A társadalom tükre

Múlt hét szombaton az Újpest–Fehérvár bajnoki labdarúgó-mérkőzés után néhány vandál tört-zúzott a Stefánia és az Egressy út sarkán. A csetepaté utóéleteként két téma került az érdeklődés homlokterébe: a rendőri túlkapás, valamint a futballhuliganizmus. Az előbbinek lapunk fotóriportere is áldozatául esett, hiszen az egyik rendőr szereptévesztésbe esve nem a vandálok megfékezését, hanem az eset megörökítésének megakadályozását tekintette első számú feladatának. Tettére személy szerint nincs mentség, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a rendőrség lehetetlen helyzetéről. Ha a karhatalom emberei nem intézkednek, akkor az a baj, ha pedig intézkednek, akkor az. A törvényi kötelezettségnek, a nem hivatalos belső szabályzatnak és a társadalmi elvárásnak nagyon nehéz egyszerre megfelelni. Ebben a közegben sokszor az a legkényelmesebb, ha az intézkedésnek nem marad nyoma, ne kelljen fölösleges keresztkérdésekre utólag válaszolni.
A futballhuliganizmus ugyancsak kényes kérdés. Ha szigorúan vizsgáljuk e szóösszetételt, akkor nálunk nem is létezik. Ugyanis nemcsak huliganizmus, hanem futball is kell hozzá, ami nálunk gyakorlatilag nem létezik. S itt nem a mérkőzések színvonalára, hanem nézőszámra gondolok: az NB I-es meccseket átlagosan háromezren tekintik meg. Eme megszállottak közül durván ugyanakkora százalékban kerülnek ki rendbontók, mint a társadalom egyéb szegmenseiből. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedben elharapódzott az indulat, egyre több a durva, olykor rasszistának bélyegezhető rigmus, olykor tettlegességig fajul a hirtelen fellobbanó gyűlölet – de hát a társadalom egészét nem ugyanezek a tünetek jellemzik?
A szombatihoz hasonló esetek után a szokásos forgatókönyv játszódik le. A labdarúgó-szövetség kivizsgálja az esetet, ha talál rá jogalapot, akkor a társadalom nyomásának eleget téve büntet; a klubok szabadkoznak, hogy költségvetésükből nem futja megfelelő rendőri biztosításra, a meccsek lebonyolítására sok esetben alkalmatlan stadionok felújítására, ezért törvényt sürgetnek; a huligánok röhögnek a markukba, mert csak látszatintézkedések foganatosíthatók ellenük, a stadionokból való kitiltásukra gyakorlatilag nincs lehetőség – nálunk nem úgy megy, mint a szerencsésebb futballkultúrájú országokban, ahol a túlkereslet miatt jószerivel csak örökölni lehet a bérletet –; a jó érzésű szurkolók pedig elmaradoznak a találkozókról.
Végeredményben a társadalom tovább erodálódik, a futballal együtt.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy fölösleges a megoldáson gondolkozni. Mert ahogy például diszkóba, úgy labdarúgó-mérkőzésre sem azért jár az ember, hogy megverjék, összetörjék az autóját. Az biztos, hogy a klubok önmagukban, még a szövetség segítségével sem tudnak úrrá lenni a helyzeten. Rövid távon csak külön, a labdarúgásra szabott törvénnyel lehet eredményt elérni. Mint Angliában. Ott a visszaeső bajkeverőket a meccsnapokon berendelhetik közmunkára, a válogatott vagy bármelyik klubcsapat külföldi szereplése esetén pedig ideiglenesen bevonhatják az útlevelüket. Kétségtelen, sérülnek az alkotmányos jogok, de legalább rend van.
A pénteken kezdődő világbajnokságon is szigorú intézkedésekkel kell szembesülniük a szurkolóknak. Eleve csak névre szólóan juthattak belépőhöz, a jegyet csipkártyával látják el, ami alapján a lelátó minden egyes pontján beazonosítható a helyzetük. Ha valaki randalírozik, arra nem általánosságban, hanem célzottan sújt le a törvény szigora.
Botrány, persze, így is lehet. Mert a labdarúgás nemcsak nálunk, hanem az egész világon a társadalom tükre.