban élnek, és közben tisztességesen gyalázzák magyarságukat.
– Súlyos szavak. Igaz, egyesek úgy vélik, hogy az úgynevezett népi, nemzeti írókat elzárták a külvilágtól, az MSZP– SZDSZ-koalíció hivatalos kultúrpolitikusai évek óta nem viszik ki a könyveiket a nemzetközi könyvvásárra, „gettóba” vannak zárva – vetem közbe. – Még gettó sincs! – vágja rá Gyurkovics. – Az ő körükön kívül álló írók néhány elszánt kiadó segítségével úgy-ahogy fenntartják magukat, de komoly anyagi hátterű kiadók, folyóiratok nem támogatják őket. A rendszerváltás egyik kultúrpolitikai célja az volt, hogy irányzatok szerint legyenek olyan csoportok, testületek, amelyek képviselik a maguk csapatát. Ennek anyagi feltételei szorosan véve már az első ciklusban, Andrásfalvy Bertalan és Mádl Ferenc művelődési miniszterek idején sem jöttek létre.
Persze az elgondolkodtató, hogy a szocialista–szabad demokrata kormányzás alatt az egyes könyvkiadók állami támogatása, egyes írók anyagi finanszírozása nem okoz gondot. Mert vannak kedves könyvkiadók, kedves írók, és vannak a nem támogatandók. Ilyen kategóriába tartozik például a jelenleg is működő Püski Könyvkiadó, Püski Sándor személyesen, aki hetven éven át fenntartotta a magyar irodalmat Veres Pétertől Móricz Zsigmondig, Sinka Istvánon és Kodolányi Jánoson át egészen Németh Lászlóig. Nem beszélve az emigráció alatti tevékenységéről New Yorkban, amikor a többi között az 1956-os forradalom és szabadságharc egész irodalmát, dokumentumait kiadta. Elfogulatlanságát jellemzően – és nagyon helyesen – Konrád Györgyöt is kiadta.
Gyurkovics Tibor szerint miután az Aczél György fémjelezte, egyszemélyes irányítás megszűnt, valamint az időnként egy huszár, egy cigány alapon osztott József Attila-díjaknak és Kossuth-díjaknak befellegzett, újabb feszültség keletkezett. Ugyanis ennek egész anyagi háttere most a liberálisok kezébe került, de ugyanez elmondható az ország színházi világára, a könyvkiadásra, a folyóiratok megjelenésére. Olyan pénzekkel támogatják még a vidéki irodalmi, művészeti folyóiratokat is, hogy azok a liberális szellemiséget tükrözzék, támogassák. Belterjessé vált az irodalmi világ.
Arra a közbeszólásra, hogy akkor tulajdonképpen mit is ünnepelünk ezen a könyvhéten, riportalanyom tömören úgy válaszol: „Őket.” De ez a helyzet jellemző a művészeti akadémiákra is. Amíg a Széchenyi akadémia teljes költségvetését az MTA állja, addig a Magyar Művészeti Akadémia, Makovecz Imre elnökletével, százötven taggal (beleértve a határon túl élő magyarokat is), egyetlen fillér állami támogatást sem kap. Az egész olyan, mint egy kisiklott vonat. Valamikor a Nyugat című folyóiratban megjelenni azt jelentette, hogy íróvá válhatott az illető. A Holmiban megjelenni egyértelműen anyagi, erkölcsi érvényesülést jelent. Például a Lyukasóra folyóirat, amelyet én alapítottam, és amely a Magyar Írók Egyesületének lapja, ebben az esztendőben egyetlen forint támogatást nem kapott. Mindez megérthető, ha a szerkesztőbizottság tagjait felsoroljuk: Mészöly Dezső, Dobai Péter, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Kiss Dénes és Czigány György. A Holmi több tízmillió forint támogatáshoz jutott. Egyszóval a neoliberálisok határozzák meg a magyar könyvkiadást, a könyvterjesztést, a könyvpiacot, az irányultságot, a művekről készült kommentárokat, a kritikákat, még azt is, hogy kik szerepelhetnek a Magyar Rádió irodalmi összeállításaiban vagy a különböző televíziók kulturális műsoraiban. A nemzeti irodalomról szinte alig jelenik meg kritikai visszhang. Egyedül az olvasók tartanak ki hősiesen mellettünk. Megjelenés nélkül persze bármelyik alkotó megkérdezhetné magától: miért írok, kiknek írok, kik hallják?
Művek a palackban
Téophile Gautier azt írja:,, Minden rom, csak a művészet örök. A többi por, a népet túléli a szobor.” Gyurkovics Tibornak is ez a hitvallása. Az író úgy gondolja, ha a politika itt tart, akkor csak egyet tehet az alkotó: megírja a művet, bezárja egy palackba, és bedobja a történelem tengerébe. Azt kifogják egyszer valahol, és vagy hat, vagy nem. Persze egy-egy igazi mű mindig mindent túlél. Gyurkovics szerint egyszerűen fölfoghatatlan, hogy ezt a politikai formációt a magyar nép időről időre hitelesíti. De bármi történik is, Magyarország ki van szemelve arra, hogy megmaradjon a nógrádi és a békési paraszttal, egyáltalán, a magyar emberekkel együtt. Hiszem azt, hogy ezt túléli, kibírja az én műveimmel, Makovecz Imrével, Melocco Miklóssal és a Magyar Művészeti Akadémiával együtt. Most is azt mondjuk, mint a Horthy-rendszerben, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben: kibírni, túlélni. Túlélni című versem harminc éve jelent meg az Élet és Irodalom heti folyóiratban, eléje azt biggyesztettem, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékének. Így jelenhetett meg: Hazugság, hogy túlélni / mit gyomor nem bír el / hazugság meglapulni / amikor ütni kell / Áltatás megmaradni / lelkünk sebeivel / szabadságot pótolni / nem lehet semmivel / Fondorlat az alázat / hogy majd valamivel / kijátsszuk mit a börtön / rácsával ránk lehel / Csalás bunkerba bújni / itt csalás elaludni/ és csalás szemet hunyni / ki-ki maga felel / Árulás egyezkedni / árulás elfeledni / sebet vagy igazságot/ ha belehalni kell.
Talán nagyképűnek hangzik, de XIV. Lajos francia király nyomán – mondta búcsúzóul Gyurkovics Tibor –, más megfogalmazásban azt vallom: La nation c’est moi. A nemzet én vagyok: tizenhét unokával, öt leánnyal és csaknem nyolcvan könyvemmel, tizennyolc színdarabommal. Erre tellett. Ezt ajánlom fel a nemzetemnek.
A könyvhétről továbbiak a 15. oldalon
Orbán Viktor
Orbán Viktor elárulta, mit fog tenni a karácsonyi szünetben + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!