Az ismeretlen hívás

Egy bébiszitter, néhány gyermek, egy üres ház messze a civilizációtól, egy állandóan megcsörrenő telefon. Lehet, hogy kevésnek tűnik, de ennyiből is lehet egész estés játékfilmet csinálni, méghozzá feldolgozást, remake-t, olyat, aminek már az alapja is feldolgozás volt. Az ember csak reménykedik, hogy azért ennél több lesz a film, az Ismeretlen hívás, de nem.

Hihetetlen nagy kalamajkával indul a film, az első bő negyedóra egy sűrűre vágott klipre hasonlít leginkább. Egy vursli mellett álló házban történt szörnyű gyilkosság képei keverednek a körhintán önfeledten ülő gyermekek arcaival, a borzalmat rejtő ablakkal, az egyre inkább kiürülő, elhagyatottá váló utazó vidámpark egyre nyekergőbb masináinak képeivel. Mindeközben ijesztőnek szánt hangok, effektek jobbról-balról, egyszóval miden ide van sűrítve, amiről az alkotók azt gondolták, ez aztán jól megalapozza a filmet, jól megijeszti a kedves nézőt, megadja az alaphangot.
E szörnyű gyilkosság – amely feltehetőleg egy kisvárosi sorozatgyilkos tette –, aztán mintha teljesen feledésbe merülne a film alatt, miképpen az a nyomozó is, aki öklendezve nézi az elején szegény áldozatokat. Róluk egy szó sem esik a mű végéig, mintha egy teljesen új történet kezdődne. Ebben pedig egy fiatal lány, Jill Johnson (Camilla Belle) –, aki természetesen szerelmes, illetve éppen kicsit rosszban van a pasijával, mint ahogyan a tinilányoknál szokás – büntibe kerül magas telefonszámlája miatt, ezért nem mehet az esti hatalmas buliba, sőt, dolgoznia kell, beszállni a számlába, így lesz belőle bébiszitter. Egy gyönyörű, hatalmas házban kell vigyáznia két gyermekre, amely tele van csupa olyan dologgal, ami képes magától hangot kiadni, kicsit mozogni, ijesztgetni. Ilyen például a ház közepén található kis üvegház, de rettegni lehet egy jégszekrénytől is, amely éppen jégkockát gyárt, vagy egy, a szobán átsuhanó, s valamit leverő fekete macskától, a recsegő padlótól, akármilyen közhelytől. De leginkább a szinte percenkét megcsörrenő telefontól, amelyben ismerősök, barátok hallhatók, ám olykor egy elmebeteg is, aki afelől érdeklődik sejtelmes hangon: „Megnézted már a gyerekeket?” Előbb-utóbb – sajnos inkább utóbb – megérkezik a gyilkos személyesen is. A bébiszitter a gyermekekkel menekül, a rosszfiú nemsokára pedig már a rendőrkocsi hátsó üléséről néz ki csúnyán a lányra, ami a későbbiekben rémálmokat is okozhat neki. Valószínűleg folytatása következik.
A film rendezője Simon West, aki elkövetett már egy-két kasszasikert, mint például a Lara Croft: Tomb Raider, illetve a Con air – Fegyencjárat című „remekeket”. A pályáját videoklipek és reklámfilmek forgatásával kezdte, valószínűleg ennek köszönhető eme film első negyedórája, ám sokat felejthetett azóta. A film tényleg nem más, mint hangokkal való ijesztgetés, egy fordulatok nélküli thriller, amelynek a főszerepét alakító Camilla Belle azért se annyira nem jó nő, se annyira nem jó színész, hogy közel egy órán át szinte csak őt és ijedt pofiját nézzük.
(Ismeretlen hívás, színes, feliratos, amerikai film, 87 perc. Rendezte: Simon West. Forgalmazza az Intercom.)