Magyarországon akad olyan tokaji bor, amelyik nem klasszikus, de nincs igazán nagy különbség – feleli udvariatlan kérdésünkre a kistoronyai borospince mélyén a felszolgáló hölgy ékes magyarsággal –, talán csak annyi, hogy az itteni kicsit savasabb, mivel északibb a fekvés, ugyebár. S ezért van, aki tompítja a savakat, de mi hagyjuk, hogy tovább érlelődjön a bor a pincében.
Valóban időbe telhet, amíg kitalál e XVI. századi labirintusrendszerből a kiforrott „szlovák tokaji”: a vulkáni tufába vájt, villanyfényt ritkán vagy egyáltalán nem látott, meghökkentő kanyarokat tartogató pincejáratokból vezető nélkül aligha lehet kijutni a napvilágra. A kistoronyai pince kitesz magáért, hol félhomályban, hol pazar gyertyafényben vonul hordósorról hordósorra a budapesti és határon túli műemlékvédő csapat, míg eltapogatózik végre a kóstoló helyszínére. A pincebejáratnál meg kell görnyedni, mint a fáraók piramisában, aminek a hagyomány szerint az az oka, hogy a borissza rablókat ebben a kiszolgáltatott testhelyzetben könnyedén fejbe vághatta a gazda.
Ez a vidék egyben a vérre menő tokaji névviták harctere: a szlovákok hét itteni települést sorolnak a maguk Tokajához, köztük Kis- és Nagytoronyát is. „Kistoronya még a Hegyaljához tartozik, s északról zárja be ezt a bortermő vidéket. Nagytoronya szőlőhegye jó asztali bort terem, de már a Hegyaljához nem számíttatik” – írta 1851-ben Fényes Elek a Magyarország geographiai szótárában. De úgy tetszik, ez a tájszemlélet már a múlté.
Alapokig lecsupaszított falú templom áll a szomszédos Nagytoronyán, ebben a szórványfaluban, ahol 1910-ben még csaknem 600 magyar élt 170 szlovák mellett, míg manapság nemzettársaink nem lehetnek többen egy tucatnál. Jó, hogy lassan három éve szétverték a templomot a műemlékvédők a kassai Krcho János építész irányításával és valamelyes anyaországi állami támogatással, mert így hamarosan szépen megújulhat a padlózat, kibontakozhat a református templom román kori falfelülete, valamint karzata a maga darabos, katonás eleganciájával – és eltűnhetnek a XIX. századi felújítás tévedései is.
– Nagytoronyát 1772-ben meglátogatta Eszterházy Károly egri püspök, ezután a helyi katolikusok megpróbálták visszaszerezni a templomot – anekdotázik Krcho János. – Levelet írtak a pozsonyi helytartótanácsnak arról, hogy a reformátusok néhány évvel korábban igyekeztek eltávolítani az épület belsejéből a falra festett Boldogságos Szűz Máriát. „A munka elvégzéséhez saját hitükbeli kőművest bíztak meg – szól a levél –, aki tiszteletlen szavakkal káromkodva bele is kezdett a munkába, de Isten akarta így megtorolni a rajta esett sérelmet: az megmozdult állványról lezuhant az illető, nyakát szegte, és nemsokára szerencsétlenül meg is halt.” A reformátusok így kommentálták az esetet: „a kőműves igen részeg volt, amikor leesett”.
Ma mindenesetre a református templom oldalához járnak gyertyát gyújtani a katolikusok is: Mária-kép ékesíti a régen befalazott kaput, amelynek tervezett megnyitása ezért fejtörést okoz a műemlékvédőknek.
A Szlovákiához került zempléni részekről a szintén elcsatolt abaúji részeket a magyarországi „éken” átkelve kézenfekvő megközelíteni. Abaújszina a Hernád völgyében, Kassától 17 kilométerre délre fekszik, ugrásnyira a magyar határról. Az ősi településen éltek avarok, jó darabig 90 százalékos többségben magyarok – ma ez az etnikai arány 10 százalékra kopott. A falu központjában a főúttól néhány méternyire zömök, kívül szépen felújított, belül alaposan megkutatott középkori templom áll.
– A reformáció századában a közösség nagy része áttért, a XVII. század végétől a templom a helvét hitvallásúaké – avat be a község történetébe Géresi Róbert lelkipásztor. – A gyülekezet ma 230 lelkes, ebből még 80–100 ember vesz részt az istentiszteleteken. Ezenkívül a perényi gyülekezet tartozik hozzánk, amely jelenleg 23 tagú, mivel a világháború után onnan a Balaton-felvidékre telepítették a reformátusokat. Szina etnikai összetétele jelentősen megváltozott az 1945 utáni események miatt, elveszítette kisközség jellegét. A főként református községhez hozzácsatolták a szomszédos Kenyhecet, amely katolikus többségű.
Krcho János szerint, aki az itteni kutatásokért is felel, és szakmailag felügyelte a munkálatokat, ez az istenháza feltehetően egyike a legrégebbi magyar egyházi épületeknek. Egy XVIII. századi oklevél tanúsága alapján az 1140-es években szentelték fel. A mostani helyreállítás nagy részben önerőből, illetve anyaországi támogatásból folyt, helyi kőművesekkel. Akárcsak a közeli Hímben, amelynek középkori eredetű római katolikus templomában többek között a rejtelmes szépségű barokk freskókat újították fel – s a közösség is hozzájárult a munkálatokhoz.
Kevés szentélyben maradt meg olyan háborítatlanul és sűrítetten a magyar falusi középkor szép misztikája, mint az ugyancsak abaúj-tornai Csécs község református templomában. A diadalíven ószövetségi próféták, középen egyszerű rajzolatú Agnus Dei, a boltozaton mandorlás Krisztus trónol, a sarkokban a négy evangélista szimbóluma – mondatszalagok, amelyekről már lekoptak a mondatok, arcok, amelyekről eltűntek a vonások. Jézus életének jelenetei mellett egy katonaszent is látható az Árpád-ház jelvényével díszített pajzzsal, de kilétét egyelőre homály fedi. Lángi József falrestaurátor elmondja: a nyolcvanas–kilencvenes években rendkívül rossz állapotba kerültek ezek a freskók, amelyeket eredetileg Huszka József tárt föl, ezért halaszthatatlanná vált a kutatás és a helyreállítás.
A tornai katolikus és a berzétei református templom bejárása után a kisúri Gömör egyik legszebb, legelzártabb szórványvidékére, a ma is jelentékeny magyar többségű Vály-völgybe érkezik a megfáradt műemlékvédő sereg. Keskeny út kígyózik a kis falvak között: omladozó, elhagyott kúriák, különös hangzású helység- és személynevek, tenni akarás és kedvetlenség uralja a sziklakatlanban záródó gyönyörű tájat. Igazi határvidéken járunk: innen északra, a hegyeken túl már szlovákul mondják a miatyánkot. De az észak felőli zártság a gyümölcsösöknek is jó, olyannyira, hogy hajdanán innen vitték a szilvát, a barackot a rimaszombati, kassai piacra. A szőlőt is közvetlenül a hegyek lábához ültették, így a fagyosszentekkor keletkező fagy átbukott fölötte. Ma 310 lélek, 99 százalékban magyar ajkú lakja a katlan alatti Felsővályt. Továbbra is mezőgazdaságból élnek, ám a zsákfalu rohamosan öregszik. A dombtetőn álló, erődített XI. századi református templomban a gyülekezet lelkésze és a polgármester mutatja be a települést, illetve a javításra szoruló műemlékeket.
– A templom belső felújítása 1996-ban történt meg, a külsőre, a védőfal fazsindelyének helyreállítására pedig mostanában kellene sort keríteni alapítványi segítséggel – mondja a fiatal lelkész. – A külön álló harangtorony 1768-ban épült, két harangnak készítettek helyet benne, de ma már csak egy szolgálja a gyülekezetet. A régi lelkész úgy gondolta, gályarabság helyett inkább odaadja az egyiket megőrzésre. Ezt beöntötték fegyvernek, a Vály-völgyi monda szerint akkor hasadt négyfelé a parókia sarka is.
– Ez a lelkészlak egy-két éven belül összeomolhat – teszi hozzá Kertész László polgármester. – Az elmúlt rendszerben az épület kiszolgáltatott helyzetben volt, fű-fa használhatta, így teljesen tönkretették. Pedig ötven éve még csodálatos állapotban volt.
– Van magyar nyelvű oktatás a Vály-völgyben? – kérdezzük a polgármestertől.
– Van, de sajnos a mi falunkban még a múlt rendszerben megszűnt az iskola a központosítással: Gömörmihályfalvára tették át az oktatást. Ott kizárólag magyar nyelvű tanítás folyik elsőtől ötödik osztályig. Ötödik után Tornaaljára járnak a gyerekek, de ez csak rendkívül rossz tömegközlekedéssel oldható meg. Munkalehetőség szinte nincs, egy falusi panzió kivételével. Az emberek nem akarnak semmibe belekezdeni.
– Jelentős az elvándorlás a településről?
– Mostanában ez nem jellemző, inkább egyre többen jönnek vissza, hiszen városon még nehezebb az élet: drágább a lakásfenntartás, a ruházkodás, s falun lehet termelni. Néhány fiatal család visszaköltözött, s művelik a földjeiket. Én is ezt teszem, a polgármesterséget a gazdálkodás mellett vállaltam. Sokan nevetséges összegért adják bérbe a birtokaikat, inkább munkanélküli-segélyért folyamodnak. Ezt kellene megállítani. Az én gyermekkoromban a határ eltartotta a népét. De az emberek nem használják ki a lehetőségeket.
– A hitélet sem jelent összetartó erőt?
– Itt ez a gyönyörű templom, s alig-alig jönnek vasárnap istentiszteletre: tízen–tizenöten ha vannak. Én minden alkalommal itt vagyok: igénylem, várom az istentiszteletet. Érzem, hogy sokkal jobban megy a hét, ha vasárnap egy órát itt töltök. A templomban feltöltődhetnének az emberek. A lelkész sajnos nem itt lakik, hiszen a parókia életveszélyes állapotban van. Nagy vágyam, hogy rendbe tehessük a templomfelújítás után ezt az épületet is, s akkor lehetne bent lakó lelkész, lehetne iskola Felsővályon. Gondolom, a lelki élet is gazdagodna, más volna a hangulat a faluban, nagyobb tisztelet, kevesebb érdektelenség lenne az emberekben: helyreállna a hagyományos rend – int Kertész László.
Kalas Zsolt és felesége efféle rend helyreállítására törekszik a faluvégen: a városból visszatelepülve nagyszüleik régi birtokain egyre terjeszkedő lovas panziót, falusi vendéglátóhelyet működtetnek. A rogyadozó lakóházból, a gazdasági épületekből a hely szellemének megfelelő szálláshelyeket létesítettek – de a falu letargiájával ők is harcban állnak.
– Édesapámék Felsővályról beköltöztek Tornaaljára, ott találtak munkát a szocializmus alatt – mondja a fiatalember. – A nagyszülők halála után egy darabig üresen állt a ház, nyaranta kijártunk kaszálgatni, de ez értelmetlen volt. Kertészeti középiskolát végeztem, katonaság után tanulmányútra mentem Hollandiába egy tulipánkertészetbe.
– Hogyan ötlött fel önökben a falusi turizmus gondolata? Hiszen a Vály-völgyet még a felvidékiek közül sem sokan ismerik.
– Szilvásváradról és Hollandiából származik az ötlet. A falusi turizmus még mindig gyerekcipőben jár nálunk Szlovákiában, valójában mi is a mezőgazdaságból élünk. Van négyszáz tehenünk ezer hektáron itt a völgyben, Észak-Szlovákiából jönnek mindennap a tejért. A turizmus még mindig nem tudja eltartani magát. De egyre nagyobb az érdeklődés.
– Hogy viszonyulnak a helybéliek elképzeléseikhez?
– Sajnos még mindig többnyire irigykedve. Már az ötlet is idegen volt számukra, úgy néztek ránk, mintha másik bolygóról jöttünk volna. Pedig nagyon sok természeti adottság van itt, amelyet ki lehetne használni. Hiszen a falusi turizmus lényege az, hogy több helybéli család bekapcsolódjon. A régi mesterek már kihaltak, a fiatalok nem vették át a tudásukat. Ezek az emberek attól is tartanak, hogy nem tudnának mit nyújtani, nincs önbizalmuk sem. A szemléletükön kellene változtatniuk. Pedig itt nincs más lehetőség: a szövetkezet tönkrement; a kilenc kilométer hosszúságú völgyben legfeljebb a szőlő adhat még munkalehetőséget, de csak küszködnek vele. Lehetne régi falusi ízeket is kínálni a vendégeknek, ehhez túl nagy befektetés sem kellene.
– Huszonévesen visszaköltöztek szülőfalujukba gazdálkodni az elvileg jóval több lehetőséggel kecsegtető városból. Jól döntöttek?
– Édesanyám édesapja földesúr volt – feleli Kalas Zsolt –, anyám ott tanult meg főzni az „udvartartásban”. Nagyapámnak erdeje, földje, juhai, szarvasmarhái voltak meg személyautója, aztán ’45 után Csehországba hurcolták őket. Mikor hazajöttek, tönkre volt téve a gazdaság, szlovák telepesek ültek a házukban, úgyhogy más portán kellett menedéket kérniük. Mikor hazajött a nagyapám, rá fél évre meg is halt, nem bírta megemészteni a történteket. Most két generáció elteltével mi újrakezdhetjük. De ez a két generáció kiesett, nem tudták a tudásukat közvetlenül átadni nekünk. Magunknak kellet mindent kikísérleteznünk.
A Vály-völgy elfeledve, eltemetve őrzi tovább hagyományait, óvja templomát, bízik a felemelkedésben. Vannak katalizátorai a változásnak, a többség azonban magába roskadva várja a reménytelen csodát. Gömör kisnemesi falvain, a szinte földig omló kastélyok birodalmán át hazautazva mi is belátjuk, számtalan hétköznapi csodára volna még szükség.
Vége
B – 21 Raider
Aggódhat a két szuperhatalom, Amerika bemutatta új bombázóját
