Bábel busza

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Nem szerencsés dolog, ha egy író a saját regényére hivatkozik. Egy Kárpát-medencéről szóló berlini konferencián sem azért tettem kivételt, mert a regény mostanság jelent meg német nyelven, hanem mert központi motívuma a tárgya esszémnek is: a Kárpát-medencei falu. A regény, a Für alle Ewigkeit (magyarul: Végvár) tulajdonképpen a világirodalom egyik legelhasználtabb közhelymotívumára, a kertre épül. Pontosabban a „kertek” mint végső menedékek egész szövedékére. Egyik ilyen kertmenedék a regényben az annyira jellegzetes, örökké félálomban szendergő alföldi falu, ahova a főhős apjával költözik. A kerteknek itt igazi koncentrikus köreit fedezi föl aztán, köztük egy „valódi” kertet, lugassal, gyümölcsfákkal, burjánzó szőlőindákkal, szerelemmel, ahogyan illik, továbbá a valódi kerten belül egy képzelt kertre is rábukkanunk, egy álomvilágra…
De a kertek alapja esetünkben a falu. Az emberi közösségek alfája és ómegája. A történet főhőse anyja halála után költözik ki apjával falura. Ő, az urbánus tudós fia végül is abban a kis alföldi közösségben leli meg békéjét. De mint minden kincs, a falu is (a kert és a menedék) igazából akkor értékelődik föl, amikor elveszítjük. Főhősünk utóbb eldugott hegyvidéki laktanyában éli újra falusi élményeit, szürke falak közé zárva, ahonnan hiába vágyódik vissza elveszített kertjébe, visszaút az édenbe nincsen. A kert már csak emlékeiben él. Miképpen bennünk, sokunkban.

Ha valaki rátekint a térképre, láthatja, hogy a Kárpát-medence valóban hatalmas teknő, amelyet hegyvonulatok koszorúi öveznek. Van ennek a tájnak olyan sajátossága, amely nem jellemző vagy legalábbis nem ennyire jellemző Európa más vidékeire. Ez pedig: a falu. A Kárpát-medencében a falu és a város közötti különbség nem elsősorban a méretükből fakad. A falu a Kárpát-medencében életmódot jelent. Életminőséget. Nyugat-Európa tájain egy 5–15 ezres település már messze belefér a (kis) város fogalmába. A Kárpát-medencében igen gyakran még a tíz–húszezer lakosú településeket is a falu szóval illetjük. Olyanok ők, mint az óriáscsecsemők, nagyra nőnek, de mindig gyerekek maradnak.
Van ezekre a sajátos közösségekre egy kifejezésünk (nem tudom, átültethető-e más nyelvre): a mezőváros. A mezőváros tulajdonképpen nagy falu. A végtelennek tűnő alföldi táj jellegzetessége. Hosszan, szélesen elterülő utcáival, nagy tereivel olyan, mint a kinyújtott tészta, amelyet nem határol be a sütő pereme. Ahol hely van a nap alatt, márpedig Pannóniában rengeteg hely van, ott az emberek természetszerűen nem egymás tetejére, hanem egymás mellé építkeznek.
Persze a Kárpát-medencei falu főleg abban különbözik nyugat-európai társaitól, hogy a politikai és gazdasági vasfüggöny (amely gyakran nem csupán országhatárok közé, de olykor határokon belül, egyes falvak köré is emeltetett) „megkímélte” őket a civilizációs és urbanizációs fejlődéstől, ám mintegy ellentételezésként meg is őrizte számukra a létért való harc ősibb, nemritkán emberibb és szolidárisabb változatát. A Kárpát-medencei falu zárvány lett az időben. Amiképpen a több százmillió évvel ezelőtt a fákról alácsordogáló gyanta magába zárta az útjába eső rovart, s megőrizte, mintegy kihasítva az időből, eredeti alakjában egészen mostanáig, ugyanúgy vonta be a Kárpát-medencei falvakat az idő gyantája. S tartotta meg mindegyiket a maga sajátságos időtlenségében. Keleten, a Kárpátok lábainál szunyókáló székely vagy román falut, Szerbia északi részén, a mai Vajdaságban a magyar, szlovák, ruszin vagy szerb falut ugyanúgy, ahogyan a szlavóniai horvát falut vagy Nyugat-Magyarország megmaradt sváb falvait.
Egyre inkább úgy látszik, hogy a szerepek, amelyeket a városok és a falvak számára a történelem kiosztott, fölcserélődtek. A puskapor, a tüzérség fejlődésével egyenes arányban a városok védelmi funkciója egyre gyengült, a falak egy idő után nem védték meg a lakókat, legföljebb elodázták a pusztulást. Néhány évszázadra a városok és a falvak önvédelmi szempontból hasonló helyzetbe kerültek. Igaz, a városoknak még hoszszú ideig megmaradt az az előnyük a falvakkal szemben, hogy úgymond civilizált életkörülményeket biztosítottak lakóiknak, már amennyiben ezt meg tudták fizetni. A városok a végletek színpadává változtak: a mérhetetlen jólét és a mérhetetlen nyomor kirakatává.
Mára már azonban a falvak hivatottak arra, hogy megvédjék az embert – önmagától.
És erre a feladatra az időszigeteikben megbúvó Kárpát-medencei falvak tökéletesen alkalmasak. Mert lehet, hogy első pillantásra a nagyvárosok és a nyugat-európai urbanizált kistelepülések kényelmét, technikai álbiztonságérzetét nem tudják hiánytalanul felkínálni a látogatónak, viszont az álló idő békéjét annál inkább.
Húszéves koromig ilyen zárványfaluban éltem. Pedig az én falum viszonylag urbanizáltnak volt nevezhető, már a hatvanas években minden házban volt víz, áram, az utcákat aszfalttal borították. A lakosság 70–80 százaléka mezőgazdaságból élt. Hét közben traktorok dübörögtek az utakon, kombájnok csörömpöltek el a házak mellett. De valahogy ez mégsem tűnt zajnak. Amiképpen a beszéd sem sérti a fület, ha ténylegesen a kommunikációt szolgálja. Mert vannak értelmes, szükségszerű zajok. És ha eljött a vasárnap, akár egy kimerevített állóképen, a falu moccanatlanná vált. A vasárnapi ebéd után embert alig lehetett látni az utcákon. A házak, a kertek, a fák, de még talán a háziállatok is az ólakban és az istállókban mintha mély álomba merültek volna. Több mint húsz éve már, hogy végleg elhagytam a falumat, de azóta sem találkoztam azokhoz fogható vasárnap délutánokkal.
A Kárpátok lábaitól az Alpokaljáig – régészeti leletek bizonyítják – több ezer éve az élet meghatározó élettere a falu. Sok minden elmúlt már a Kárpát-medencében: megszűnt a Római Birodalom, eltűntek az avarok, a hunok, létrejött, széthullt, újra létrejött, majd megint széthullt a Magyar Királyság, vele együtt a Habsburg-monarchia, közben jártak errefelé tatárok, törökök, oroszok, ki rövidebb, ki hosszabb ideig szállta meg a vidéket. De a falvak maradtak. Közben pusztultak is, igaz, tatárok, törökök alatt nem is kevesen. Mégis az én falum például, ahol születtem és felnőttem – jelenleg Észak-Szerbiában, a Délvidéken található, 1313-ban említették először az okiratok –, még ma is áll, vagyis él. Azért mondom, jelenleg, mert a határok a Kárpát-medencében olyanok, mint a folyók a hegyekben: olykor kiöntenek, s új medret vájnak maguknak. S ha kiöntenek, akár a folyók, pusztítanak, fájdalmat okoznak. A múltkor láttam egy interjút egy idős kárpátaljai emberrel, aki négy ország állampolgára volt élete folyamán úgy, hogy a szülőfaluját tulajdonképpen el sem hagyta.
Mert aki a Kárpát-medencében utazik, és közben országhatárokat lép át, az rádöbben, hogy a távolság ezen a vidéken igencsak relatív, nem csupán horizontális irányt jelöl, hanem vertikálisat is. A távolság egyes falvak között, ha olykor mégoly nagy is, az utazónak az az érzése, útja végén ugyanoda érkezett vissza – és fordítva: néha a közvetlen szomszéd kertje is több tíz kilométerre lehet.

Emlékezzünk Berlinre! A falra. Letagadhatatlan, hogy olykor a városoknak is megvan a maguk viszonylagos helyzeti előnye a falvakkal szemben. Nagyok és szem előtt vannak. A világ szeme előtt. Valaki mindig figyeli őket. Ez persze alapvetően hátrány is: a falvak előnye éppen abban rejlik, hogy elkerülik a kíváncsi tekinteteket, magukba zárkózhatnak, s élhetik csendes, békés életüket. De hátrányuk is ebből fakad. Szlovákia és Ukrajna határán van egy falu, amely 1944 óta két falu. Ma Nagyszelmenc és Kisszelmenc. 1944 után úgy húzták meg a határt az akkori Szovjetunió és Csehszlovákia között, hogy a határ vonala éppen kettészelte a falut. Hatvan évig nem változott semmi. Szögesdrót szelte ketté a települést. Persze határátkelőt nem nyitottak a kettévágott részek között. Ha valaki szeretett volna átmenni rokonaihoz, mert a nagymama vagy a testvér egyik napról a másikra külföldi állampolgár lett, mintegy száz kilométert kellett utaznia a legközelebbi határátkelőig. Szerintem ez volt a világ legnagyobb települése: két szomszédos utcát száz kilométer választott el egymástól. A falu közepén 2005 decemberében nyitottak átkelőt. Útlevéllel, vízummal látogathatják egymást a rokonok. Hosszú könyörgések, többszöri lobbihadjáratok után ennyit lehetett elérni. Hatvan évig csak a kerítésen kiabálhattak át az emberek egymásnak, ha tudatni szerették volna a rokonaikkal, ki halt meg éppen s kinek született gyereke. A fal most sem omlott le, csupán rést nyitottak a kerítésen.
Kennedy elnök elment Berlinbe, s urbi et orbi kijelentette, ich bin ein Berliner! Onnantól kezdve Berlin megosztottsága a világ közügye lett. Nem tudom elképzelni, hogy Bush elnök egyik reggelen megjelenik a szlovák–ukrán határon álló megosztott falu szélén, s hangosan kijelenti: ich bin ein Szelmencer! Habár ez ügyben nem vagyok kifejezetten optimista, szeretném remélni, hogy a terjeszkedő Európa nemcsak „teremt” dolgokat, hanem meg is szüntet, s az első, amit meg fog szüntetni, a határok lesznek, s nem csak az unió nyugati felén, hanem a keletin is.
Kultúrák és civilizációk között az a különbség, hogy a kultúrák csendben, viszszafogottan élnek, szinte észrevétlenül fejlődnek, alakulnak, változnak. A civilizációk eközben csillognak-villognak, zajosak, de tulajdonképpen mozgásképtelenek, s belemerevednek a tájba. Az igazi élet a falvakban zajlik. Ahol az emberek között napi, organikus kapcsolat áll fenn. A falvak évszázadokon át virágoztak, míg a városok csonthéjat növesztettek, melyet civilizációnak kereszteltek. A városokban a rend fölött a törvény uralkodik, a falvakban az emberek. A városok ragyognak a külsőségektől, első pillantásra úgy tűnik, minden és mindenki kommunikál mindennel és mindenkivel, miközben a neonfények mögött passzív szubkultúra tenyészik. Amely nem teremt újat, csak a meglévőt variálja. Multikulturalitást hirdet, holott fogalma sincs, mi az, és paradox módon kötelező sokszínűsítésével szünteti meg ott is, ahol természetszerűen létezik.
Feleségemmel 1988-ban kötöttünk házasságot. Első közös otthonunk egy bérelt lakás volt Újvidéken. Nagy, polgári házban volt ez a lakás, és ennek a nagy háznak egy idős szerb házaspár volt a tulajdonosa. A házat két részre osztották, egyik felében a nyugdíjas házaspár lakott, a másikban mi ketten. A központi fűtést az öregúr, valami megátalkodott hagyománytiszteletnek köszönhetően, szándékosan nem vezettette be. Emlékszem, hatalmas cserépkályhák álltak a szobákban, a tűzifát pedig a pincéből hordtuk föl ládákban.
Sokat beszélgettünk az idős párral. Főleg Szávó bácsival, aki hamisítatlan nagypolgári családból származott, a dédapja is kereskedő volt, ő maga is egy többnemzetiségű vajdasági mezővárosban nőtt föl. Szávó bácsi talán kilencvenéves is elmúlt, és nagyon messzire ért az emlékezete. Talán azért, mert a feleségemmel magyarok voltunk, örökösen a Monarchiáról akart nekünk mesélni, és szerb létére bevallotta, hogy soha olyan biztonságban nem érezte magát, mint a korabeli Osztrák–Magyar Monarchiában. Igaz, akkoriban gyerek volt, s lehet, hogy csak a gyerekkori emlékek szépítik a múltat. Akkoriban, mesélte, az értékek állandóak voltak. Pénznek, becsületnek, tisztességnek értéke volt. Abban a mezővárosban, amelyben felnőtt, három nemzet élt egymás mellett, magyar, szerb, német. Nem lehetett senki hivatalnok, ha nem ismerte mindhárom nyelvet. A piacon, a boltban bárki bármelyik nyelven megszólalhatott, értették, mit kér. Ez volt az igazi, természetes multikulturalitás, amelyet semmiféle törvényekkel, pláne erőszakos ki- és betelepítésekkel, a lakossági arányok megváltoztatásával kikényszeríteni nem lehet. A kis közösségekben, amelyekben az emberek nem kényszerből, hanem természetes „odatartozásból” élnek együtt, nem kell külön törvény a toleranciáról – az élet maga írja a törvényeket, mert egyébként élni sem lehetne. Sajnos egyre fogynak az ilyen falvak ott lent délen. A nagyvárosokból áradó uszításnak köszönhetően aki teheti, homogénebb vidékre költözik.
Feleségem mesélte, hogy abban a dél-bánáti kisvárosban, ahova gimnáziumba járt, 17 nemzetiség élt. A városi buszon az utasok beszélgetését hallva az ember úgy érezte magát, mintha Bábel tornya éppen ott és akkor omlott volna össze, s a menekültek mindannyian ugyanarra a busza szálltak volna föl…
Mondom, 1988-at írtunk, amikor Szávó bácsi a Monarchiáról, elsüllyedt Atlantiszáról mesélt. Ebben az esztendőben Jugoszláviának már recsegtek-ropogtak az eresztékei. Mégis, az emberek görgették a mindennapjaikat, reggeltől estig birkóztak a gazdasági válság szörnyetegével, igyekeztek kijátszani a 10 000 százalékos inflációt. Akkoriban még hetente jártam haza szülőfalumba. Láttam az embereken, hogy a korábbi években annyira hozzáedződtek a válság rémhíreihez és a bizonytalansághoz, hogy csak kevesen vették komolyan az előrevetített háborús rémképeket. A röghözkötöttség megingathatatlanságából eredően a paraszti józansággal gondolkodó ember el sem tudta képzelni, hogy az ő életébe bármi külső erő beleavatkozhat. És hát igaza volt. A búzát el kellett vetni minden évben, függetlenül attól, hogy a nagypolitika éppen milyen dallamokat játszott a fővárosban. A mezőgazdasági munkák nem szünetelhettek a háború miatt. Pedig köztudott, ha egy csehovi színdarab első felvonásában a színpadon föltűnik egy fegyver, annak a dramaturgia íratlan szabályai szerint legkésőbb a harmadik felvonásban el kell sülnie. Az ágyúk el is dördültek, majd jöttek a kényszersorozások, ismertem embert, akit az esküvői menetből ragadott el és vitt a frontra a katonai rendőrség. A vajdasági falvak, amelyek közül nem kevés ezer évre visszamenően igazolni tudta múltját, önvédelembe kezdtek, s berendezkedtek a túlélésre. Hiszen túléltek ők már 150 éves török hódoltságot, két világháborút, miért ne élnék túl egy belgrádi őrült ámokfutását is?
Menteni kezdték fiaikat. Nem engedték őket a frontra hurcolni. Eldugták a fiatalembereket, kit helyben, kit más helységekbe menekítettek, vagy aki tehette, külföldre szökött. Mint amikor betegség támadja meg az ember szervezetét, és a test beindítja védekező mechanizmusát. Sajnos sokan közülünk, akik elhagytuk szülőföldünket, sosem tértünk vissza. Igaz, én még a háborús évek előtt elhagytam a falumat, amikor Újvidékre költöztem s egyetemre jártam, de ettől még a lelkiismeret-furdalásom, az érzés, hogy valamit elárultam s cserbenhagytam, nem csökken az évek folyamán. Mert tudom, nem csupán nekünk fáj, ha elszakadunk a kerttől, hanem a kertnek is, és helyünket, a sebet örökre őrzi magán.

Nem árt olykor féken tartani a civilizációt. Vagy emberibb léptékű mederbe terelni. Úgy tűnik, ha sem a tatár hordák, sem a török hadak nem veszélyeztetik a falvakat, akkor rájuk szabadul a civilizáció. Mert az ellenség elől még el lehet menekülni, akár ki is lehet vele egyezni, de a civilizáció elől nincs menekvés. Mert a civilizáció s általa elsősorban a magasan szervezett társadalmak politikai elitjei nem tűrik azokat, akik nem állnak be a sorba. Egy falu a maga fogyasztói puritánságával és önellátásával mindig független entitás egy ország testén. Nehezebb ellenőrizni, ezáltal nehezebb befolyásolni. Manapság divat mindent a rentabilitással mérni, immár a kommunizmus egykori tájain is. Mifelénk, Magyarországon mostanság olyan szokások járnak, hogy a 600 főnél kisebb településeken megszüntetik a postahivatalokat, összevonják az iskolákat, azaz – ha nem is buldózerrel, ahogy Ceausescu tette 30 évvel ezelőtt az erdélyi falvakkal – halálra ítélik az emberi léptékű közösségeket. Vitathatatlan, hogy alapvető emberi és nemritkán állampolgári jogok sérülnek a kistelepülések ilyen – közvetett – felszámolási kísérletei során, mégsem tapasztalható elemi erejű felháborodás, miként az a romániai falvak pusztítása alkalmával történt, amikor százezrek vonultak tüntetni az utcákra. Talán azért nem, mert már nem csupán az állami hivatalok, de maguk az állampolgárok is kezdenek úgy tekinteni önmagukra, mint puszta számokra, számoszlopokra egy könyvelési füzetben.
Nemrég kezembe került egy tanulmány, amely azt igyekezett bizonyítani, hogy az évszázad végére – elsősorban az éghajlati változásoknak, pontosabban ezen változások gazdaságra kifejtett hatásainak következtében – Észak- és Nyugat-Európa egyes vidékei gyakorlatilag élhetetlen territóriummá válhatnak. Az élet „súlypontja” Közép- és Dél-Európa felé tolódik majd. Szerencse, hogy a Kárpát-medence mindig és minden irányban nyitott volt. Megvédeni nem mindig védett meg, de mindig adott lehetőséget a túlélésre. Talán éppen a Kárpát-medence hegykaréjokkal védett szélcsendes katlana lesz egyszer végső menedékünk. Feltéve, hogy az itt található falvakra akkor még legföljebb a „last” (utolsó, végső) kifejezés lesz a jellemző, nem pedig a „lost” (elveszett, eltűnt).

A szerző író, a Tiszatáj szerkesztője