Egy szlavista emléktáblája

Még gyerekkoromból emlékszem rá, jellegzetes szálas alakjára, amint a Fadrusz utcában (a budai Szentimrevárosban) szaporázza a lépteit. Egy volt szememben a felnőttek közül, fogalmam sem volt akkor arról, hogy kitűnő tudós, nemzedékek által forgatott számos kis- és nagyszótár (orosz, szerb–horvát) szerzője. Szlavista volt a szó régi, klasszikus értelmében. Elsősorban nyelvész, de pontosabbak vagyunk, ha filológust mondunk. Hiszen nyelveket és szövegeket (beleértve az irodalomét és a tág értelemben vett kultúráét) vizsgált, körültekintően, minden lehetséges forrást fölkutatva. 1910-ben a történelmi Zala megyének abban a sarkában született – Alsólendván –, ahol a magyar, a szlovén és a horvát kultúra szinte összeér. Tudósi pályáját a második világháború éveiben kezdte, már első dolgozataiból is jól érezhető a szakmai igényesség és az empátia a szomszédos kultúrák iránt. 1944-ben jelent meg kis könyve Magyar és déli szláv kapcsolatok címmel. Magyarok és horvátok több mint nyolcszáz éven át tartó közös államiságáról mondja a bevezetőben: „Két népnek ily hosszú sorsközössége nem lehet a történelmi véletlen játéka.” Munkái keletkezésük után évtizedekkel is időszerűek maradnak, jó példa erre a szerb egyház történeti-nemzeti szerepéről 1947-ben franciául írt tanulmánya, amely magyarul majd fél évszázad múlva látott napvilágot. Megkerülhetetlen monográfiát jelentetett meg németül a nyugat-magyarországi (burgenlandi) horvát írásbeliségről. Szívesen értekezett a régi magyar és horvát irodalom kapcsolatairól, emlékszem, amikor bemutatta a Nagyvilágban a horvát nyelvű költészet nálunk előkerült első alkotását.
Hadrovics László egész életművével tanúsította, hogy érdemes – és fontos – ismernünk a szláv világot. Együtt élünk velük több mint ezer éve, a magyar kultúra számos vonatkozását sem értjük eme összefüggések nélkül. A XI. kerületben a Dinnye utca 5. számú házon tegnap avatták a kilenc éve elhunyt sokoldalú tudós emléktábláját. Talán a szlavisztika jelentőségét is hirdetni fogja ez a tábla.