Csomagolástechnika

A Fidesz jó néhány napja átvette a vezetést a pártnépszerűségi listán, maga mögé utasítva szocialista vetélytársát; holott legutóbb még tíz százaléknál nagyobb volt a hátránya, a mindenkori győzteshez húzó honfitársainknak köszönhetően. Ez a hirtelen közvéleménybeli trendváltás úgy történt, hogy – megítélésem szerint – a legnagyobb ellenzéki párt néhány elszórt, rutinszerű és banális sajtótájékoztatótól eltekintve lényegében lógázza a lábát, mintha a Seychelle-szigeteken időzne, s még mindig a sebeit nyalogatja a vitatható választási vereség után. Politikusai az ország romlása helyett a forró júniusban is többnyire a belső pártbéli helyezkedéssel vannak elfoglalva, s megteszik azt a szívességet az eredendően ellendrukker sajtónak, hogy előzékenyen és folyamatosan felmentő háztáji témákat szolgáltatnak. Ezeken aztán hosszasan lehet csámcsogni, hogy addig is minél kevesebb műsoridőben és minél kisebb lapfelületen kelljen foglalkozni az életünk minden szegletébe betüremkedő orbitális Gyurcsány-botránnyal.
A Gyurcsány-botrány pedig árad, mint záporvíz a mádi dombokról felhőszakadás után; rohamosan és alattomosan terjed, mint a csirkevész az Alföldön, vagy mint a baktérium az elhanyagolt miskolci vízvezetékekben. Egyre több egészséges területet fertőz meg, s a rákbetegséggel ellentétben itt még esélye sincs holmi sugárterápiás kezelésnek. Nem arról van szó, hogy összeomlik a költségvetés. Előfordult ilyen már máskor is az országgal – és túléltük. Szétbombáztak, letaroltak, kifosztottak bennünket – mégis talpra álltunk. Csakhogy az ostrom utáni újjáépítéskor volt értelme az áldozatvállalásnak. Hatvan évvel ezelőtt fizettük a hadisarcot a dicsőséges felszabadítóknak, de tudtuk: mégis értünk van a romeltakarítás, az élet fáradságos újraindítása. Ötven éve pedig letarolták szabadságról szőtt álmainkat, de lemerültünk, és kibekkeltük a nemzeti vészkorszakot. A golyónyomok néhol máig láthatók a pesti házakon, de az áldozatos munkának egészen addig mégiscsak volt némi értelme, míg a kései Kádár-korszak a rendszerhosszabbításért cserébe vészesen el nem adósította az országot.
Az akkori adósságfilozófia hősét, Fekete Jánost a magát Kádár János örökébe képzelő Gyurcsány Ferenc demonstratívan kitüntette március idusán. Aki ért a gesztusokból, az tudta, mi következik ezek után. Az első Gyurcsány-kormány a bájolgás kormánya volt. Százakat lépegetett, akár egy túlkoros óvodás – e gigantikus infantilizmus reklámarcát, a fókuszos Batiz Andrást épp most tervezik meneszteni. Gyurcsány azt akarta sugallni: ő potensebb a megpuccsolt, politikai értelemben impotens Medgyessynél. A ballib szolgamédia erőfeszítései jóvoltából ezt sikerült is elhitetni. Most ugyan, jóval a nagyipari médiaámítás után, már kedélyesen szórakoznak a birodalmi lépegetésen, de a nagy kormányzati blöffel szinkronban az ellenzéki sajtó volt leszólva, hogy genetikai alapon valahogy nem tudunk hinni a virtuális épülő-szépülőben.
A ballib szolgamédia amúgy is hozza a szokott formáját: most, hogy homályosan és ösztönösen érzik a minden civilizált, européer formulát felrúgó Gyurcsány hamari vesztét, igyekeznek rugalmasan elszakadni tőle – hirtelen átmentek szalonellenzékbe. A dologban az a kínos, hogy némi szordínóval ugyanazt mondják, mint amit nagyjából a Magyar Nemzet meg a Hír TV jósolt egész tavasz folyamán – persze a világért sem rebegnének el egy elhaló meakulpát az akkori parttalan szélsőségezésért. Amikor mi felvetettük, hogy erre a pápai gyerekre bizony túl nagy a kormányzói kabát, azonkívül mentálisan és verbálisan is kihívásokkal küszködik, a balliberális médiaetalonok stilisztikatanárért kiáltottak – ám most, hogy a harsány reformfrazeológiát egyszerű adóemelési és jogelvonási dömpinggé silányító puccsista miniszterelnök kimutatta a foga fehérjét, úgy közlik eredeti leleményként a tőlünk kölcsönzött meglátásokat, mintha a saját sterilizált ujjukból szopták volna.
A honi médiaállag persze mégsem tehető felelőssé azért, hogy az unió ajtaján kopogtató élenjáróból uniós sereghajtóvá züllött a haza. Ezért csakis a dilettáns MSZP–SZDSZ-kormányzás tehető felelőssé. Tény, hogy a piros dzsekis miniszterelnök mellszőrzetén az uszodából kilépve férfiasan csillantak meg a vízcseppek, miközben az ellenoldali fényképen Orbán Viktor izzadtan és csatakosan küszködött a zöld gyepen. Ám az is tény, hogy Medgyessy Péter sikeresen, száz napokra tagolva szétosztogatta a jövőt, amiért meg sem dolgoztunk. Gyurcsány meg másfél évig továbbosztogatta, hogy az arcátlan hazugságrendszer jóvoltából prolongálni tudja a hatalmát. A felelősségük közös; hiába próbálják az egyedüli bűnbaknak kikiáltott Medgyessyre tolni. S nemcsak a felelősségük közös: az apparátusuk, az ideológusaik, a sajtójuk, a parlamenti többségük is. A rendszerváltozást követő legnagyobb buktát Medgyessy és Gyurcsány egymással karöltve hozták létre, hasztalan próbálta az utód feltüntetni magát az előd voltaképpeni ellenzékének. Ezek az urak soha nem nyertek volna demokratikus választást (sem 2002-ben, se 2006-ban) tehetségük és kormányzásra való képességeik alapján – ezek az urak a végtelen sok kampánypénzre, az Európában páratlan médiatúlsúlyra, a jövendő nemzedékek eladósítására és a gátlástalan hazudozásra építve nyertek választásokat. Aminek most mi, mindnyájan isszuk meg a levét.
A kormányzati csomagolástechnikát közelről, érintettként figyelő kárvallott áldozatok most azt kénytelenek látni: őszinteségnek, megbánásnak továbbra sincs nyoma sem. Gyurcsány, aki folyékonyan hazudott a kampányban, megy előre, mint víziló a sárfürdőben. Jóravaló szocialisták üzengetnek: csináljatok már valamit, mert együtt fogunk belefulladni a mocsárba. Érzik: ennek az egésznek vajmi kevés a köze a hangoztatott szociáldemokráciához. Veres János pénzügyminiszter, aki bizonyítottan nem úriember, mert a választások első fordulója előtt bevallottan visszatartotta a valós államháztartási adatokat, hogy azok meg ne zavarják a választópolgár fejét, már az SZDSZ-nek is kínos: a hírek szerint leváltását is pedzegették. De nehéz Verest hazugnak bélyegezni akkor, amikor ez ügyben maga Kuncze Gábor is nyilvánvalóan hazudott. A szocialista hazugságdömping maga alá temetheti a társutas szabad demokratákat, akiket az ország krízishelyzetében, amikor mélyrepülésben van a forint és a tőzsde, szemlátomást semmi egyéb nem érdekli, mint hogy továbbszolgálhat-e a korrupciógyanúban fürdő Demszky Gábor, meg hogy egyedüliként, vetélytárs nélkül megmaradhat-e az önkormányzati választásokig a közpénzből finanszírozott átmeneti városházi parkban a liberális sátor. De nekik legalább van elképzelésük a szeptember végéig ívelő jövőről: a Fidesznek, melynek már a barikádokon kellene állni ebben a helyzetben, a jelek szerint még az sincs.
Igaz, ilyesmiről például a szakszervezeteknek sincs elképzelésük. A végérvényesen domesztikált MSZOSZ-től nem is vár az ember különösebb ellenállást a reformmentes társadalmi sarc ügyében, de hogy a korábban azért vitézkedő Borsikék is így meghunyászkodjanak, az azért kínos. Magyarországon a vadkapitalizmus általános diadala folytán lényegében csak az állami szféra tud sztrájkolni. A közalkalmazottak ezúttal is önként hajtják fejüket a nyaktiló alá; de milyen helyzet kell például a mozdonyvezetőknek, hogy tiltakozzanak a kormányzati önkény ellen? Csak nem megriadtak a MÁV Kóka-féle feldarabolási tervétől? Ha így van, igazat kell adnom Ady nyomán Bayer Zsoltnak: ez az ország ebsorsot akar – hát akarja!