Bolyongó szavak

Az elmúlt két évben egymást érték a nagy bajok Indonéziában: szökőár, földrengések, vulkánkitörés és robbantások nehezítették a hétköznapokat. Nekünk jó hír, hogy magyar állampolgár nem sérült a katasztrófákban.

Mozgalmasak a napjai mostanában. A jakartai Ritz Carlton Hotelban, ahol beszélgetünk, matyóruhás indonéz lányok szolgálnak fel, hiszen magyar napokat tartanak. Tegnap agyvérzésben meghalt egy magyar állampolgár, intézni kell a holttest hazajuttatását, néhány napja ment haza a földrengés helyszínén dolgozó harmadik magyar mentőcsoport. Tízezer kilométerre vagyunk Budapesttől, és az ember azt gondolná, egy nagykövetnek jóval nyugodtabb az élete.
– A legnagyobb öröm és megtiszteltetés volt ma reggel látni az Indonéziában megjelenő angol nyelvű napilap, a Jakarta Post hasábjain egy fotót a földrengés túlélőit vizsgáló magyar orvosokról. Azt tartom itteni működésem legnagyobb eredményének, hogy amikor nagyon súlyos katasztrófákat élt át ez az ország, időben és hatékonyan tudtunk segíteni. Ezt nemcsak számon tartják, hanem nagyon hálásak is érte. Mindez olyan tartalommal tölti meg kapcsolatainkat, amit semmi mással nem lehet pótolni. Amikor emberek ezrei kerülnek testközelbe azokkal, akik a megsegítésükre érkeztek, akkor többről van szó, mint idegenek rövid látogatásáról: ha valakinek a családtagját egy magyar orvos mentette meg, akkor minden bizonnyal Magyarország nevére is emlékezni fog a család talán generációkon át. Ezek a gesztusok elhelyeznek minket a térképen, hiszen eddig sokan azt sem tudták, hogy Európában vagyunk. Az itteni értelmiség ma már nem egy vasfüggöny mögötti országnak tartja hazánkat, hanem olyan uniós tagállamnak, amely segíteni akar rajtuk. Nagykövetként azt tapasztalom, hogy a fiatal nemzedék nemcsak a katasztrófahelyzetekben nyújtott segítségért tiszteli országunkat, hanem demokratikus átalakulásáért és művészetéért is. Sokan el akarnak látogatni Budapestre, hogy tanuljanak, megismerjenek bennünket.
– Az utóbbi két év a természeti katasztrófákról szólt Indonéziában. Mit jelent egy ilyen nehéz periódus a nagykövet életében? Fel lehet-e készülni az állandósuló tragédiákra?
– Sajnos minden jel arra mutat, hogy ez a válsághelyzet csakugyan állandósulhat. Indonézia tanult ugyan a természeti csapásokból, egyre nagyobb rutinja van a válságkezelésben, de azzal is szembe kell néznie, hogy még sokáig szüksége lesz nemzetközi segítségre. Jólesik látni, hogy Magyarországnak van olyan intézményi háttere és szakembergárdája, amely rendkívül rövid idő alatt képes eljutni a földgolyó másik oldalára. A yogyakartai földrengés után megérkezett legelső külföldi alakulat a miénk volt. Ezt nagy örömmel mondom, hiszen sok helyről sok segítséget kapott az ország, de a mi gyorsaságunk mindenkit lenyűgözött.
– A magyar segélyszervezetek képviselőitől tudom, hogy a jakartai nagykövetség sokszor erején felül teljesített ezeknek az utaknak a szervezésében, támogatásában. Szintén ők mondják, hogy az efféle pozitív hozzáállás nem jellemző a többi országban működő képviseletünkre. Át tudják adni a tapasztalataikat a diplomata kollégáknak?
– Nagyon megtisztelő nekem és munkatársaimnak, ha a segélyakciók résztvevői így nyilatkoznak rólunk. Biztos vagyok benne, hogy a magyar diplomaták, bárhol legyenek a világban, megpróbálnak segíteni hasonló esetben, legfeljebb a kellő rutinjuk hiányzik. Nekünk sajnálatos módon van gyakorlatunk. Azt is be kell látni, hogy a magyar nagykövetségek általában kis létszámúak, ezért vészhelyzetben mindenki huszonnégy órás készenlétben van, ugyanakkor persze pontosan tudni kell, hogy ilyenkor hogyan működik az illető ország, kit lehet és kit nem érdemes felhívni, honnan lehet segítséget kérni. Nagyon sok rögtönzés és a végletekig kihasznált erőnléti, anyagi keretek jellemzik ezeket a napokat. Én különben javasolni fogom a Külügyminisztérium vezetésének, hogy az exponált területeken lévő követségek a katasztrófahelyzetekre kapjanak olyan új strukturális és anyagi támogatást, amely megkönnyíti számukra a kiérkező segélycsoportok és a válságterületen dolgozó honfitársaink segítését. Erre kell hogy legyen lehetőség, és meg kell találnunk annak a módozatait is, hogy a segélyakciókban jártas csoportjaink átadhassák az eddig általuk megszerzett tudást és tapasztalatot.
– A munkáját nagymértékben segíthette, hogy jól beszél indonézül. Hol és mikor tanulta meg a nyelvet, hiszen nem minden nagykövetünk beszéli a fogadó ország nyelvét.
– Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen gyermekkoromban eltöltöttem itt hat évet, és az időközben elfelejtett nyelvtudásomat sikerült előhívni, aztán kibővíteni. Ennek köszönhetően megértetem magamat olyan helyzetekben is, amikor az embert nem segítené ki más idegen nyelv. Hatalmas országban dolgozom, és a nagyvárosokon kívül másutt nem lehet elboldogulni idegen nyelven.
– A helyiek azt mondják, hogy ön nemcsak a nyelvet tanulta meg jól, hanem a mögötte lévő kulturális-történelmi tartalommal is tisztában van. Nagyra értékelik, hogy esetenként találó idézeteket mond, ismeri az összefüggéseket. Hogy az olvasók is értsék: egy olyan embernek, aki „csak” megtanult beszélni magyarul, de nem ismeri a magyar irodalmat, annak mást, kevesebbet jelent a „térkép e táj” szókapcsolat, mint a kultúrát ismerő személynek.
– Többszörösen is motiválva éreztem magamat, hogy lehetőség szerint jól megtanuljak indonézül. Ez az ország büszke lehet arra, hogy a világ egyik leggazdagabb, sokrétű és színes kultúrájának a birtokosa. A tizenhétezer szigeten háromszáznál több nyelvet beszélnek, és megszámlálhatatlan etnikai csoport él együtt. A világ szinte valamennyi vallásának az otthona. Ebben a közegben nehéz „érintetlennek” maradni. Én is késztetést éreztem a megismerésére, és nemcsak a felszín, hanem a mélységek is érdekeltek. Hosszú tanulási folyamat ez, és bevallom, nagyon az elején tartok.
– Mégis van már konkrét eredménye: néhány héten belül itt, Jakartában megjelenik egy könyve, amely az indonéz nyelv összefüggéseit kutatja.
– Pironkodva beszélek erről az angol nyelven megjelenő munkáról. Nem tudományos, hanem ismeretterjesztő mű, amely igyekszik feltárni annak a különleges jelenségnek a hátterét, amelyre már sok honfitársam felfigyelt. Az indonéz és a magyar nyelvben nagyon sok a közös szó, megkísérlem ezek leltárba vételét. A rendelkezésemre álló szűkös időben több mint százötven közös kifejezést találtam, ezek a két nyelvben bizonyíthatóan közös forrásból erednek. Hogy ez a közös forrás merre volt, és hogyan kerülhettek ezek a szavak mindkét nyelvbe, erről szól a könyv. Azért írtam angol nyelven, és azért készülök kiadni itt, mert belecsempésztem egy kis magyar történelmet is, arra gondolva, hogy ha sikerül felkelteni az érdeklődést az érdekes és nehezen megmagyarázható nyelvi rokonság iránt, akkor meg kell ragadnunk az alkalmat a magyarság ázsiai eredetének, történelmének bemutatására. Itt ugyanis nem is sejtik, hogy van egy európai nép, amely valamilyen formában távoli rokona Délkelet-Ázsia lakosságának is.
– Tudna néhány példát mondani ebből a százötven szóból?
– A legérdekesebb, hogy a szókészlet egy része a kereskedelemmel függ össze. Számomra a legbámulatosabbak a bolyong, barangol és csatangol kifejezések. A hasonlóság valószínűleg annak köszönhető, hogy az a nép örökítette át mindkét irányba, amely a magyarsággal és a maláj nyelvet beszélő lakossággal is kapcsolatban volt. Ezek a szavak nemcsak hogy mindkét nyelvben megtalálhatók, de színezetük révén kisebb-nagyobb mértékben a kereskedelemmel vannak kapcsolatban. A „barang” szó malájul kereskedelmi árut jelent. Olyan mélyre nyúló gyökerekkel van tehát dolgunk, amelyek a magyar nyelv legősibb rétegeihez vezethetők vissza. Döbbenettel állapítottam meg, hogy sok olyan magyar szót, amelyet én visszaköszönni látok az indonéz nyelvben, a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára ismeretlen eredetűnek nevez.
– Azt mondja, hogy lehetett egy közvetítő nép, amely az őshazában velünk és a tőlünk délebbre lévő népekkel is kereskedett?
– Elképzelhető, hogy így volt. Biztos választ nem tudok adni, de a jelenség elgondolkodtató, és a nyelvészek számára feltétlenül vizsgálatra érdemes.
– Másik szerelme az arab nyelv, azt is az indonézhoz hasonló mélységében ismeri. Honnan ered ez a vonzódás?
– Az a szerencse ért, hogy kevés kollégámmal együtt Szíriában tanulhattam a hetvenes években. Az volt az egyik legelső ösztöndíjas csereprogram. Ez az élmény meghatározta az életemet, sőt a hivatásválasztásomat is. Aki arabul tanult, az óhatatlanul szerelmese lett a gazdag és a mi történelmünkhöz nagyon sok szállal kapcsolódó arab kultúrának.
– Ezt a nyelvet is tudta hasznosítani a munkában, hiszen Egyiptomban konzul, Líbiában pedig nagykövet volt.
– Mindkét helyen érdekes és sorsfordító időkben voltam, de az arab világ iránt érzett tiszteletem és szeretetem mellett az arab nyelvet itt is nagyon jól tudom hasznosítani. Tudni kell, hogy Indonézia modern kultúrájának és identitásának meghatározó eleme az arab-iszlám háttér. Ezt az országot a muzulmán vallás fegyver nélkül hódította meg, a hittérítők tulajdonképpen azok a jemeni kereskedők voltak, akik a tizennegyedik századtól idejöttek, hogy Európa felé közvetítsék a szigetvilág fűszereit és egyéb kincseit. Az ő vallásuk megragadta a helyi lakosságot, és az addig hindu vagy buddhista vallás követői fokozatosan tértek át erre a bámulatosan érdekes új hitre, amely számukra sokkal érthetőbb és egyszerűbb rítusú volt, ugyanakkor talán az üdvözülést is jobban szolgálta. Mára már meghatározó tényezője az országnak. Indonéziában él a világ legtöbb muzulmán vallású embere. Az indonéz iszlámot nyugaton sokan modellként állítják az iszlám világ más kultúrkörei elé, hiszen itt évszázadok óta békében él együtt a többi vallással. Kiváló barátomnak tudhatom az ország korábbi elnökét, Abdurrahman Wahidot, vagy ahogyan itt nagy szeretettel emlegetik, Gus Durt, aki széles látókörű, nagy tudású vallási vezető. Nagy megtiszteltetés számomra vele is arabul beszélni. Negyvenmilliós létszámú muzulmán vallási mozgalom vezetője, karizmatikus egyéniség, aki soha nem mulasztja el a lehetőséget, hogy a nagy vallások közötti békére és türelemre szólítsa fel híveit. Sajnálatos módon a globalizáció negatív mellékterméke, a radikális iszlám és a terrorizmus itt is felütötte a fejét, de mind ez idáig a lakosság túlnyomó része nem vevő erre. Elutasítanak minden türelmetlenséget, erőszakot szító vallási radikalizmust.
– Ennek ellenére az elmúlt években nemcsak a természeti katasztrófák, hanem a robbantások miatt is a hírek élére került az ország. A magyar nagykövetségre ma is fémkapus vizsgálat után lehet bejutni, még az ön autójának motorházába is benéznek a katonák. A nagy szállodák olyan biztonsági intézkedéseket léptettek életbe, mint a repülőterek, már egy bicskát sem lehet bevinni a bevásárlóközpontokba. Önök is félnek?
– Sajnos a terrorizmus veszélye – mint a világon sok helyen – minden pillanatban reális. Az indonéz terrorcselekmények azért keltettek döbbenetet a világban, mert ez az ország korábban éppen a toleranciáról és a vallások békés együttéléséről volt híres. A veszély minket, magyarokat pontosan annyira fenyeget, mint az indonéz lakosságot vagy az itt élő többi külföldit. Forgalmas helyeken magyarok is előfordulnak – gondolok például a Bali szigetén elkövetett merényletekre –, ezért igyekeztünk felhívni honfitársaink figyelmét a veszélyre. Most is arra kérek mindenkit, ha ideérkezik, jelentkezzen nálunk, mert így jobban tudunk segíteni, ha bajba kerül.
– Egy amerikai újságban olvastam, hogy a 2004. december végi szökőár idején egy bajba került amerikai állampolgárt nem a saját diplomáciai testülete, hanem a magyar nagykövet segítette át a nehézségeken.
– Egy C–130-as csapatszállító géppel jöttünk vissza Acehből, az ott dolgozó magyar segélyszervezet tagjait látogattam meg. Negyven–ötvenen kényszerültünk rá erre a barátságtalan útra, köztük a földrengés néhány súlyos áldozata is. Csapzottan és a trópusi esőtől bőrig ázva érkeztünk meg kora hajnalban Jakarta katonai repülőterére, ahol az Egyesült Államok követségének néhány munkatársát annyira lekötötte a munkája, hogy senki sem figyelt a – mint később kiderült, súlyos beteg – amerikai állampolgárra, aki különben a Washington Post munkatársa volt. Amikor a láthatóan kimerült és megviselt ember nálam érdeklődött, hogy miként juthatna be a városba, természetesen felajánlottam, hogy elviszem, és sikerült neki orvosi segítséget is keríteni. Erről a gesztusról aztán kedvesen – és hazánk számára jóleső módon – megemlékezett a lapjában.
– Ebben a hónapban lezárul egy fontos szakasz az életében: visszahívták Budapestre. Tudja már, mihez kezd otthon?
– A Külügyminisztérium gyakorlata, hogy a nagykövetek a szolgálati idő lejárta után hazatérnek, és Budapesten kapnak megbízatást, hogy aztán pár év múlva esetleg újra külföldi szolgálatra vezényeljék őket. Hazatérésem egybeesik a minisztérium átfogó reformjával, és ebben a helyzetben természetesen nem tudhatom még, hogy mi lesz velem. Boldog leszek, ha továbbra is kapcsolatban maradhatok az ázsiai térséggel, az úgynevezett fejlődő világgal, és remélem, hogy a magyar diplomácia hasznára fordíthatom azt a tapasztalatot és tudást, amelyet ezen a világrészen gyűjtöttem.