Magyarországon akad olyan tokaji bor, amelyik nem klasszikus, de nincs igazán nagy különbség – feleli udvariatlan kérdésünkre a kistoronyai borospince mélyén a felszolgáló hölgy ékes magyarsággal –, talán csak annyi, hogy az itteni kicsit savasabb, mivel északibb a fekvés, ugyebár. S ezért van, aki tompítja a savakat, de mi hagyjuk, hogy tovább érlelődjön a bor a pincében.
Valóban időbe telhet, amíg kitalál e XVI. századi labirintusrendszerből a kiforrott „szlovák tokaji”: a vulkáni tufába vájt, villanyfényt ritkán vagy egyáltalán nem látott, meghökkentő kanyarokat tartogató pincejáratokból vezető nélkül aligha lehet kijutni a napvilágra. A kistoronyai pince kitesz magáért, hol félhomályban, hol pazar gyertyafényben vonul hordósorról hordósorra a budapesti és határon túli műemlékvédő csapat, míg eltapogatózik végre a kóstoló helyszínére. A pincebejáratnál meg kell görnyedni, mint a fáraók piramisában, aminek a hagyomány szerint az az oka, hogy a borissza rablókat ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben könnyedén fejbe vághatta a gazda.
Ez a vidék egyben a vérre menő tokaji névviták harctere: a szlovákok hét itteni települést sorolnak a maguk Tokajához, köztük Kis- és Nagytoronyát is. „Kistoronya még a Hegyaljához tartozik, s északról zárja be ezt a bortermő vidéket. Nagytoronya szőlőhegye jó asztali bort terem, de már a Hegyaljához nem számíttatik” – írta 1851-ben Fényes Elek a Magyarország geographiai szótárában. De úgy tetszik, ez a tájszemlélet már a múlté.
Alapokig lecsupaszított falú templom áll a szomszédos Nagytoronyán, ebben a szórványfaluban, ahol 1910-ben még csaknem 600 magyar élt 170 szlovák mellett, míg manapság nemzettársaink nem lehetnek többen egy tucatnál. Jó, hogy lassan három éve szétverték a templomot a műemlékvédők a kassai Krcho János építész irányításával és valamelyes anyaországi állami támogatással, mert így hamarosan szépen megújulhat a padlózat, kibontakozhat a református templom román kori falfelülete, valamint karzata a maga darabos, katonás eleganciájával – és eltűnhetnek a XIX. századi felújítás tévedései is.
– Nagytoronyát 1772-ben meglátogatta Eszterházy Károly egri püspök, ezután a helyi katolikusok megpróbálták visszaszerezni a templomot – anekdotázik Krcho János. – Levelet írtak a pozsonyi helytartótanácsnak arról, hogy a reformátusok néhány évvel korábban igyekeztek eltávolítani az épület belsejéből a falra festett Boldogságos Szűz Máriát. „A munka elvégzéséhez saját hitükbeli kőművest bíztak meg – szól a levél –, aki tiszteletlen szavakkal káromkodva bele is kezdett a munkába, de Isten akarta így megtorolni a rajta esett sérelmet: az megmozdult állványról lezuhant az illető, nyakát szegte, és nemsokára szerencsétlenül meg is halt.” A reformátusok így kommentálták az esetet: „a kőműves igen részeg volt, amikor leesett”.
Ma mindenesetre a református templom oldalához járnak gyertyát gyújtani a katolikusok is: Mária-kép ékesíti a régen befalazott kaput, amelynek tervezett megnyitása ezért fejtörést okoz a műemlékvédőknek.
A Szlovákiához került zempléni részekről a szintén elcsatolt abaúji részeket a magyarországi „éken” átkelve kézenfekvő megközelíteni. Abaújszina a Hernád völgyében, Kassától 17 kilométerre délre fekszik, ugrásnyira a magyar határról. Az ősi településen éltek avarok, jó darabig 90 százalékos többségben magyarok – ma ez az etnikai arány 10 százalékra kopott. A falu központjában a főúttól néhány méternyire zömök, kívül szépen felújított, belül alaposan megkutatott középkori templom áll.
– A reformáció századában a közösség nagy része áttért, a XVII. század végétől a templom a helvét hitvallásúaké – avat be a község történetébe Géresi Róbert lelkipásztor. – A gyülekezet ma 230 lelkes, ebből még 80–100 ember vesz részt az istentiszteleteken. Ezenkívül a perényi gyülekezet tartozik hozzánk, amely jelenleg 23 tagú, mivel a világháború után onnan a Balaton-felvidékre telepítették a reformátusokat. Szina etnikai összetétele jelentősen megváltozott az 1945 utáni események miatt, elveszítette kisközség jellegét. A főként református községhez hozzácsatolták a szomszédos Kenyhecet, amely katolikus többségű.
Krcho János szerint, aki az itteni kutatásokért is felel, és szakmailag felügyelte a munkálatokat, ez az istenháza feltehetően egyike a legrégebbi magyar egyházi épületeknek. Egy XVIII. századi oklevél tanúsága alapján az 1140-es években szentelték fel. A mostani helyreállítás nagy részben önerőből, illetve anyaországi támogatásból folyt, helyi kőművesekkel. Akárcsak a közeli Hímben, amelynek középkori eredetű római katolikus templomában többek között a rejtelmes szépségű barokk freskókat újították fel – s a közösség is hozzájárult a munkálatokhoz.
Kevés szentélyben maradt meg olyan háborítatlanul és sűrítetten a magyar falusi középkor szép misztikája, mint az ugyancsak abaúj-tornai Csécs község református templomában. A diadalíven ószövetségi próféták, középen egyszerű rajzolatú Agnus Dei, a boltozaton mandorlás Krisztus trónol, a sarkokban a négy evangélista szimbóluma – mondatszalagok, amelyekről már lekoptak a mondatok, arcok, amelyekről eltűntek a vonások. Jézus életének jelenetei mellett egy katonaszent is látható az Árpád-ház jelvényével díszített pajzzsal, de kilétét egyelőre homály fedi. Lángi József falrestaurátor elmondja: a nyolcvanas–kilencvenes években rendkívül rossz állapotba kerültek ezek a freskók, amelyeket eredetileg Huszka József tárt föl, ezért halaszthatatlanná vált a kutatás és a helyreállítás.
A tornai katolikus és a berzétei református templom bejárása után a kisúri Gömör egyik legszebb, legelzártabb szórványvidékére, a ma is jelentékeny magyar többségű Vály-völgybe érkezik a megfáradt műemlékvédő sereg. Keskeny út kígyózik a kis falvak között: omladozó, elhagyott kúriák, különös hangzású helység- és személynevek, tenni akarás és kedvetlenség uralja a sziklakatlanban záródó gyönyörű tájat. Igazi határvidéken járunk: innen északra, a hegyeken túl már szlovákul mondják a miatyánkot. De az észak felőli zártság a gyümölcsösöknek is jó, olyannyira, hogy hajdanán innen vitték a szilvát, a barackot a rimaszombati, kassai piacra. A szőlőt is közvetlenül a hegyek lábához ültették, így a fagyosszentekkor keletkező fagy átbukott fölötte. Ma 310 lélek, 99 százalékban magyar ajkú lakja a katlan alatti Felsővályt. Továbbra is mezőgazdaságból élnek, ám a zsákfalu rohamosan öregszik. A dombtetőn álló, erődített XI. századi református templomban a gyülekezet lelkésze és a polgármester mutatja be a települést, illetve a javításra szoruló műemlékeket.
– A templom belső felújítása 1996-ban történt meg, a külsőre, a védőfal fazsindelyének helyreállítására pedig mostanában kellene sort keríteni alapítványi segítséggel – mondja a fiatal lelkész. – A külön álló harangtorony 1768-ban épült, két harangnak készítettek helyet benne, de ma már csak egy szolgálja a gyülekezetet. A régi lelkész úgy gondolta, gályarabság helyett inkább odaadja az egyiket megőrzésre. Ezt beöntötték fegyvernek, a Vály-völgyi monda szerint akkor hasadt négyfelé a parókia sarka is.
– Ez a lelkészlak egy-két éven belül összeomolhat – teszi hozzá Kertész László polgármester. – Az elmúlt rendszerben az épület kiszolgáltatott helyzetben volt, fű-fa használhatta, így teljesen tönkretették. Pedig ötven éve még csodálatos állapotban volt.
– Van magyar nyelvű oktatás a Vály-völgyben? – kérdezzük a polgármestertől.
– Van, de sajnos a mi falunkban még a múlt rendszerben megszűnt az iskola a központosítással: Gömörmihályfalvára tették át az oktatást. Ott kizárólag magyar nyelvű tanítás folyik elsőtől ötödik osztályig. Ötödik után Tornaaljára járnak a gyerekek, de ez csak rendkívül rossz tömegközlekedéssel oldható meg. Munkalehetőség szinte nincs, egy falusi panzió kivételével. Az emberek nem akarnak semmibe belekezdeni.
– Jelentős az elvándorlás a településről?
– Mostanában ez nem jellemző, inkább egyre többen jönnek vissza, hiszen városon még nehezebb az élet: drágább a lakásfenntartás, a ruházkodás, s falun lehet termelni. Néhány fiatal család visszaköltözött, s művelik a földjeiket. Én is ezt teszem, a polgármesterséget a gazdálkodás mellett vállaltam. Sokan nevetséges összegért adják bérbe a birtokaikat, inkább munkanélküli-segélyért folyamodnak. Ezt kellene megállítani. Az én gyermekkoromban a határ eltartotta a népét. De az emberek nem használják ki a lehetőségeket.
– A hitélet sem jelent összetartó erőt?
– Itt ez a gyönyörű templom, s alig-alig jönnek vasárnap istentiszteletre: tízen–tizenöten ha vannak. Én minden alkalommal itt vagyok: igénylem, várom az istentiszteletet. Érzem, hogy sokkal jobban megy a hét, ha vasárnap egy órát itt töltök. A templomban feltöltődhetnének az emberek. A lelkész sajnos nem itt lakik, hiszen a parókia életveszélyes állapotban van. Nagy vágyam, hogy rendbe tehessük a templomfelújítás után ezt az épületet is, s akkor lehetne bent lakó lelkész, lehetne iskola Felsővályon. Gondolom, a lelki élet is gazdagodna, más volna a hangulat a faluban, nagyobb tisztelet, kevesebb érdektelenség lenne az emberekben: helyreállna a hagyományos rend – int Kertész László.
Kalas Zsolt és felesége efféle rend helyreállítására törekszik a faluvégen: a városból visszatelepülve nagyszüleik régi birtokain egyre terjeszkedő lovas panziót, falusi vendéglátóhelyet működtetnek. A rogyadozó lakóházból, a gazdasági épületekből a hely szellemének megfelelő szálláshelyeket létesítettek – de a falu letargiájával ők is harcban állnak.
– Édesapámék Felsővályról beköltöztek Tornaaljára, ott találtak munkát a szocializmus alatt – mondja a fiatalember. – A nagyszülők halála után egy darabig üresen állt a ház, nyaranta kijártunk kaszálgatni, de ez értelmetlen volt. Kertészeti középiskolát végeztem, katonaság után tanulmányútra mentem Hollandiába egy tulipánkertészetbe.
– Hogyan ötlött fel önökben a falusi turizmus gondolata? Hiszen a Vály-völgyet még a felvidékiek közül sem sokan ismerik.
– Szilvásváradról és Hollandiából származik az ötlet. A falusi turizmus még mindig gyerekcipőben jár nálunk Szlovákiában, valójában mi is a mezőgazdaságból élünk. Van négyszáz tehenünk ezer hektáron itt a völgyben, Észak-Szlovákiából jönnek mindennap a tejért. A turizmus még mindig nem tudja eltartani magát. De egyre nagyobb az érdeklődés.
– Hogy viszonyulnak a helybéliek elképzeléseikhez?
– Sajnos még mindig többnyire irigykedve. Már az ötlet is idegen volt számukra, úgy néztek ránk, mintha másik bolygóról jöttünk volna. Pedig nagyon sok természeti adottság van itt, amelyet ki lehetne használni. Hiszen a falusi turizmus lényege az, hogy több helybéli család bekapcsolódjon. A régi mesterek már kihaltak, a fiatalok nem vették át a tudásukat. Ezek az emberek attól is tartanak, hogy nem tudnának mit nyújtani, nincs önbizalmuk sem. A szemléletükön kellene változtatniuk. Pedig itt nincs más lehetőség: a szövetkezet tönkrement; a kilenc kilométer hosszúságú völgyben legfeljebb a szőlő adhat még munkalehetőséget, de csak küszködnek vele. Lehetne régi falusi ízeket is kínálni a vendégeknek, ehhez túl nagy befektetés sem kellene.
– Huszonévesen visszaköltöztek szülőfalujukba gazdálkodni az elvileg jóval több lehetőséggel kecsegtető városból. Jól döntöttek?
– Édesanyám édesapja földesúr volt – feleli Kalas Zsolt –, anyám ott tanult meg főzni az „udvartartásban”. Nagyapámnak erdeje, földje, juhai, szarvasmarhái voltak meg személyautója, aztán ’45 után Csehországba hurcolták őket. Mikor hazajöttek, tönkre volt téve a gazdaság, szlovák telepesek ültek a házukban, úgyhogy más portán kellett menedéket kérniük. Mikor hazajött a nagyapám, rá fél évre meg is halt, nem bírta megemészteni a történteket. Most két generáció elteltével mi újrakezdhetjük. De ez a két generáció kiesett, nem tudták a tudásukat közvetlenül átadni nekünk. Magunknak kellet mindent kikísérleteznünk.
A Vály-völgy elfeledve, eltemetve őrzi tovább hagyományait, óvja templomát, bízik a felemelkedésben. Vannak katalizátorai a változásnak, a többség azonban magába roskadva várja a reménytelen csodát. Gömör kisnemesi falvain, a szinte földig omló kastélyok birodalmán át hazautazva mi is belátjuk, számtalan hétköznapi csodára volna még szükség.
Vége
Közös határ
Sebestyén József műemlékvédő építészmérnök
– A tavaly ősszel a Felvidéken megrendezett örökségvédelmi továbbképzés során református és katolikus papokkal beszélgetünk arról, mit tudnának ők tenni a rájuk bízatott értékes ingatlanörökségért. Velünk s az adott állam műemlékes szakembereivel együtt közös a felelősségünk. Ha sem a szlovák, sem a román állam nem segít, a helyi közösségeknek kell fellépniük érdekeik érvényesítéséért. Ha a közösség igényeket fogalmaz meg maga iránt, ráébred saját értékeire, államának adófizetőjeként is meg kell keresnie annak a módját, hogy hozzáférjen anyagi támogatásokhoz, szakmai segítséghez. Korábban, műemlékvédelmi felügyelőként megtapasztaltam, hogy bennünket hatósági személynek tekintettek, akik megmondják messziről a teendőket, segíteni nem tudnak, aztán magukra hagyják az embereket. Az egyházi közösségek képviselői eleinte távolságtartással fogadták a felajánlott segítséget. Ám hosszabb idő alatt bizalmi viszony alakulhatott ki. Ezért próbáltunk párbeszédet kezdeményezni Erdélyben és a Felvidéken is, amelynek jók a mostani visszajelzései mind az egyháziak, mind a helyi sajtó részéről. Fontos, hogy ne a belterjes előadások, hanem a gyakorlati megoldások felé mozduljunk el. Kérdés persze számunkra az is, hogyan lehet egy felújítást úgy elkezdeni, hogy a folytatása s a befejezése is garantált legyen.
– A felvidéki műemlékvédelmi problémák miben különböznek az erdélyiekétől?
– A támogatott programok során az volt a tapasztalatunk, hogy a Felvidéken valamivel gördülékenyebben mennek a dolgok, úgy tűnik, gyorsabban elfogadják az általunk meghatározott tiszta, világos szakmai követelményeket. És találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy ezeknek a kritériumoknak ők maguk feleltették meg a kivitelezőket. Ez véleményem szerint nem feltétlenül a szlovák műemlékvédelmi hatóságnak köszönhető, mert azzal szemben is ugyanolyan fenntartással viseltetnek a helyi közösségek, akárcsak idehaza velünk kapcsolatosan. Talán az igényesség, a munkakultúra lehet a fő ok. Bodrogszentesen nagyjából két év alatt kialakult a bizalmi viszony, s nagy a munkakezdést illető várakozás. Abaújszinán pedig eleinte volt nagyon feszült a helyzet, egészen addig, amíg el nem kezdődtek a munkálatok. A helybéliek mind többen kapcsolódhattak be a munkába, és ezáltal jobban tűrik, hogy egy időre nem használhatják liturgikus épületeiket.
– Milyen az együttműködés a szlovák és a magyar műemlékvédelmi szakemberek között?
– A határon túli örökségvédelmi program elindításakor, 1999-ben a kulturális minisztérium örökségvédelmi szakterületén a határon túli ügyek felelősei szorgalmazták az évenkénti kétoldalú megállapodásokat: a határon túli támogatási program mellé néhány alkalommal sikerült megszerezni a szomszédos országok kormányzati segítségét is. Éves örökségvédelmi megállapodások köttettek egy ízben magyar–román, illetve több éven keresztül magyar–szlovák viszonylatban, amelyek arról szóltak, hogy az előzetes és szakmailag megalapozott igénybejelentés alapján kiválasztott magyar vonatkozású épületek felújításához, kutatási programokhoz mindkét részről kormányzati támogatást kaptak a tulajdonos közösségek. Ez az együttműködés Szlovákiával többé-kevésbé működött, de 2001-ben megszakadt. Az idén másfél hónapja a két ország kulturális államtitkárai ismét aláírtak egy éves örökségvédelmi megállapodást, amely hasonló alapokon nyugszik: néhány általunk, illetve a szlovák fél részéről javasolt, de a magyar közösségekhez tartozó műemlék helyrehozatalának támogatását irányozza elő. Bízunk abban, hogy a választási eredményektől függetlenül a szlovák fél is tartani fogja a megállapodásban foglaltakat.
– Hogyan emelhetők be a programba az uniós támogatások?
– Amíg korábban teljesen megalapozottan hivatkozhattunk a Kárpát-medencei közös kulturális örökségünk kapcsán a trianoni békediktátumból eredő hátrányokra és kínokra, most végre meg lehet kísérelni azt, hogy a már csatlakozott országok magyarsága olyannyira kihasználja az unió előnyeit, amennyire ezt a magyar közösségek összefogása lehetővé teheti. Most először adatik meg, hogy a Kárpát-medencei országok magyar közösségei egy nyelvet beszélve, egymást segítve jussanak könnyebben előre. Határ menti, zsákutcába jutott térségeket próbálhatunk meg helyzetbe hozni. Például az Abaújszina mellett alapítandó ipari létesítmény magyarországi munkaerőt is vonzhat abba a régióba. Egyfelől szembe kell néznünk a határ menti magyar közösségek fogyásával, másfelől viszont megindulhat a két ország közötti munkaerő-áramlás. Miért ne kapcsolódhatnának össze végre a határ két oldalára került települések közös örökségvédelmi célú tervekben, közös pályázatokban?!
Festők, mázolók
Krcho János műemlékvédő építészmérnök
– Melyek a műemlékvédelem legnagyobb kihívásai a Felvidéken?
– Minden templom külön kihívás. Korábban műemlékvédelmi hivatalban dolgoztam, hivatalnokként jártam be ezeket a helyeket, 1998-ban elbocsátottak, de ezen a területen maradtam. Ekkor döbbentem rá, hogy van másik szemszög is, amely nem érvényesül a hivatalnoki munkában: hogy hús-vér emberekkel és emberek számára kell elvégezni ezeket a munkákat. Ugyanakkor kezdett kiépülni egy támogatási rendszer, a Teleki László Alapítványé (TLA), 2003 óta pedig a szlovák kulturális minisztérium is nyújt támogatást. Kapcsolatokat kell keresni, a lelkészeket, a gyülekezet tagjait meggyőzni, és ez gyakran konfliktusokhoz vezet, amelyek azért kezelhetők. A hími templom freskójának megmentése például úgy kezdődött, hogy a helyi szlovák nemzetiségű plébános festő-mázolókat bízott meg a falak lemeszelésére, arra, hogy a barokk Szentháromságot Mária mennybemenetelével együtt átfessék. Ebben a helyzetben jött az első támogatás a TLA-tól, így sikerült közbelépni, illetve megvizsgálni alaposabban a templomot is. A helyi hívek sérelmezték, hogy a szomszédos, jóval nagyobb templomot két hét alatt kifestették, Hímben pedig két-három hónapig nem csináltak semmi mást, csak vakargatták a vakolatot.
– Hogyan lehetséges, hogy ebben a konkrét esetben sem lépett a szlovák műemlékvédelem?
– A hími templom még csak nem is szerepelt a védett műemlékek listáján. A plébános akármit tehetett volna vele. De végül sikerként élték meg a felújítást, és annak ellenére, hogy ez igen kicsi gyülekezet, meglehetősen nagy összeget gyűjtöttek össze, és az ablakok egy részét már saját forrásból hozták helyre, műemlékvédelmi szempontból kifogástalanul.
– Mekkora a mozgásterük a szlovákiai műemlékvédelem közegében?
– Csak az ő jóváhagyásukkal lehet dolgozni, mindenképpen egyeztetni kell velük. De el kell mondanom, hogy még a legvadabb meciari időkben is jó volt a viszony a szlovák és a magyar hivatal munkatársai között.
– Minőségileg, hatékonyságában hogyan rangsorolná a szlovák műemlékvédelmet Kárpát-medencei viszonylatban?
– A szlovák műemlékvédelem sokféleképpen összefügg a magyarral, sőt utóbbi alapítói, Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold mind felvidékiek voltak. A két világháború között főként cseh művészettörténészek dolgoztak itt, s ők nyíltan deklarálták, hogy ennek a hagyománynak a folytatói. Talán éppen emiatt maradtak meg a jó kapcsolatok. A jelenleg érvényes szlovák műemléki törvény szintén részben a magyar mintájára készült. Felvidéki műemlékekkel számos jeles magyar kutató is foglalkozott és foglalkozik: példa erre a kassai dóm, amelynek legalaposabb kutatását Marosi Ernő végezte el.
Pénznyelő kastélyok
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány ügyvezető igazgatója
– Melyek a főbb stratégiai pillérei a TLA határon túli örökségvédelmi programjának? Mi a felújítandó épületek kiválasztásának fő szempontja?
– Változatos szempontok alapján válogatunk: elsősorban egyházi kapcsolatok révén keresnek meg bennünket és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt. Noha a KÖH-nek van együttműködési megállapodása a szlovákiai műemlékvédelmi hivatallal, nem tudok arról, hogy ezen a csatornán keresztül jött volna megkeresés. A református egyházak vezetőségével jó a kapcsolatunk, ők hívják föl a figyelmünket a veszélyeztetett templomokra, de sok esetben a bejárások alkalmával figyelünk fel értékes műemlékekre. A következő lépés az, hogy e szükségleteknek próbálunk forrást keresni. Sajnos a forrás szűkül. A program 1999-ben évi 90 milliós támogatással indult, abban az időben mindig fölfelé mentek az összegek – de már azt is inkább gesztusértékű támogatásnak tartottuk. Mára ez az összeg 45 millióra csökkent. Nagyon remélem, hogy a 2007-es költségvetés tervezésekor sikerül a 90 milliót visszaállítani. Erre óriási szükség van.
– A borsi Rákóczi-kastély uniós pályázatának sorsa is ezt mutatja…
– Valóban. Szabó Mihály polgármester elmondta, hogy a kastély felújítására három lábon álló pályázatot adott be az uniónak a sárospataki, a munkácsi vár és a borsi várkastély közösen. Sárospatak nyert, Borsi nem. A hivatalos közlés szerint azért utasították el a pályázatukat, mert euró helyett szlovák koronában adták meg a költségeket, noha eredetileg kifejezetten azt az utasítást kapták, hogy koronában tüntessék fel az összeget. Ez engem nem lep meg. Azt látom, hogy az európai uniós források bevonása a programba azért lehetetlen, mert Szlovákiában Pozsonyban, Romániában Bukarestben döntenek ezekben a kérdésekben, és ott elzárják vagy legalábbis jelentősen korlátozzák az uniós forrásokat. Nem Brüsszel, hanem mindig a nemzeti kormányzat mondja ki a végső szót. A területiség, a regionalitás uniós elve üres szó. Egyetlen kitörési pont van, amely a határon túli településekre vonatkozik: a határ menti régiók is benyújthatják közös pályázatukat, de Pozsony ezt a törekvést is rendre megcsáklyázza. Szembe kell nézni azzal, hogy a határon túli magyar vonatkozású épített örökség megmentését csak Budapestről lehet kezdeményezni és finanszírozni. Sajnos nagyon sokszor találkozunk azzal az esettel, hogy a szlovák vagy román műemlékvédelmi hatóság nem ad pénzt a felújításokra, az állagvédelemre, viszont előírja a lehető legköltségesebb megoldást.
– A honi civil szférát nem lehetne bevonni a támogatási rendszerbe?
– Látva a kormányzati források szűkülését, elkezdtünk a civil szférában tájékozódni, de még kérdéses, milyen sikereket érhetünk el. Vannak biztató jelek, de ez kemény dió, mert e szférát nagyon sok helyről megkeresik adománygyűjtés céljából, és alapvető gond, hogy a határon túli műemlékek támogatása miképpen fér meg a cunamik és a kóbor kutyák között.
– Milyen biztató jelekről tud beszámolni?
– A megszűnés határán álló dél-erdélyi templomok megóvásának támogatására megkerestünk több multinacionális céget, és egy pozitív visszajelzést kaptunk. Lehet még több is. Ám összességében érthetetlen a magyar kormányzat passzivitása, mert a határon túli magyar vonatkozású épített örökség a magyar jelenlét megfellebbezhetetlen tárgyi bizonyítéka, amely egyes területeken, például Dél-Erdélyben, Szlovákia meghatározott részein már az egyetlen tanúbizonyságot jelenti. A levéltári anyagok igen könynyedén eltüntethetők, és el is tüntetik őket. De ez nemcsak magyar érdek, hanem európai is: a gótika keleti végvidékének kutatása számukra is dicsőség, és erről Brüsszelt is meg kellene győzni. Óriási lehetőség előtt állunk: a lengyel műemlékvédelmi szakemberek kormányzati támogatással olyan kerekasztal-tárgyalást kezdeményeztek, amely magyar és lengyel részvétellel vizsgálná a különböző határ menti műemlékeket. Ők Ukrajnában, Fehéroroszországban és Litvániában kutatnának, de megkeresték a magyar szakembereket is, értesülvén arról, hogy ebben a munkában legalább tízéves gyakorlatunk van. Uniós projektet indíthatnánk közösen, méghozzá jelentős német támogatással, hiszen utóbbiak a mai Lengyelországhoz tartozó sáv területén érdekeltek ebben a kutatásban. Két ilyen jelentős hatalom partnersége nagy lehetőség, ki kellene aknázni. De egyelőre nem látom azt, hogy a magyar kulturális kormányzat felismerné ennek jelentőségét.
– Milyen a kapcsolatuk a szlovák műemlékesekkel?
– Bármelyik műemléket akartuk támogatni, azt meg tudtuk tenni. Ám minden ilyen kérdést áthat a szlovák nacionalizmus és a félelem agresszivitása, amely tökéletesen indokolatlan. Hiszen a felvidéki tanácskozás „sztárja”, Krcho János magyar–szlovák vegyes házasságból származik, a kassai egyetem tanára, rendkívül józan, kiváló szakember – amúgy a csécsi református lelkész asszony a felesége. Ez így van jól.
– Melyik ország műemlékvédelme hever a leginkább romokban a Kárpát-medencében?
– Kárpátalja a legrosszabb állapotú: Ukrajnában nem találkoztunk szervezett műemlékvédelemmel, de szervezetlennel sem. Pénzügyi szempontból a szlovákiai nem olyan rossz. A mi munkánk elsősorban a falusi egyházi műemlékekre vonatkozik; a városi környezetben ők nagyon szép eredményeket értek el, példa erre Rimaszombat, Losonc. A magyar vonatkozású falusi műemlékeket a szlovákok hátrább sorolják. Erdélyben sajnos az a fajta korrupció és balkanizálódás, amely az egész közéletre rányomja bélyegét, a helyi műemlékvédelemre is jellemző. A hivatalos erdélyi magyar műemlékvédelem Bukaresttel nagyon jó kapcsolatokat ápoló társaságból áll. Ennek a lobbinak jelentős pénzeszközök állnak a rendelkezésére, mégis minimális a magyar műemlékekre fordított román állami forrás. Nagy hibának tartom, hogy nem találkoztam az erdélyi magyar vonatkozású épített örökség helyreállítására vonatkozó közép- és hosszú távú tervekkel, amellyel az erdélyi magyar műemlékvédelem hivatalos vezetői ostromolnák a román műemlékes hivatalokat. Ehelyett szakmai szempontból is megkérdőjelezhető, hatalmas pénzeket felemésztő felújítások folynak, kétes eredménnyel. Szomorú példa a bonchidai Bánffy-kastély felújításának története: 1999-ben a mi programunkban is benne volt. Terepszemlénk során több helyi és magyarországi szakemberrel együtt megállapítottuk, a kastély feneketlen pénznyelő, tele megoldhatatlan problémákkal. A Mezőségnek ez a része gazdaságilag tönkrement, válságos helyzetben lévő terület. Egy műemléket a felújítása után a környezetének el kell tartania, máskülönben kárba vész a befektetett pénz. A Mezőség pedig nem képes eltartani a Bánffy-kastélyt. Másrészt Bonchida szlömösödik, nő a cigány lakosság lélekszáma. Mindennek ellenére a kastély most is kirakatban van, jelentős forrásokat fordítanak rá; és ez rengeteg válságos állapotú, de még megmenthető műemlék elől viszi el a pénzt. A mi programunkban elsősorban az erdélyi műemlékvédelem fiatal nemzedékének tagjai vesznek részt, akik nagy elkötelezettséggel, szakértelemmel mentik a magyar emlékeket. Természetesen mindez nem csupán a műemlékvédelem problémája, hanem az erdélyi magyar társadalom megfiatalodásának, megújhodásának kérdése is – máskülönben az egész menthetetlenül halálra van ítélve.
– A Délvidék?
– Méltatlanul elhanyagolt, részben a balkáni háborúk miatt, de ebben mi is hibásak vagyunk. Végesek az energiáink. Bár a török hódoltsági területről leradírozták a megszállók a középkori magyar emlékek nagy részét, azért van mit menteni ott is. Példa erre a csókai templom. De többet kellene azokkal az épületekkel foglalkozni, hiszen a barokk műemlék is műemlék. Feladat lenne bőven.
