Elszámolás vagy reform

Nem állítom, hogy a parlament tematikus vitanapjának az égvilágon semmi értelme nem volt, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy jövedelmem csökkenését és kiadásaim növekedését reformnak, kiigazításnak, megszorításnak, netán kádári nosztalgiával: központi életszínvonal-rendezésnek, vagy egyszerűen és lényegretörően: kormányzati fosztogatásnak nevezik. A helyes, széles társadalmi, politikai konszenzuson nyugvó terminológia fontos összetevője közérzetemnek, még akkor is, ha a korrekt kifejezés pénzügyéri számítások szerint a reálbérek 2-3 százalékos csökkenését is jelentheti. Öntudatos és fegyelmezett kényszervállalkozóként tudomásul veszem, hogy életszínvonalam negatív növekedési pályára áll, hogy az a bizonyos 2-3 százalék bőven eléri majd a 20-30 százalékot is, de egy jó kis reform reményében könnyebb lélekkel viselem a böjtös időszakot. Viszont az elmúlt négy év arról győzött meg, hogy ez a koalíció nem képes, valójában nem is szándékozik rendbe tenni az általa összekuszált viszonyokat, s a melldöngető reform sem egyéb, mint újabb jogcím a lakosság megsarcolására.
Sajnos a tisztánlátást nem segítette a Reform vagy megszorítás című parlamenti vitanap sem. Természetesen, azon felesleges vitatkozni, hogy lesznek-e megszorítások vagy sem. Az országot megváltoztathatatlan tények elé állították, jön a sanyargattatás oszt’ kész… Az ellenzéknek az elvonások mértékébe sincs beleszólása, azokról a kormány „szakemberei” döntöttek, majd menet közben változnak (növekednek). A olyan álszent megnyilvánulások, mint a „ne kritizálni tessenek, hanem alkotó módon hozzájárulni a közös sikerhez” a szokásos szoclib mellébeszélés kategóriájába tartoznak. Annak eldöntése sem életbevágó, hogy reform vagy megszorítás vár ránk, esetleg némi szerény politikai tőkét lehet belőle összefabrikálni, de a baloldali sajtó majd úgyis „bebizonyítja”, hogy a jobboldalnak a nyereség is veszteség. A látszat szerint az ellenzék bedőlt annak a miniszterelnöki átverésnek, miszerint ők hajszolták bele ezt a roppant jó szándékú és nagylelkű kormányt a 2002-es választási ígéretek maradéktalan teljesítésébe, ezért a túlköltekezésért az ellenzéket is felelősség terheli. Persze, az ellenzékiek ezt nem fogadták el, hatalmas energiákat elemésztve tagadták és cáfolták. A 2002-es választási ígéretek egyáltalán nem teljesültek, de ez nem számít. Gyurcsány terveibe így is tökéletesen beleillettek, mert félrevitték a vitát, és elterelték a figyelmet a lényegről. Hiszen az ellenzék nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben tudja befolyásolni a kormány döntéseit. Az ellenvetéseit legázolják, a javaslatait félredobják, csak egyetlen eszköze van, hogy lefogja a hatalom kezét, az, hogy elszámoltatja. Erre nemcsak alkotmányos joga van, hanem kötelezettsége is, miként a kormány is elszámolni tartozik a parlamentnek. (A társadalmat már nem is említem.) Tudom, a korszerű demokráciában nem a múlton kell merengeni, hanem bátran belevágni a jövőbe, de az, ami velünk „jóléti rendszerváltás” meg „százlépéses program” címén történt, nem egyszerűen a múltunk, hanem a letargikus jelenünk, a nyomorúságos jövőnk.
Amíg nem tudjuk, hogy valójában mire ment el az állam „háztartási” pénze, addig akár garantálható, hogy a megszorításokkal megnövekedett bevételeket is eltapsolják valahol. A parlamenti vitanapon elszámoltatni kellett volna a kormányt, nem úgy, nagy általánosságokban „tíz-húsz milliárd ide vagy oda, nem számít” alapon, hanem forintra pontosan, részletesen és tételesen, számlákkal, belégekkel, kontókkal alátámasztva, ahogy az APEH szokta az állampolgárt. Ennek hiányában a nagy dérrel-dúrral összerángatott vitanap a megszokott politikai színjátékká silányult, hisz pont a lényeget – visszafogottan vagy indulatosan – gondosan kerülték.
Gyurcsány elszámolást imitáló beszámolója meghatóan siralmas. Megható, hogy az „ország” az elmúlt négy évben 12 000 milliárd forinttal többet költött, mint a rendelkezésére álló költségvetési forrás. Még az is megható, hogy részletezte: jóléti intézkedésekre és közszolgáltatásokra 8700 milliárd, gazdasági infrastruktúrára 1700 milliárd, bővülő állami feladatok fedezésére 1220 milliárd, adósságtörlesztésre 480 milliárd ment el. (Összesen 12 100 milliárd, de egy liberális gazdaságban, ahol szocialista a pénzügyminiszter, az a röpke százmilliárd forint, nem oszt, nem szoroz.) Büszkén önkritikus, tiszteletre méltó megvallása ez annak, hogy az ország – nem a kormány! – szétszórt, elherdált 12 000 plusz százmilliárd olyan forintot, amire nem volt fedezete, ám aki beéri ennyivel, az vagy a szoborparkból szökött, vagy „független” közgazdász. Ez nem elszámolás, hanem a tipikus szoci vircsaft, annak igazolására, hogy a koalíció „biztos, ami biztos” jelszóval, jó előre elverte azt a pénzt, amit a következő hat évben az EU-tól fejlesztési célokra lehívhatnánk. Hogy mi fán terem a kamattörlesztés, az egyértelmű, de mit neveznek ők jóléti intézkedésnek, gazdasági infrastruktúrának, bővülő állami feladatnak, azt a jó ég sem tudja. Mit hova számláztak, hova csoportosítottak át, írtak le, tagadtak vagy titkoltak el, kinek mit fizettek ki, milyen alapból, milyen jogcímen, kitől mit tartottak vissza, kit kompenzáltak és konszolidáltak, mit hova könyveltek? – ezek manapság felesleges kérdések. Nem azért, mert úgysem tudják a választ, hanem azért, mert senki nem kényszeríti válaszra az illetékeseket. Gyurcsány állítása alapján minden magyar állampolgár négy év alatt kapott 870 ezer forintnyi „jóléti intézkedést” meg közszolgáltatást. Mi az oka, hogy egymillió ember mégis nyomorog, másik kétmillió mélyen a létminimum alatt, a következő hárommillió pedig éppen csak a létminimum szintjén él? De volt négy év alatt a magyar költségvetésnek jó 30 000 milliárdnyi főösszege is, állítólag abból is jutott közszolgáltatásokra meg jóléti intézkedésekre. Hova lett ez a 42 000 milliárd forint, ha az emberek életminősége érzékelhetően nem javult, ráadásul különösebben lenyűgöző beruházásoknak, fényes fejlesztéseknek sem látjuk nyomait? Elintézhetnénk azzal, hogy ilyen bohém természetű kormányunk van, kifolyik a kezéből a pénz, nagyvonalúan kezeli a piszkos anyagiakat, elbokázza az ország vagyonát, de azért nekünk is csurrant-cseppent valami kevéske borravalót, de erről szó nincs, mert a kormány nem velünk gavalléroskodik, az eszement hejehuja után nekünk nyújtja be a számlát.
Így a részletes, pontos, tételes elszámolás hiányában nem tudok szabadulni a gyötrelmes gyanútól, hogy ezt a rettentő túlköltekezést, horribilis hiányt nem az ország népe állította elő, s nem ő élte fel. És félek, a reform „áldásainak” köszönhető többletbevétel sem az egyszerű állampolgár javát szolgálja majd. Természetesen Gyurcsány meg Kóka is az ország, az állam, a nemzet, a köztársaság szerves alkotórésze, miként minden csókosuk, elvtársuk, mozgalmár haverjuk, megbízható üzletfelük is az, függetlenül anyanyelvüktől, bőrük színétől vagy az útlevelüket kiállító hatóság mibenlététől. Ám ne vegyék rossz néven, de a közterheinkből való gyarapodásukat valahogy nem tudom az ország érdekeivel azonosítani. A felelősségre vonás, az elszámoltatás legcsekélyebb veszélye nélkül ez a kormány – reformok ide, megszorítások oda – borítékolhatóan megint elszántan, tudatosan, szociális érzékenységgel túlköltekezteti ezt a szerencsétlen országot. S akkor majd lesz egy újabb parlamenti vitanap. Na és…