Balhégyártók kíméljenek!

A halálra ítélt Harry Potterrel és a romokban heverő Tóth Gabival került egy placcra a modern magyar festészetnek legfeljebb Csontváry Kosztka Tivadarhoz mérhető művésze, Gulácsy Lajos, valamint a munkáiból rendezett kaposvári emlékkiállítás. Hogy mi az igazság a világszerte népszerű bűvészfiú ellen tervezett (írói) merénylet körül, nem tudom. Hogy az ismeretlenség ködéből, a média jó (vagy rossz) szokásához híven, pár pillanatra a figyelem fókuszába került Tóth Gabi magánélete csakugyan összeomlott-e, nem rám tartozik. (Nem is a magyar lakosságra. Milyen hasznos volna, ha egyszer végre kikérné magának a tisztességes adófizető polgárok sokadalma, hogy reggeltől estig percemberkék testi-lelki zűrjeivel traktálja a média, miközben lényeges dolgainkról hallgat!) Azt viszont tudom, hogy amit a dunántúli emlékkiállításról állítanak, hogy tudniillik az oda került festmények tucatjai egy fillért sem érnek, mert hamisítványok, „csalók mázolmányai” – ostobaság.
Láttam a Rippl-Rónai Múzeumban – gondosan, szépen – megrendezett tárlatot, kezemben a katalógusa, számolni is tudok, százig legalább. Így azután botránygyártó felebarátaimmal ellentétben (akik még a művész nevét sem képesek helyesen leírni bajkeverő elmemunkájukban) pontosan számba tudom venni, hogy hány Gulácsy-festmény (olajkép) szerepel Kaposváron. Nincs belőlük több tucat, a százhuszonhárom alkotást felvonultató kiállítás nagyobbrészt a boldogtalan sorsú művész grafikáiból, ceruzával, tussal, krétával készített rajzaiból áll össze. Az életút hangsúlyos pontjain alkotott, kiemelkedően fontos festmények viszont – szám szerint: tizenkettő – főleg olyan országos jelentőségű közgyűjteményekből kerültek Kaposvárra, ahol a szakemberek nemcsak a művek eredetét, de a történetét is pontosan számon tartják. A Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkásságát is megkérdőjelezi, méghozzá évtizedekre visszamenőleg, aki azt állítja, hamisítványokat őrizgetnek, azokkal büszkélkednek ország-világ előtt.
Kaposvárról nem is szólva… Ez a mediterrán hangulatú, rokonszenves dél-dunántúli város (amelynek pompás adottságairól az is meggyőződhetett pár nappal ezelőtt, aki személyesen még sohasem járt arra, a református világtalálkozó „nyitányát” ugyanis Kaposvárról közvetítette az egyik közszolgálati televízió) ritka kincset mondhat magáénak. Európa-szerte ismert és elismert szülöttének, a festőművész Rippl-Rónai József testvérbátyjának a képzőművészeti gyűjteményét. Rippl-Rónai Ödönnek, a kispénzű vasutasnak már az 1910-es években volt szeme, sőt mersze is hozzá, hogy – több más tehetséges ifjú piktor mellett – a később a magyar szürrealizmus előfutáraként emlegetett különös fiatalembertől, Gulácsy Lajostól vásároljon képeket. Festményeket is, akvarelleket is, ceruzarajzokat is. Amikor a Dante kép vagy a Don Juan kertje gazdát cserélt, és az érzékeny lelkű művésztől az „állomásfőnök úrhoz” került, a klasszikus mestereket másolták, a moderneket inkább csak gúnyolták. A kaposvári kiállítás törzsanyaga a város tulajdona, olyan „ingóság”, amelyről a legapróbb részletekig mindent tudnak a helybéliek. Ha valahol, hát egy kisvárosban az első ecsetvonásoknál lebukna minden képhamisító…
Mindezek ismeretében ép elméjű, komoly ember aligha állíthatja, méghozzá a nevezetes tárlatot rendező művészettörténészre hivatkozva, hogy a kaposvári Gulácsy-emlékkiállítás a maga többtucatnyi hamisítványával kész botrány. Hacsak nem a botránykeltés szándékával lát munkához az illető… Balhégyártókkal azonban bőven el vagyunk látva mostanság, kulturális területeken kiváltképpen. A grimbusznak reklámvonzata van, a tisztességes, az igényes munkára viszont ritkán figyelnek fel az emberek. Tartósan szinte sohasem. Jöjjön hát a cirkusz, a gyalázat, kerül, amibe kerül.
Tartok tőle, hogy a Gulácsy Lajos művészi hagyatékához csatolt hamisítványosdi igen sokba fog kerülni. Forintokban kifejezhetetlen hatalmas veszteségekbe, már ami kulturális életünket illeti. Rút gyanú árnyékát vetíti a XX. századi modern magyar képzőművészeti örökségre (amelynek pedig, pár kiváló szakember áldozatos tevékenységének köszönhetően, éppen mostanában nőtt meg az ázsiója szerte a világban). Megbénítja azokat a keveseket, akik vitathatatlan értékeink, nemzeti örökségünk közszemlére tételével óhajtják vigasztalni (lelkesíteni?) reményt vesztett polgártársaikat, követhető példákkal akarják biztatni az ifjúságot arra, hogy érdemes idehaza maradni, magyarként és európaiként megpróbálni itthon boldogulni.
Egy-két vidéki település, többek között Kaposvár is, ahol a város jeles szülöttének, Rippl-Rónai Józsefnek a születésnapján minden esztendőben kulturális fesztivált tartanak, bámulatra méltóan tudja megjeleníteni azokat az értékeket, amelyekkel élni érdemes. Megmutatja, mi mindent tehet a szülőföldjén az, aki – sikerei teljében – visszatelepül oda, ahonnan elindult. Felfedezteti lakóival, micsoda közösségformáló ereje van a művészeteknek, a színháznak, a muzsikának is, nem csak a képzőművészetnek. Rádöbbenti a népet, a helybélieket és az idegeneket egyaránt arra a gazdagságra, amelynek a birtokában vannak. Az alkotó mindennapok szépségét, a család fantasztikus lehetőségeit is felvillantja előttük… Ahol egy egyszerű vasúti tiszt képzőművészeti gyűjteménye a „nagy látványosság”, ahol pedagógus dinasztiák nagynevű szülötteinek emlékházaiban bámészkodhatunk (a Rippl-Rónai fivérek, a Vaszary testvérek – egy író, egy festőművész, egy színház- és filmrendező, valamint egy híres színművésznő – mind kaposvári tanár szülők gyermekei voltak), útjelzőket kap az ember saját sorsának irányításához is. Ám ezt mind meg lehet fúrni egy meggondolatlan (vagy éppenhogy igen jól szervezett?) balhéval. A botrányok elszívják az ember energiáit, megtörik a lendületét, gúzsba kötik a fantáziáját. Egy hevenyészetten vagy gondosan lebonyolított zrí után nem marad semmi, csak bénult keserűség. Talán nincs is más céljuk az okleveles balhégyártóknak, csak ennyi: elvenni azt a kevés lehetőséget is az emberektől, ami zavaros korunkban még megmaradt. És mi, balgák, első menetben minden botránynak bedőlünk, és egyáltalán nem biztos, hogy a második menetben azt harsogjuk: balhégyártók kíméljenek! Pedig ezt kéne üvöltenünk.