Egy vezér felnőttkora

Kezdem komolyan sajnálni a baloldali kollégákat. Évekig, sőt évtizedekig jól működött nekik az a fekete-fehér világkép, hogy a jobboldali politika csökött, retrográd és múltba révedő, a baloldali viszont – a pillanatnyi nehézségek ellenére is – definíció szerint nyitott, haladó és jövőbe tekintő. Ugyanez az értékítélet a médiafronton úgy festett, hogy a balliberális sajtómunkások között nyüzsögnek az egyéni hangú, toleráns, született tehetségek, míg a keresztény-konzervatív alapállású írástudó csakis kontraszelektált, szervilis féltehetség lehet. Ha felvetették nekik a bizantoid médiaegyensúlytalanság kérdését, ami mögött az ordító pénzegyensúlytalanság, a mögött az antidemokratikus hatalmi egyensúlytalanság, a mögött meg a kamarillajellegű, „fű alatti” tökéletlen rendszerváltozás rejtőzik, unottan legyintettek: ah, nem tudtok valami újat? Hát újdondászok vagytok ti egyáltalán? Mintha a diktatúra emberei legyintenének unottan: demokrácia – ah, nem tudtok valami újat?
Ennek a fekete-fehér világképnek – az anyagi javak és szakmai elismerések balra csoportosításán túl – volt még egy előnye: az örökölt és elidegeníthetetlennek tartott elittudat. Ez az elittudat eredetileg dacból fakadt, hiszen a levitézlett diktatúra ideológusai, szekértolói, titkos ügynökei, sőt kémei alkották a sajtócsapat gerincét, akik sértődötten vették tudomásul a történelem irányváltását, hogy egzisztenciális okokból köpönyeget kell fordítaniuk, demokratává kell átvedleniük. Ám ahogy haladt az idő, s a kiváltságrendszerbe újabb, romlatlan korosztályok léptek be, úgy homályosult el az elittudat eredete. A régi és új balliberális politikai és médielitet csupán egyetlen módon lehetett egységbe kovácsolni: a közös ellenségképpel. Mindig kellett egy kis fehérterrortól való rettegés, egy kis fasizálódási veszély – s ezt a hálás továbbszolgáló médiaapparátus igény szerint szállította is. A főmumus szerepét először („a halott indián a jó indián” alapon utólag a baloldalon is államférfiként jellemzett) Antall József, később pedig Orbán Viktor alakította. Utóbbinak – Antallal ellentétben – megbocsáthatatlan bűne, hogy még mindig él, küzd, és a rossz lelkiismeretű balliberális elitet lépten-nyomon a rendszerváltozás igazi, „fű feletti” mivoltára emlékezteti. Ezerszer meg lehet őt ölni, likvidálni virtuálisan; akár naponta lefasisztázni és lekommunistázni; még azt is lehet állítani, hogy Gyurcsány Ferenc jobb beszédet mondott volna Nagy Imre koporsójánál – ám amíg fizikailag jelen van a közéletben, addig nem seperhető a szőnyeg alá a kínos tény, hogy a győzedelmes elit eredetmondája történelmi hazugságon alapszik.
A gólemmé növesztett Orbán-fóbiának a harmadik köztársaság második évtizedében lett egy sajátos káderpolitikai vadhajtása is. A balliberális elit rádöbbent, hogy az Orbán-ellenes népfrontnak aligha van még egyszer esélye nyerni egy Medgyessy típusú, bolsevik karriervonalú szalmabábbal. A virtuális polgárháborúban Orbánnal csak egy gyorsan felépített ellen-Orbán vehette fel eredményesen a vulgárdemokratikus küzdelmet. Ellen-Orbán persze nemigen akadt széles e hazában. (Kiss Péter a legnagyobb jóindulattal sem ugorhatott volna be ebbe a szerepbe.) Egyvalaki látszott alkalmasnak a kormányoldali „kihívó” szerepének betöltésére, de őt a saját (szocialista) pártberkekben is veszélyesnek és kiszámíthatatlannak ítélték.
Gyurcsány Ferenc akkorra már a sértett KISZ-generáció koronázatlan vezéralakja volt, és informálisan azokat képviselte az MSZP konglomerátumában, akiket a Horn Gyula által összetákolt platformrendszer, amely az „oszd meg és uralkodj” elvén működött, nem juttatott valódi közéleti karrierlehetőséghez. Ugyanakkor Gyurcsány rengeteget tanult az ösztönös politizálás atyamesterétől, Horntól: ugyanúgy egymás ellen játssza ki kormányzati és pártbéli embereit; s míg az apparátusa „magával kötve, mint a kéve”, ő kiegyensúlyozóként és abszolút ellenőrként trónol az általa kreált piramis tetején. A szépreményű KISZ KB-sek elindultak a pártállami pályán, amit a rendszerváltozás csalárdul derékba tört, de egy részük nem akart BIT-esként betagozódni a posztkádári „reformstruktúrába”, várni a sorára – a sor ugyanis túl hosszan kanyargott. Voltak közöttük valódi vállalkozók, akik a spontán és nem spontán privatizáció jóvoltából gyorsan beletanultak a vadkapitalizmusba – de akadtak olyanok is, akiket változatlanul politikai ambíciók fűtöttek. Ők sajátos stratégiát választottak. Tudatosan megosztották erőiket: egy részük bement az Antall- és Horn-kormányba, s „szakemberként” segítette az állami javak magánosításában a másik részt, akik viszont kvázi vállalkozókként léptek fel. A cél az volt, hogy idővel egyesíthessék a vagyonbéli és politikai befolyást, s a párt meghódítása révén egyúttal az országos főhatalomra is szert tegyenek – azaz (kiigazítva a világ elgörbült gyémánttengelyét) másfél évtized múltán eljussanak ugyanoda, ahová a rendszerváltozás nélkül, a KISZ-karriernek köszönhetően eljutottak volna.
E törekvéshez az egész politikai forgószínpad gyanútlanul asszisztált. Az övéik erősnek érezték magukat, az ellenzék meg el volt foglalva az aktuális Hornokkal, Kovácsokkal, Medgyessykkel: csak úgy fél szemmel figyeltek a milliárdossá előlépő Gyurcsányra meg izmosodó cégbirodalmára. A legambiciózusabb káder a vargabetűs KISZ-esek közül persze nem ment volna sokra a megvásárolt zöld meg narancssárga üzletemberi öltönyökkel, ha nem talál a pártban intelligens mentorokat, akik tovább látnak az orruknál, s nem merülnek el a belső hatalmi harcokban, napi csetepatékban. Elég fellapozni például a szerkesztőbizottságában Vitányi Ivánt is szerepeltető Mozgó Világ vonatkozó évfolyamait, hogy lássuk: miként építették fel Gyurcsányt lépésről lépésre a pártközvélemény előtt, gyakorlatilag a semmiből.
Medgyessy kormányfővé válásakor Gyurcsány már főtanácsadó. Orbitális ostobaságokat tanácsol a mérsékelten kreatív miniszterelnöknek, de utólag már nehezen szétválasztható, hogy mi az ő valóban saját, zavaros ideológiai terméke – a nemzeti minimumról, a nemzeti középről és hasonlókról –, és mi ebből a jövendő pancserpuccs okos elővédharca. Érdekelne valóságos szerepe a Medgyessy-féle ügynökbotrány kirobbantásában csakúgy, mint a kormányfőváltást megelőző, az SZDSZ-szel folytatott háttértárgyalásokban.
Gyurcsány ideológusnak továbbra is kutyaütő, valószínűleg már az is marad; pragmatikus stratégának azonban figyelemre méltó. (Kovács László Brüsszelbe exportálása legalább akkora politikai fegyvertény, mint Torgyán József eltávolítása az Orbán-kormányból.) A jelenlegi kormányfő hatalomra jutása azonban a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány kártételei miatt túl nagy ár a csőd szélére juttatott országnak. A költségvetési válságot, amelyet nagyrészt Gyurcsány okozott, a hazug választási propagandának köszönhetően most ő kezelheti. „Hatékonyan.” Ez azt jelenti, hogy ballasztnak tekint minden demokratikus ellensúlyt. Kiüresíti a kormányzás tartalmát, a tárcák fölé szuperkormányt hoz létre KISZ KB-s és egyéb bizalmasaiból. A parlamentet ingyencirkusznak tekinti, a pénzköltés jó részét kivonja a törvényhozás ellenőrzése alól. A megszorítást arcátlanul reformnak hazudja. Nemcsak az ellenzéket, de a kormánypártokat is díszítősornak tekinti. Az európai pénzeket a saját tölcsérébe szivattyúzza. Övé lesz a párt is csakhamar. Évtizedekre privatizálhatja Magyarországot. Ez már a vezér felnőttkora. Kedves balelit: tetszettek volna demokráciát csinálni!