Forintócsítók

A magyar Tony Blair az állami költségvetés drámai helyzetének orvoslására a régi, reformszocialista receptet írta föl. Adóemelést, a jövedelmek elinflálását, az adóhatóság ellenőrzéseinek növelését. A recept ismerős, majd harminc éve semmi változás nincs e gondolkodásban: előbb dübörögve közelebb lépünk az ideális célállapothoz (fejlett szocializmus vagy nyugat-európai életszínvonal), aztán kiderül, hogy „begyűrűznek a nemzetközi folyamatok”, sokat tetszettünk fogyasztani, romlottak a cserearányok, nem dolgozunk eleget, vagy épp az aktuálisan bűnbakká nyilvánított társadalmi csoport (köztisztviselők, vállalkozók stb.) szabotál, pazarol, és azonnal, de gyorsan meg kell szorítani a nadrágszíjat. Ami persze nem fog fájni. Meg privatizálni kell. Mindezt természetesen csak átmenetileg, mert amint reformkormányunk elérkezettnek látja az időt, és ezt a nemzetközi helyzet is lehetővé teszi, újra több kerül majd a gyermekként kezelt polgár zsebébe.
Harminc éve ugyanaz a lemez, s többször bebizonyosodott, hogy épp a reformszocialista gazdaságpolitikai gondolkodás az, ami a költségvetési problémákért elsősorban felelőssé tehető. Ez az irányzat mára szinte mindenütt kihalt már, túlhaladottá vált, közgazdászi, pénzügyi, gazdaságpolitikusi körökben legfeljebb udvarias hümmögés és fejcsóválás tárgya. Az elmúlt jó húsz évben ugyanis megváltozott a költségvetésről, az állami újraelosztásról, az inflációról és a pénzügyi egyensúlyról való szakmai és szakpolitikai gondolkodás. Bebizonyosodott, hogy a globalizálódó piacok világában a káros hatások megelőzésében az államok akkor tudnak hatékonyan részt vállalni, ha a nemzeti szereplőknek stabil és kiszámítható pénzügyi feltételeket teremtenek. Versenytársaink nagy részében, a kelet-közép-európai új demokráciákban és a feltörekvő piacokon lényegében mindenütt túlléptek már a reformszocialista gazdaságpolitikai gondolkodás keretein, s ha más-más megoldásokkal is, ám elérték, hogy a nemzetgazdaságok sérülékenységét a gazdaságpolitika inflációnöveléssel, túlköltekezéssel ne fokozhassa. Kiigazítás szinte mindegyik országban volt, ám azt nem kellett sehol a rossz gazdaságpolitika miatt megismételni. S négy év alatt egyik versenytársunk sem küzdötte le magát éltanulóból bukott diákká.
Az elmúlt hetekben ismét láttuk, milyen következményei vannak annak, amikor a politikai haszonszerzés, a minden áron kormányon maradás határozza meg a gazdaságpolitika alapjait. Amikor a kormány elhallgatja a költségvetés valós helyzetét, s amikor elillan a gazdasági szereplők bizalma. Mára már az önbeteljesítő jóslatokat jól ismerő külföldi gazdasági sajtó argentin típusú forintválságról értekezik. A forint drámai értékvesztése, ennek következtében a megugró infláció és a devizaalapú hitelek törlesztőrészleteinek emelkedése – adóemelés és gázártámogatás-csökkentés nélkül is – családok és vállalkozások százezreit érinti kedvezőtlenül, s értékeli le teljesítményüket. Azokat is, akik szavazatukkal a szocialistákat támogatták áprilisban, s azokat is, akik az ellenzék pártjait. Azokat is, akik a felpörgő infláció jövedelemcsökkentő hatásaival szemben adóelkerüléssel, más trükközéssel tudnak védekezni, s azokat is, akik teljesen kiszolgáltatottak. Az infláció ugyanis nem igazságos, nem érdem, nem teljesítmény szerint jutalmaz és büntet. Sőt, kifejezetten igazságtalan, hisz azokat jutalmazza, akik az adózási, szerződéses szabályok alól ki tudnak bújni, vagy monopolhelyzetük, erejük révén más eszközökkel tudnak védekezni, esetleg exportálóként kifejezetten előnyös számukra a forint értékvesztése.
Persze a forint értékének elinflálása kellemes rövid távú politikai eszköz. Kellemes, mert Gyurcsány Ferenc és csapata időt nyer, s csendben, konfliktusok nélkül tudja az állami bevételeket növelni. Politikailag azért is kellemes eszköz, mert lehetővé teszi, hogy a politikai vita középpontjában kisebb jelentőségű bevételnövelő intézkedések (pl. gázáremelés megoldásai) kivitelezésének mikéntje álljon, s ezekben a kormányfő bizonyítsa, hogy szociálisan fölöttébb érzékeny, s szívén viseli a neki kedves választók sorsát.
A gazdaságpolitikai gondolkodás és gyakorlat átalakult az elmúlt húsz évben, a hazai reformközgazdászok javaslatai fölött eljárt az idő. Fölnőtt egy új közgazdász-generáció, amely a nyolcvanas évekből itt maradt reformközgazdászok szavát nem tartja szakmailag sokra. A Magyar Nemzeti Bank és a kormány közti csörtéket az elmúlt években a hazai sajtó jobb- és baloldal konfliktusaként mutatta be. A helyzet ezzel szemben az, hogy az MNB elemzőinek, vezetőinek döntő része már ennek a reformszocialista kereteken túllépett új közgazdásznemzedéknek a tagja, míg a Medgyessy- és Gyurcsány-kabinetek gazdaságpolitikai gondolkodását továbbra is a hetvenes-nyolcvanas évek reformvilágában szocializálódottak határozzák meg. E két irányzat követőinek vitájára nem húzható rá a bal-jobb ideológiai megosztottság, egész egyszerűen más szellemi koordinátarendszerben vitatkoznak. Az azonban biztos, hogy a reformszocialista gazdaságpolitika képviselőinek számtalan lehetőségük adódott igazuk bizonyítására. A ciklikusan megjelenő költségvetési válságok igazolták, az infláció- és adónövelő, bevételi kiigazítások nem tudták tartós egyensúlyi pályára állítani a magyar gazdaságot. A kabátot újra kellene gombolni, ehhez külföldi, nem is oly távoli jó példákból is meríthetünk ötletet, meg fordulhatunk a Csaba László nevével fémjelzett CEMI-s elemzéshez, vagy e lap hasábjain a magyar adófizetők szövetségét képviselő Varga István javaslataihoz is.
Az állami költségvetés drámai helyzetére és a Gyurcsány-csomag elhibázott voltára nemcsak a gazdaság szereplői hívták fel a figyelmet, de a politikai elit néhány tagja is felvetett a válság menedzselését és a nemzetközi bizalom helyreállítását szolgáló javaslatot. Matolcsy György – visszhangtalanul, és részben a vállalkozói szféra korábbi javaslatait megismételve – új nemzeti kerekasztal fölállítását proponálta, míg Lengyel László Surányi György jegybankelnöki kinevezését szorgalmazta a régi reformszocialista recept szerint.
Matolcsy Györgyön és Lengyel Lászlón kívül a politika nem foglalkozott a különböző gazdaságpolitikai alternatívákkal, nem kívánt mélyrehatóan megismerkedni a ciklikusan ismétlődő költségvetési válságok okaival, s hogy a majd harminc éve járt ördögi körből miként tudna az ország kikerülni. Gyurcsány Ferenc és csapata – mit sem törődve az ellenvéleményekkel – a reformszocialista receptet követve jár el, s eldöntötte, hogy az államháztartás összes nagy rendszerének átalakításáról, a kiadási oldal átfogó reformjának mikéntjéről hónapokon belül dönteni fog. Addig meg előkészít és szakmailag egyeztet. Hogy mit, kivel és miért, nem tudható, mint ahogy az sem, hogy négyévnyi MSZP–SZDSZ-kormányzás alatt mi a csudát tették reformügyileg. Föltehetőleg semmit.
Mindez nemcsak fölöttébb unalmas, de távlat nélküli is. Mielőtt politikai elitünk a jól ismert forgatókönyv szerint elkezdene vitatkozni a nemzeti jövedelem érdem és méltányosság szerinti újraelosztásáról, néminemű gazdaságpolitikai konszenzust kellene kiizzadnia, ami lehetne akár az egyébként is vállalt maastrichti kritériumrendszer: politikai haszonszerzés céljából a kormányon levők nem költekeznek túl, a jövedelmek értékét nem méltóztatnak elinflálni, s a társadalmi elégedetlenséget enyhítendő nem nézik el korrupt kegyúrként egy-egy számukra kedves hazai vagy külföldi csoport adóelkerülését, nyomulását. Ha ebben megegyeztek, kezdhetnek gondolkodni, nyugdíjasok és fiatalok, nagycsaládosok és gyermek nélküliek, vállalkozók és külföldi befektetők, hivatalnokok és pártkatonák, hogy mily terhet vállalnak, s mily távlatos lehetőségeket kapnak egymástól. A reformszocialista recept szavatossági ideje lejárt, bizalmatlanság övezte, kapkodó, „sokat markol – keveset fog” intézkedések sorozatával hosszú távú előrelépést nem érhet el az ország.