Az elkerülhetetlennél is nagyobb vereség

A magyarság 1918–20-as vesztét megpecsételő trianoni békediktátumra emlékezve azzal is számot kell vetnünk, hogy ez az immár 86 éve beteljesedett tragédia lelki károsodást okozó traumaként hatott mindannyiunkra. Ennek oka, hogy a súlyos vereséget társadalmi-politikai megosztottságban kellett átélnünk. A tragédia ugyanis a jövő felemelkedését megalapozó katarzissá is válhat, ha azt az adott közösség – ez esetben a nemzet – viszonylagos egységben éli át, mint mondjuk az 1849-es vereséget. Trianon korának magyar társadalma azonban polgárháborús belharcokat folytatott, amely előbb a vörös-, majd az erre visszacsapó fehérterrorban nyilvánult meg. S miközben a kettészakadt ország két szélsőséges tábora egymásnak okozott nehezen gyógyuló sebeket, mindkettőnek ugyanazt a sorsot kellett elszenvednie Magyarország ellenségeitől.
A megosztottság előzményei a XX. század elejére nyúlnak vissza, aminek egyik legfőbb oka a választójog elavultsága volt. 1918 nyarán azonban úgy tűnt, hogy a kormány és az ellenzék meg tud egyezni egy kölcsönösen elfogadható választójogi törvényben. Tisza István azonban túlzónak ítélte a mindenki által elfogadott tervezetet, és 430 ezerrel csökkentette a választásra jogosultak tervbe vett számát. Ezt viszont a baloldali ellenzék utasította vissza, így a háború vége előtti pillanatban a kibontakozni látszó megegyezés helyett ismét a szembenállás vált uralkodóvá. Egyet lehet érteni Andrássy Gyula megállapításával: „A radikalizmust, mint annyiszor máskor, a merev konzervativizmus szolgálta legjobban.” Mert ezért a nem egészen háromszázalékos különbségért nem volt érdemes ekkora politikai ellentétet gerjeszteni. Így a világháborús vereség előtti pillanatban a magyar politikai megosztottság a gyűlöletig hevült.
S amikor a világháborús vereséget beismerő beszédében Tisza nagyon bölcsen arra figyelmeztetett, hogy a legfontosabb az erők egyesítése, tehát „felejtsünk el legalább most, ezekben a sorsdöntő hetekben és hónapokban mindent, ami elválaszt bennünket, ami keserűséget okozhat… és ne nézzünk egyéb feladatot, mint azt, hogy vállvetve szolgáljuk a nemzetet”, a pár héttel korábban vérig sértett baloldal erre éppúgy nem figyelt oda, mint Tiszának a nemzeti egységkormány megteremtésére tett javaslatára. Ezt mindenekelőtt Károlyi Mihály ellenezte, aki az új kormányt csak a saját miniszterelnökségével tartotta elképzelhetőnek.
Mindezek ellenére az őszirózsás forradalom győzelme után úgy tűnt, hogy a magyar társadalom többsége felsorakozik a Károlyi-kormány mögé. A kormányzat azonban – a szabadságjogok parttalan értelmezése következtében – képtelen volt arra, hogy idejekorán fellépjen a szélsőségek, mindenekelőtt a legnagyobb veszélyt jelentő kommunisták ellen. Így a rohamosan előretörő szélsőbaloldal meg tudta akadályozni a kormány november 11-én meghirdetett új katonapolitikájának megvalósítását. Ez célul tűzte ki, hogy – összhangban a november 7-ei belgrádi katonai megállapodással, amely Magyarországnak nyolc hadosztály, azaz majdnem egy hadsereg felállítását engedélyezte – nem szereli le az öt legfiatalabb korosztályt. Ez a mintegy 250 ezer fegyverben tartott katona azonban veszélyeztette volna a kommunisták hatalomátvételi terveit, ezért mindent megtettek a hadsereg szétzüllesztésének folytatása érdekében. Sikeresen elbizonytalanították Károlyit, majd a december 12-én rendezett katonatüntetéssel lemondásra kényszerítették a hadseregszervezéshez sikeresen hozzákezdő új hadügyminisztert, Bartha Albertet. Ennek hatására lemondott Batthyány Tivadar belügyminiszter, majd nem sokkal később Lovászy Márton kultuszminiszter is, Károlyi addigi legközvetlenebb munkatársai, miközben a kormánytól eltávolodtak mindazon nemzeti, polgári, jobboldali erők, amelyek azt még a köztársaság november 16-ai kikiáltása után is támogatásukról biztosították.
Az események rövidesen a proletárdiktatúrába és a vörösterrorba torkollottak, s a sors iróniája, hogy a proletárdiktatúra védelmére fegyvert fogott magyar vörös hadsereg néhány hét alatt kiverte a csehszlovák erőket a Felvidék nagy részéről. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem állt velünk szemben legyőzhetetlen katonai túlerő, tehát a magyar köztársaság kormányának meg lett volna az esélye arra, hogy a számára engedélyezett katonai erővel megállítsa vagy mérsékelje szomszédaink törvénytelen területfoglaló tevékenységét. Ezt tették lehetetlenné a stabilizálódást megakadályozó, majd a kormányt megdöntő kommunisták.
Az első magyar köztársaságot, a demokráciát felszámoló forradalomra és kommünre megjelent válaszul az ellenforradalom és a visszavágás, amely nem a demokráciát, hanem a tekintélyuralmi elemekkel átszőtt királyságot állította vissza. A történtek tehát tovább mélyítették a magyar társadalom végzetes kettészakadását épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna a nemzeti összefogásra.
Mint köztudott, a párizsi békekonferenciára nem hívták meg a legyőzötteket, de a békeszerződések tervezetének elkészülte után Párizsba utazhattak és megtehették észrevételeiket. Erre 1919 júniusában kerítettek sort, kivéve Magyarországot, amelynek kommunista kormányát nem voltak hajlandók meghívni. A megjelentek közül még a főbűnösnek bélyegzett németek is elértek annyit, hogy Felső-Szilézia hovatartozásának kérdésében utólag népszavazást rendeltek el. Ausztria pedig elérte, hogy a Magyarországról fenyegető bolsevista veszélyre hivatkozva megkaparintsa Burgenlandot, de visszakapott a győztes Jugoszláviának ítélt területeket is, Klagenfurt térségére pedig megkapta a népszavazás lehetőségét, ami az osztrák lakosságú város esetében egyenlő volt az Ausztriához való visszacsatolással. Ezt követően kihirdették a békeszerződéseket, amit a németek 1919. június 28-án, az osztrákok pedig szeptember 10-én aláírtak.
Magyarországon ezalatt a vörös-, majd a fehérterror váltotta egymást, így a magyar békeküldöttség csak 1920 januárjában utazhatott Párizsba. Az Apponyi Albert által megtett észrevételek – köztük a Teleki-féle vörös térkép bemutatása – nem kis meglepetést okoztak. Ezt követően a brit és az olasz kormányfő egyetértett abban, hogy a magyar békeszerződés egyes kérdéseit újra kell tárgyalni. Lloyd George szerint a békeszerződés a „teljes magyar népesség egyharmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni, ami nyilvánvaló igazságtalanság”. Az ezzel egyetértő Francesco Nitti pedig hozzátette, hogy „a legyőzött nemzeteknek is joguk van az igazságos bánásmódhoz”.
Hamarosan kiderült azonban, hogy a békekonferencia 1919 júniusában – a német és az osztrák határokkal együtt – a magyar határokat is elfogadta, azokat az illetékes kormányoknak ki is hirdette. Ezt követően Lloyd George a franciák és az érdekelt kis szövetségesek ellenállása, valamint saját magyarellenes munkatársai nyomására kénytelen volt visszakozni. E brit szakértők egyike így fogalmazta meg véleményét: „Megvallom, hogy erre a turáni törzsre heves utálattal tekintettem s tekintek még ma is. […] A magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat. A felszabadulás és a büntetés órája elérkezett.” Így érett be a Magyarországot nyugaton lejáratók, az igazságot nyugatról várók propagandamunkája.
Végül fel kell tennünk a kérdést: ha Magyarország forradalmi kormánya megakadályozza a proletárdiktatúra hatalomra jutását, s 1919 júniusában a magyar köztársaság békeküldöttsége kiutazhat Párizsba, és – a németekhez és az osztrákokhoz hasonlóan – idejekorán megteheti azokat az észrevételeket, amelyek még 1920 elején is így megdöbbentették a békecsinálókat, nem érhettünk volna-e el mi is némi kedvezményt? A válasz csak az lehet, hogy igen. A tanácsköztársaság tehát a magyarság számára nemcsak bel-, hanem külpolitikai tragédia is volt, mert az első magyar köztársaság megdöntésével felszámolta a botladozva, de kibontakozó magyar demokráciát, miközben megakadályozta, hogy hadsereget szervezve fellépjen szomszédaink területrablásaival szemben. Mindezzel azt érte el, hogy az elkerülhetetlennél is súlyosabb békeszerződéssel sújtsák Magyarországot.