Csoda a Visztulánál

k ö n y v e s h á z

Ha a XX. század Lengyelországának történelmét kulcsszavakkal próbálnánk leírni, nagyjából mindenki a következőket említené: Pilsudski, lengyel–bolsevik háború, Molotov–Ribbentrop-paktum, Katyn, Monte Cassino, gettófelkelés, varsói felkelés, Teherán és Jalta, 1956, a poznani munkásfelkelés és Gomulka, 1968 lengyel márciusa, tengerparti sortüzek – 1970, Szolidaritás. E hívó szavakat mindenki ismeri, a mögöttük lappangó, bukásokkal és dicsőséggel, fájdalommal és büszkeséggel teli történelmet azonban már egyre kevésbé. Ebben segít most a magyarországi polonisták egyik legfelkészültebbike, a Szolidaritás ébredésén és diadalmenetén edződött történész, író és diplomata, Kovács István. Igazi esszéistaként tartalommal tölti meg a már említett kulcsszavakat, történetekkel öltözteti fel őket, bekukkantást enged a lengyelek gondolkodásának titkaiba, egyszóval végigvezeti az olvasót a nemzeti újjászületéstől a Szolidaritás győzelméig.
Nem száraz történelemkönyvet ír. Széles körű ismeretei mellett beleadja e műbe a lengyelekkel érző lelkének minden rezdülését, így aztán nemcsak érthetjük, hanem érezhetjük is barátaink tragikus és örömteli eseményekben egyaránt bővelkedő XX. századát. Az eseménysor megértéséhez Wyspianski drámájának, a Menyegzőnek a legendáját idézi, amely az 1795-ben szomszédai – Oroszország, Poroszország és Ausztria – által három részre darabolt lengyel nemzet egybetartozásának tudatát erősítette. A darab harmadik felvonásában Wyspianski felteszi a kérdést: államiságának elvesztése után mi Lengyelország? Válasza egyszerre fennkölten költői és földhözragadtan biológiai: Lengyelország a lengyelek szívdobogása. Bizony, így van ez, s a könyv végére megértheti ezt az olvasó is.
Addig azonban megismerkedhetünk a lengyel állam újjászületésének történetével és filozófiájával, Józef Pilsudski legendás alakjával, a megnemtámadási szerződéssel és Lengyelország negyedik felosztásával, Krakkó náci megszállásának ezerkilencszázhatvanegy napjával, a kielcei pogrom kapcsán azzal, hogy idegen érdekek futószalagjára kerülhet-e egy egészséges társadalom. Végül személyes zárszóként Kovács István megismertet minket mesterével, a krakkói Waclaw Felczakkal, annak „második magyarországi összekötő korszakával”, az ellentmondásos nyolcvanas évekkel. A professzor életútján keresztül megerősödhet bennünk, hogy az ellenzékiség bizonyos értelemben jellem kérdése is. Ahogy a szerző fogalmaz, az embernek bevezetőül elsősorban önmagával kell szembekerülnie, megküzdenie – tunyaságával, előítéleteivel, kibúvókat kereső gyávaságával vagy felkészületlenségével, minden gyarló cselekedetére magyarázatot találó reflexeivel, számító önzésével, kiszámíthatatlan indulataival. Kovács István a lengyel felemelkedés fényében kemény szavakkal, de találóan írja le a magyar társadalom 1956-ot követő mélyrepülését. Mint rámutat, ezekben az évtizedekben a magyarság történelmi és közösségi tudata, önbizalma, jövőbe vetett hite szétroncsolódott; ezzel indult el az a folyamat, amelynek során a nemzet lassanként lakossággá vált, a társadalom pedig mindannak passzív közösségévé, ami vele történik. A „bendősovinizmus” nem megél valamit, hanem felél minden emészthetőt, a barátságot is, utal a Kádár-korszak évtizedeire a szerző.
S ha Kovács István egyszerre szakszerű és élvezetes kalauzolásával végigsétáltunk a lengyel XX. századon, akkor megérthetjük napjaink történéseit is. Választ kaphatunk arra, miért áll ki oly hévvel Varsó a „színes forradalmak” mellett, miért vált oly feszültté viszonya Moszkvával, és miért sorakozott fel az elsők között az Egyesült Államok iraki háborúja mellé.
(Kovács István: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. Európa Könyvkiadó, 2006. Ára: 3800 forint)