A Merapi árnyékában

I n d o n é z i a Három magyar maradt Yogyakartában, miután kedden hazaindult a Főnix Speciális Mentők és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nyolctagú orvoscsoportja. A maradók között van, aki elköltözne a kitörni készülő vulkán közeléből, de nem akarja cserbenhagyni az őt befogadó, a földrengésben házát vesztett indonéz családot, mások pedig abban bíznak, hogy a Merapi nem veszélyezteti a tőle huszonhat kilométerre fekvő várost.

Vasárnap reggel van, a szultán és kormányzó irodája előtt beszéltem meg találkozót a fővárosból érkező Busztin György nagykövettel. A Magyarországot képviselő diplomata a budapesti kormány üzenetét és együttérzését hivatott tolmácsolni a földrengés sújtotta tartomány első emberének, ugyanakkor beszámolt az itt dolgozó három magyar csoport munkájáról is. Amíg a hivatalos megbeszélések tartanak, van időm elgondolkodni, hogy X. Hamengkubuwono nagyapja még pallosjoggal rendelkezett, élet és halál ura volt, hogy aztán egy huszárvágással a demokratikus Indonéziába is átmentsék a szultanátust. Immár jakartai kinevezéssel kormányozza tovább a család a Yogyakarta Autonóm Körzetnek átkeresztelt tartományt.

Véget ér a megbeszélés, így helyi kísérőinkkel elindulhatunk a hegyekbe, ahol a Főnix Speciális Mentők és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nyolctagú orvoscsoportja dolgozik. A terepjáró egyre vékonyabb aszfaltcsíkon kanyarog, az út mellett szaporodnak a földig leomlott épületek. Klatten tartományban járunk, amikor arra figyelünk fel, hogy az egyik meredek hágó tetején, egy kiszélesedő teraszon vagy kétszáz ember várakozik. Mint kiderül, arra várnak, hogy sorra kerüljenek a magyar orvosok rendelésén.
Bessenyei Péter speciális mentővel arról beszélgetünk, hogy éjfél körül hozták ki őket, ugyanis egy hegyi falu teljes lakossága, háromszáz ember lett roszszul, valószínűleg élelmiszertől. Az eset a tévében is nyilvánosságot kapott. Több órán át tartó munkával sikerült javítani a betegek állapotán, a teljesen kiszáradt gyerekeket is meg tudták menteni. A magyarokat különben nagy tisztelettel fogadták, hálóhelyül például a menekülttábor imasátrának egy részét ajánlották fel. (Ennek hátrányait is érezték hajnalonta, amikor menetrend szerint megszólalt a müezzin.) Az orvoscsoport három egységre szakadva dolgozik: ketten a menekülttáborban rendelnek, a másik két csoport pedig a hegyi falvakat járja, ahova a helyi segítők az előző napon összetoborozták a betegeket.
Mi is elindulunk a többiek keresésére, az isten háta mögötti helyen lassan már út sincs, csak két kikövezett nyomsáv az autóknak. Gyönyörű a táj: ahol nem a korábbi lávafolyásokból maradt hatalmas köveket látjuk, ott minden talpalatnyi helyet teraszosítottak, és élénkzöld táblákon termelik a rizst. Velünk tart Késmárky András orvos is, hátha a másik helyen szükség van a szponzoroktól kapott sokmilliós mobil újjáélesztő és szívvizsgáló készülékre. Ahogy felgyalogol a csodamasinával a hegy tetején álló kunyhóba, megértem, mit érezhettek annak idején a fehér orvosok, akiket határtalan örömmel és reménykedéssel fogadtak a beteg bennszülöttek. Érthető a lelkesedés, hiszen sokuknak esélyük sem volna a fizetős helyi ellátásra, viszont az idegeneknek még a gyógyszerért sem kell fizetni. A magyarok naponta két–háromszáz embert látnak el, és a földrengésben sérültek mellett természetesen fogadják azokat is, akiknek a tragédiától függetlenül van szükségük orvosi segítségre. A síró gyermekeknek lufit fújnak a gumikesztyűből, így mindjárt könnyebb elviselni a vizsgálat okozta megpróbáltatásokat. Öt–hatszáz kiló gyógyszert és orvosi felszerelést hoztak magukkal, ami marad, azt hazaindulás előtt a városban lévő Bethesda-kórháznak adják ajándékba. A legmegrázóbb esetnek azt tartják, amikor egy anya négy hónapos, törött lábú csecsemőjét hozta le a hegyekből. A kicsinek a lába kartonpapírba burkolt faágak közé volt rögzítve.
Amíg tart a rendelés, szétnézünk a néhány házból álló faluban, és megértjük, miért történhetett, hogy ebben az országban eddig harminchét ember halt meg madárinfluenzában. Az európai számára elképzelhetetlenül szerény körülmények között élő emberek gyakorlatilag megosztják életterüket a háziállatokkal – más kérdés, hogy most fedél sincs a fejük fölött, hiszen a házak összeomlottak. Az indonéziaiaknak különben van humorérzékük: miközben a világban felfedezett madárinfluenzás megbetegedések zöme náluk történt, a jakartai reptér érkezési oldalán nagy betűkkel kiírták, hogy tilos behozni amerikai és belga eredetű élelmiszert, mert azok az országok H5N1 vírussal fertőzöttek. Itt határozottan tagadják, hogy megjelent volna a vírus emberről emberre terjedő változata, de az mindenesetre elgondolkodtató, hogy legutóbb egy hatfős család minden tagja meghalt, és közülük nem mindenki került közvetlen kapcsolatba csirkékkel.
A helyiekkel beszédbe elegyedve szóba kerül, hogy az ötvenhét másodpercig tartó rengés reggel öt ötvenkor történt, és ilyenkor a falusiak jelentős része már nincs otthon, ezért kevesebben maradtak a romok alatt. A szülők azt mondják, azóta alig tudják ölükből letenni gyermekeiket, azok állandóan velük akarnak lenni. Ezt tapasztalta a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat két munkatársa is, akik több mint ötezer emberen próbáltak segíteni ivóvízzel, halkonzervvel, rizszsel, tésztával, olajjal, illetve higiéniai egységcsomagokkal. Csizmadia Sándor, a segélyszervezet ázsiai programigazgatója elmondta: még a legcserfesebb gyermekek is megcsendesedtek a tragédia után, szüleik szerint alig hallani a szavukat. A felnőttek annál hangosabbak, bizonyos helyeken meg sem mertek állni segélycsomagokat szállító teherautójukkal, mert azonnal megrohanták őket az elkeseredett emberek. Mivel ők a várostól távolabb lakó, így a segélyszervezetek látóköréből kieső áldozatokon próbáltak segíteni, levették a szervezet matricáit az autókról, így gond nélkül át tudnak hajtani a falvakon. Tizennégy faluban és két menekülttáborban osztottak segélyt különös figyelmet fordítva a katasztrófát átélt gyermekekre, csecsemőkre.
Lejövünk a hegyről, a nagykövetnek az itt élő magyarokkal van találkozója. A másfél órás úton van idő beleolvasni az angol nyelvű lapba, amelyből kiderül, hogy az ország nem kér több orvosi segítséget külföldről, elegendőnek tartja az eddig érkezett csoportokat. Egy másik cikkben arról írnak, hogy újra aktívvá vált a Merapi vulkán, és a hegy spirituális felelőse szerint (aki a szellemekkel is tartja a kapcsolatot) újabb kitörés várható, igaz, nem lesz túl veszélyes. Eszembe jut egy yogyakartai férfi mondata, aki a reptér környékén arról beszélt, hogy százvalahány éve egy nagy kitörés után ott hatméteres hamuréteg rakódott le.
A városban élő magyarok közül ketten jöttek el a találkozóra, a festőművész Balogh László nem ért rá, mert éppen lakóközösségének megrongálódott házait kellett javítania, többek között a Baptista Szeretetszolgálat anyagi segítségével. Jakab Krisztina hét éve él itt, időközben feleségül ment egy indonéz férfihoz. Fotós, és bútorokat küld Magyarországra, bár most ez az üzlet is áll egy ideig. Az utcájukban a házak háromnegyede összedőlt, de az övék kibírta, csak a falak repedeztek meg.
Gazdag József Siófokról érkezett két évvel ezelőtt. Angol beszéd- és stílusgyakorlatokat tart az egyetemen, egy művészeti központban pedig versenytáncot tanít, de – kollégái legnagyobb elismerésére – külföldiként elsajátította annyira a jávai tánc helyi változatát, hogy azt is oktathatja. Tagja a Ndalem Pujokusuman szabadtéri táncszínháznak. Úgy fogalmaz, hogy eddigi munkája elégedettséggel, sőt időnként boldogsággal töltötte el, hiszen egy különleges nemzet művelt rétegére talált, amely olyan értékeket, tudást, öntudatot hordoz magában, amelyből bármely ország fia meríthet.

Nem aludt otthon a földrengés idején, talán ennek köszönheti az életét. A házuk fele leomlott, a másik része pedig életveszélyes állapotba került, ezért még a helyi tűzoltók sem mertek bemenni. Ott maradt minden értéke – hivatalos okmányok, ruhák, műszaki cikkek és ami a legjobban fáj, a tradicionális jávai koreográfiák leírása, tánckosztümök, hangfelvételek. Ezek jó része soha nem pótolható.
A fiatal táncost érkezésekor meglehetősen szegény hattagú család fogadta be. Ők most huszonnyolc társukkal együtt a rizsföldek szélén nyomorognak.
– A maradék pénzemből vásárolok élelmet a családomnak, például a három hónapos csecsemő ellátásához szükséges ápolószereket. Ő édesanyjával együtt egy asztal alatt élte át a földrengést. Órákkal a tragédia után ásták ki őket a romok alól, szerencsére nagyobb sérülések nélkül – meséli.
József nem szorul sürgős segítségre, de hosszú távon nem tudja, mi fog történni vele, hiszen jelenleg egy intézmény sem működőképes, ahol dolgozott. Az egyetemen szeptemberben lesz munka legközelebb, a jelenlegi félévet elhalasztották. A táncszínház is összedőlt. Félévente tekintélyes pénzösszegbe kerül a kötelező szingapúri vízumhosszabbítás (ehhez ugyanis külföldre kell utaznia). Bár öszszeomlott az élete, de nem akarja elhagyni a várost, mert úgy érzi, neki itt van dolga.
Beszélgetés közben kialszik a villany, a félhomályban még ijesztőbb a luxusszálloda összevissza repedezett fala. A szerkezete nem sérült, de mivel itt úgy építkeznek, hogy előbb a tartógerendákból felhúzzák az egész építményt, utána pedig kitöltik téglával a réseket, a közökből kirázódtak a falak. Érdekes a négy hónapja átadott bevásárlóközpont esete is: egymással szemben két hipermarketnek fogtak neki, és nagy vetélkedés volt, hogy melyiket fejezik be hamarabb. A győztes épület most össze is dőlt – talán több kompromisszumot kötöttek a minél hamarabbi nyitás reményében. Az ember ilyenkor óhatatlanul azon kezd merengeni, mennyire lehetnek földrengésbiztosak a fogyasztás otthoni templomai.


Fosztogató emberek jelentek meg a falvakban a romok között. A károsultak gyorsan megszervezték az éjszakai őrjáratokat, erre a tolvajok is stratégiát váltottak: segélycsomagot szállító kamionnak álcáztak egy járművet, azzal vitték be az embereiket az érintett területre. Lebuktak, és a tömeg hamar igazságot szolgáltatott a maga tradicionális módján. Bár a rendőrség megpróbált közbelépni, mégis benzin került a sofőrre, meg is gyulladt, így halálra égett a tolvaj.
A földrengés okozta sokk után a Merapi ijesztgeti most legjobban az embereket. A vulkán alig huszonhat kilométerre van a város északi végétől, és most már tízpercenként törnek elő belőle a mérges gázokat tartalmazó felhők. Láva egyelőre nem jön, de már nyolcvanméteresre nőtt az új, önmagát építő kúp, amely könnyen beszakadhat a százötvenezer köbméterre becsült kihűlt lávatömeg súlya alatt.
Elkezdődik az új hét, amelynek első napján az embereket két hír hozta lázba. Az egyik szerint a kormány kiosztott a károsultaknak családonként háromezer rúpia készpénzt (ez alig negyed dollár!) és húsz kiló rizst. A másik is hasonlóan érdekes: a tízmillió dolláros japán segélyt úgy osztják szét, hogy akinek teljesen összeomlott a háza, az harmincmillió rúpiát kap (háromezer dollár), akinek súlyosan sérült, az tízet, egy halott után pedig egymillió rúpia jár. Ennél sokkolóbban talán nem is lehetne szembesülni azzal, hogy errefelé milyen értéke van az emberéletnek. Egyébként az ország lakossága az elmúlt harminc évben megduplázódott, most legalább kétszázharmincmillióan vannak, de azt senki sem tudja, hányan élhetnek okmányok nélkül szerte a szigeteken.
Hétfő este felhívott az egyik magyar, és őszintén bevallotta, hogy fél: már a földrengést is megálmodta, most pedig izzó lávát és megégett embereket látott. Elutazna, de nem akarja cserbenhagyni a neki otthont adó családot. Másnap megértettem a félelmeit. Kiderült, hogy maximálisra emelték a vulkánnal kapcsolatos riadókészültséget, és a hegy környékéről a korábban a maradást választó helyiek is elindultak a számukra felállított menekülttáborokba. Amikor ezeket a sorokat írom, kedd este van. A helyi tévé bemondta, hogy beszakadt a kúp, és bármikor megindulhat a láva. Senki sem tudja, mennyit lök ki magából a Merapi, és merre indul a forró folyam. Fél óra alatt négyen hívtak fel, hogy induljak el a városból.