Asztalaink

Hogy indul manapság egy szépíró? Botor kérdés: hát természetesen az első kötettel. Ám, mivel nem természetes időket élünk, az írói debütálás is szükségképpen elbonyolódik. Azt az ifjú (nálam mindenképp jóval ifjabb) betűvetőt például, akiről itt most értekezni kívánok, könyvszerzőként ismertem ugyan meg, de az a könyv igencsak messze esett a Parnasszustól. Építész húgom szerzőtársaként példaszerű építőmesteri kivitelezéseket vett számba az illető, pedáns mérnöki szakszöveggel és számos képpel, amelyek nemcsak elkészült, de készülő állapotban is megörökítették az ezredforduló jeles magyar épületeit. Később ezt tetézte azzal, hogy a hidrogeológia doktoraként a Várhegy ilyen természetű titkairól publikált tudós munkát. A neve azonban már a bemutatkozáskor is olyan volt, mintha egy elfeledett Krúdy-kisregény lapjain olvasnám: Hajnal Géza. Némiképp irigykedtem, hogy ilyen dús keresztajándékkal indította útnak az Isten.
Amikor viszont kezembe került prózakötete, az Asztalaink, hirtelen elszállt belőlem mindennemű irigység: lám, mégiscsak én tudtam jól – nyugtáztam megelégedéssel. E „rendhagyó szöveggyűjteményben” ráadásul nyoma sem volt suta tollpróbálgatásnak, a kezdők görcsös esetlenségének. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna hová fejlődnie. A szerző szerencsére messze elkerülte az irodalmi mélyrepülésnek azt a korszakát, amikor különben szikrázóan okos kritikusok és kultúrideológusok szent meggyőződéssel állították: a mesélő prózának egyszer s mindenkorra vége; a történetmondás immár végérvényesen lehetetlenné vált. Aki eléggé el nem ítélhető módon nem hódolt be feltétel nélkül a szövegirodalmi diktatúrának, s mégis emberi sorsokról és történelmi eseményekről írt a közös tanulságkeresés vagy egyszerűen a színvonalas szórakoztatás szándékával, az óhatatlanul avíttnak bélyegeztetett. Később persze a történetmondás a hivatalos európai kánonban is visszavette hegemóniáját, amelyet Cervantes óta birtokol. Az a puszta tény azonban, hogy a kortárs magyar próza nem tudott vagy nem akart szembenézni a rendszerváltozás sokrétű jelen idejű sokkjával, egy egész írói nemzedék életét megkeserítette, sőt jó néhány biztatóan induló írói pályát ki is siklatott.
Hajnal Géza generációjának világlátásában benne van ez a tapasztalat, de igen bölcsen már nem foglalkoznak diktáló hajlamú irodalmi pápákkal. Az Asztalaink című novellafüzér például olyan áradóan, ugyanakkor intelligensen mesél az ezredelő valóságáról, hogy aznapra nem érdemes egyéb programot tervezni. A posztmodern utáni próza (neve még nincsen) úgy tud spontán és speciális lenni, hogy közben mindent akkurátusan megszerkeszt: Hajnal például különféle asztalokhoz – konyhaasztalhoz, játékasztalhoz, iskolapadhoz, oltárhoz, ravatalhoz, sőt egy kulcsszerepet játszó, Asztal nevű lóhoz – köti az indázó történetet. Fel is ötlik az emberben rögvest a könnyű kezű Tersánszky, aki egy ceruza meg egy kézikocsi vándorlása ürügyén rajzolt koráról hiteles társadalmi tablót – itt azonban az asztaltársaságtól asztaltársaságig való sodródás az élet labirintusaként is értelmezhető.
Tökéletlen világunknak e tökélyt kísértő formában való ábrázolása mindenesetre arról tanúskodik: a polgár, akinek asztaltársaságait az illetéktelen barbárság folyvást fel akarja dúlni, még ezeket a válságos időket is képes túlélni. Jó hír: nincs veszve minden.