Bajban, külföldön

Magyar halottja is van a vasárnapi törökországi robbanásnak, adták hírül a sajtóügynökségek. A Manavgatban, vagyis a török Riviéra egyik kedvelt éttermében történt szerencsétlenség sérültjei között további három magyar van, köztük kamaszok: egy tizenöt éves lány nyakából például hétfő reggel, műtéti úton távolították el a szilánkokat. A negyvenkét éves Hajdú-Bihar megyei férfin kívül még hárman haltak meg, egy orosz és egy norvég állampolgár, valamint egy török pincér. Április végén terrortámadás történt Egyiptomban, a dahabi robbantásban egy magyar nő azonnal, férje pedig itthon, kórházban hunyt el. Az üdülőhelyen összesen három bomba robbant, és az akkori hírek szerint legalább huszonhárman haltak meg. A magyar nő holttestét különben a szállodai szobájában megtalált útlevele alapján azonosították a követség munkatársai. Az Akabai-öbölben elkövetett merényletben több külföldi turista vesztette életét, köztük svájci, orosz, német és libanoni állampolgárok.
A honfitársaink halálával járó legutóbbi merényletek csak megerősítették a jogosságát azoknak a kérdéseknek, amelyet minden terrorcselekmény és nagyobb természeti csapás után az elsők között tesz fel a hazai sajtó: van-e magyar áldozat? Most már mindegy, hogy mennyire távol történt az esemény, a kérdés jogossá vált. Emlékezzünk csak: a 2004. március 1-jei madridi vasútállomás felrobbantásakor a százkilencvenegy áldozat között több romániai magyar vendégmunkást találtak, de az izraeli merényletek után is gyakran van temetés Székelyföldön. Bár ők is magyarok, ez eddig nem érte el a magyar sajtó ingerküszöbét – áprilisig ugyanis magyar állampolgárságú magyar a véletlen szerencsének köszönhetően nem halt meg sem a szökőár idején, sem Bali szigetén, vagy akár a korábban Egyiptomban végrehajtott terrorcselekmények után. Jogos a kérdés: ennyire utazó nemzet lettünk a vasfüggöny mögül kiszabadulva, hogy ma már a világ minden pontján megtalálható a magyar turista Alaszkától Új-Zélandig? Tény, hogy ma már nálunk is kialakult egy réteg, amely megengedhet magának egzotikus utakat, és azt se felejtsük el, hogy a terroristák nem a valóban exkluzív, ezért kevesek által megfizethető luxuscélpontokat támadják (ráadásul ezeket jobban is őrzik), hanem a nagy tömegek által kedvelt üdülőhelyeket. Ők ugyanis a nagy médiafelhajtásban érdekeltek, és ez leginkább a sok halott esetében garantált – sokan pedig ott vannak, ahol viszonylag mérsékeltek az árak, de még megfelelő a szolgáltatás, magyarán a hazai középosztály zsebeire szabott nyaralóparadicsomokban. Egy másik – nem elhanyagolható – réteg a kalandvágyból utazó fiataloké (úgynevezett hátizsákos turisták) és a külföldön dolgozó magyaroké: ők akkor vannak veszélyben, ha pályaudvarokon, köztereken, bevásárlóközpontokban robban a bomba és ők éppen ott dolgoznak, vagy munkából, munkába igyekeznek. A legutóbbi indonéziai fölrengés idején például Yogyakartában volt magyar festő, táncművész és fotós is, szerencsére egyik sem sérült meg.
Az új helyzet sokszor nehezen teljesíthető feladat elé állítja a magyar nagykövetségeket is. Akadt olyan diplomata – a sajtó nyomására aztán állásával fizetett érte –, aki a szökőár idején nem utazott vissza az állomáshelyére, de általánosságban elmondható, hogy az egyre kisebb létszámmal és egyre kevesebb pénzből működő külképviseleteink nincsenek felkészülve a veszélyhelyzetre. A válságövezetekben pedig erre is kellene figyelni, mert az nem segítség, ha a bajba került magyar állampolgárnak egy telefonautomata bemondja, hogy jó ideje bezártuk a nagykövetséget.