Sokszor nem szükséges az összes tetőcserepet lelopni, vagy hagyni, hogy az árvíz háborítatlanul közlekedhessen a szentélyben. Elegendő egy betörött ablak vagy egy félrecsúszott zsindely. Banális, mégis végzetes baj, hajszálereken jön a pusztulás: becsordogál az eső, korhad a faszerkezet, mállani kezd a vakolat, alatta esetleg az Árpád-kori festmények. Néhány év alatt rom lesz a nagy múltú istenházából – de ez legalább természetes erózió. Sokszor türelmetlen papok bíznak meg még türelmetlenebb mesterembereket: csákánnyal, vésővel, vakolókanállal esnek neki felbecsülhetetlen értékű falfelületeknek, és előfordul, hogy Szent László festett lábát villanyvezeték szeli ketté. Ha pedig egyik csapás sem következik be, s csak egyszerű felújításra, szépítésre szorul egy-egy magyar kötődésű öreg templom vagy kastély, rendíthetetlen bizonyossággal ott áll a háttérben a szomszédos ország műemlékvédelmi hivatala, amely többnyire minden követ megmozgat (vagyis éppen ellenkezőleg), hogy a magyar jelenlét bizonyítékai mihamarabb eltűnjenek a föld színéről.
A vendéglőasztali mélabú vagy a kurucos dühkitörések mellett, helyett egyre hatékonyabban és szervezettebben jelennek meg szakszerűbb válaszok is honi berkekben. Bár az állami támogatás rohamosan és radikálisan csökken, magyarországi és határon túli magyar műemlékvédő építészmérnökök szenvedélyes és áldozatkész munkával, egyetemisták, fiatal teológusok önkéntes rohamcsapataikkal egy-egy helyen látványos eredményeket mutatnak fel – akár az egyre reménytelenebbnek tetsző szórványvilágban is. Az ő tevékenységüket fogja össze, szervezi meg és támogatja anyagilag a budapesti székhelyű Teleki László Alapítvány (TLA), amely nemrég hatodszor rendezte meg szokásos éves műemlékvédelmi konferenciáját a határon túli magyar vonatkozású épített örökség megóvásának és felújításának programjáról.
Hogyan lehet a szakmai kritériumoknak megfelelően, csaknem aprópénzből, többször a helyi közösségek és a hatalom rosszallásától övezve megmenteni a kultúránk alaprétegéhez tartozó épületeket? Miképpen küzdenek meg a műemlékvédők és a lelkészek a határon túli kisközösségek letargiájával és tehetetlenségérzésével? Milyen bölcs alkukat kell kötni ahhoz, hogy a gyülekezet is megelégedjen és a templom is megmaradjon? A háromnapos tanácskozás, amely Budapesten kezdődött és felvidéki terepszemlével folytatódott, ezekre az égető kérdésekre kereste a választ.
Elszánt felújítási munkálatokról, egyszersmind a szerbiai műemlékvédő hatóságok aggályoskodásáról számol be Mellár József, a Bánságban, Szegedtől 40 kilométerre fekvő Csóka római katolikus plébánosa. Hiányos palatető, beázások, korhadt tetőszerkezet, eredendő statikai gondok jellemezték a mintaszerűen klasszicista csókai templomot, amelyhez a második világháború után – amikor a földesúr elmenekült, és gazdátlanná vált az épület – ötven évig jóformán hozzá sem nyúltak a felelős hatóságok. Ám elsőáldozáskor csaknem a gyerekek fejére szakadt egy hatalmas csillár – akkor a sajtóban csapott botrány miatt déli szomszédunk is a zsebébe nyúlt, állami támogatást nyújtott, amelyet a TLA és a hívek adakozása kiegészített: így készülhettek el a javítások.
– Ahol a tulajdonos, a pap lelkiismeretesen menedzseli a munkálatokat, ott a kevés pénz is jól hasznosul, erre példa Csóka – fűzi a beszámolóhoz Diószegi László, a TLA ügyvezető igazgatója.
Dél-Erdélyben, a templomcsontvázak földjén más a helyzet, ott már az is eredmény, ha elkezdhetik az állagmegóvást az utolsó óra utolsó perceiben: a Fehér megyei Boroskrakkóban például nem teljes körű felújítás történt, hanem olyan tűzoltómunka, amely a biztos pusztulástól mentette meg a templomot.
Gudor Botond, Magyarigen református lelkésze úgy véli, ha elegendő hit, remény, akarat és pénz van, a dél-erdélyi szórványvidéken zajló helyreállítási munkálatoknak lesz jövőjük. Ezek mindegyikére egyformán nagy szükség van ezen a vidéken: a fiatalember olyan szórványfalvak szórványpapja, ahol a gyülekezet néhány főből áll, és a magyar közösségeket nap mint nap omladozó templomaik látványa fogadja. De Gudor Botond nem fogadja el a lemondást, a csüggedést.
– Szórványmegtartás, azaz a történelmi tudat erősítése, műemlékvédelem, a civil szféra érdekeltségének és felelősségérzetének felkeltése, hit és cselekedet gyakorlati megvalósítása, közösségteremtő munka: ezek a dél-erdélyi műemlékmegóvás céljai – mutat rá a lelkipásztor.
A boroskrakkói istenháza felújítása is egyházi és civil összefogás eredménye volt. Ez a település Dél-Erdély történelmileg igen jelentős régiójában, Gyulafehérvártól 20 kilométerre fekszik. A XII. században elsőként Boroskrakkóba telepítik le a szászokat; a XIV. századra ez a település és Magyarigen magyarrá lesz a beolvadásnak köszönhetően – világít rá az előzményekre Gudor. A református egyház történetében mindkét település fontos szerepet tölt be: Magyarigenben nyugszik Bod Péter lelkész, művelődés- és egyháztörténészünk, a XVIII. század egyik legkiemelkedőbb erdélyi személyisége; s Boroskrakkóban volt a székhelye csaknem négy évig a Gyulafehérvárról kiűzött kollégiumnak – onnan vonult Sárospatakra, illetve alapította meg a marosvásárhelyi református kollégiumot. E két település jelentette a Nagyenyed előtti püspöki székhelyeket is.
*
– Nemcsak azért kell megmenteni templomainkat, mert azok művelődéstörténeti fontosságúak, hanem azért is, mert azon a vidéken már alig vannak magyarok – mondja a lelkipásztor. – Boroskrakkóban hárman, ha magamat is hozzászámítom, Magyarigenben nyolcan, négyen várfalakon belül. Ennyi embernek kell vállalnia a műemlékek gondját.
A dél-erdélyi műemlékek többsége a román hivatali besorolás szerint A kategóriájú, ennek ellenére az állam nem járul hozzá a megóvási munkákhoz. Ezért van szükség magyarországi szervezetekre, a Teleki mellett többek között az Ágoston Sándor Alapítványra. A boroskrakkói templomban közös erővel takarították le az obszcén falfirkákat, orvosolták a tetőszerkezeti gondokat, zsindelyezték újra a tornyot, fedték be a tetőt. Magyarigenben is kevés pénzből sok munkát végeztek el: felszámolták a beázásokat, a vakolati károsodásokat, a tornyot kijavították. Ez utóbbi helyen évek óta kulturális turizmus folyik Gudor Botond aktivitásának köszönhetően: magyarországi egyetemisták utaznak oda nagy számban, hogy tanulmányozzák az erdélyi protestáns barokk művészetet. Alvincon, a Fráter György-féle kastély maradványaival átellenben súlyos födém- és toronykárosodásokat javítottak ki, elszállították a templombelsőből a több évtizeddel ezelőtti árvizek hordalékát. Borbereken pedig már évek óta födém nélkül volt a szentély, a mennyezet csaknem beomlott, sürgős beavatkozásra volt hát szükség.
A templomok mellett az 1848–49-es szabadságharc móc mészárlásainak emlékhelyeit is gondozzák Gudor Botondék – ami talán még nagyobb rosszallást vált ki a többségi hatalomból. Javítgatták a hajdan felrobbantásra ítélt, aztán mégis „csak” lekapargatott feliratú ompolygyepűi műemléket, amelynek környékén ma is ezer magyar nyugszik tömegsírban – a református és a katolikus pap teljes gyülekezetükkel. Aztán tervbe vették a szórványszimbólum: a régóta haldokló marosszentimrei istenháza megmentését is az Ágoston Sándor Alapítvány önkénteseinek segítségével.
– A mulandóság ellenére értelme, haszna és jövője van annak, hogy vigyázunk arra, amink van, ha már más nem vigyáz rájuk, és annak is haszna van, hogy minél többen, egyháziak és nem egyháziak, erdélyiek és magyarországiak, román szervezetek összefogjanak, és a történelmet, műemlékeinket visszaadják azoknak, akik kíváncsiak az elmúlt évszázadokra – vonja le a következtetést Gudor Botond.
– Sokszor azt látjuk, nem a pénz hiányzik, nem az erőforrások, hanem a lelkesedés: a legsúlyosabb gond a lemondás – egészíti ki az elmondottakat Horváth Ákos hatodéves budapesti teológus, az Ágoston Sándor Alapítvány elnöke. – Tevékenységünkkel azt szeretnénk elérni, hogy megmaradjanak szórványgyülekezeteink. Egyrészt hitünk szempontjából fontos ez, másrészt a magyarságot mint egységet szeretnénk megőrizni a támadások közepette is.
A Fogarasi-havasoktól nem messze található Halmágy pompás középkori templomát mutatja be Sarkadi Márton építészmérnök, hozzátéve, egyelőre nincsenek gyakorlati eredmények, csak a szándékok fogalmazódtak meg a felújítással kapcsolatban. Míg a náznánfalvi római katolikus kápolna és harangláb teljes felújítása igazi sikertörténet – tudjuk meg Márton Judit erdélyi műemlékvédő szakmérnöktől. Marosvásárhelytől 10 kilométerre található a település, kisméretű, Mária mennybemenetelének tiszteletére épült, XVIII. századi körkápolnával, amely egyedülálló Erdélyben. A felújítás úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával megkezdték a szórványtelepüléseken a római katolikus egyház tulajdonában lévő műemlékek felmérését. Ennek során nagyjából 60 templomot és kolostort dokumentáltak az egyházmegyében; majd a műtárgyak számítógépes nyilvántartásba vétele került sorra.
Náznánfalvának és Marosszentkirálynak – a két falu közösen használja a kápolnát – összesen száz katolikus lelke van. A körkápolnában a beázások miatt károsodott a fagerendás födém. Problémát jelentett az is, sorolja Márton Judit, hogy hajdan kőrisfákat ültettek az épülethez igen közel, ezek vaskos gyökérzete behatolt az alapokhoz.
– Nehéz döntés kisebb közösség esetében, amelyben az emberek ragaszkodnak saját kezűleg készített tárgyaikhoz, hogy mit szabad eltávolítani az utólagos beépítésekből és mit nem – mondja a mérnöknő. – Hegesztett előtető védte a bejáratot, amelyet a gondnok készített nagy lelkesedésből, saját pénzéből; a belső térben pedig meggörbített vasra akasztott függöny helyettesítette a gyóntatófülkét. Mivel a liturgikus tér kialakításában nagyon zavaró volt e függöny jelenléte, és funkcionálisan sem felelt meg, eltávolítottuk azt.
Akárcsak a XVIII. századi náznánfalvi haranglábat eredeti helyéről, mert ott többé nem volt biztonságban: néhány éve üzemanyagba mártogatott ronggyal próbálták meg felgyújtani. Márton Juditék fogták magukat, darabokra szedték és egyszerűen elköltöztették a haranglábat védettebb helyre. Ez sem ment persze gond nélkül, mivel ez az építmény is mindkét falut szolgálja: a marosszentkirályiak hevesen tiltakoztak, hogy 50 méterrel távolabb kerül tőlük a harang, és éppen annyival közelebb Náznánfalvához. Meg kellett győzni tehát Szentkirályt, hogy csak így van értelme a munkának, ellenkező esetben újra felgyújthatják a faszerkezetet.
– A náznánfalvi körkápolnát és a haranglábat 1,7 millió forintból állíttattuk helyre, amely egy kisméretű lakás felújítására sem elég – teszi hozzá Diószegi László. – Olyan nagy a pénzhiány, hogy csak azokat a mérnököket tudjuk felkérni, akik sokszor még az útiköltséget sem várják el tőlük. Ebből következően rendkívül kicsiny ez a csapat, ami alapvető probléma.
– Az elmúlt nyolcvan évben egyetlen erdélyi oltár felújítását sem finanszírozta a román állam – ad helyzetképet az elmúlt hat év oltár-helyreállításairól Mihály Ferenc erdélyi farestaurátor. – Holott a Kárpát-medence más térségeivel összehasonlítva az erdélyi római katolikus oltárállomány előnyösebb helyzetben van még a magyarországinál is: előbbi területeken sokkal több középkori oltár maradt fenn; míg a barokk együttes szerényebb mennyiségű és minőségű. A helyzetük viszont sokkal rosszabb: gyenge lábakon áll a román műemlékvédelmi hivatal és intézményei; Magyarországon legalább száz éve zajlik az a folyamat, amelynek során különböző módszerekkel és szemléletmódokkal ugyan, de legalább minden korban történt helyreállítás, állagmegóvás.
Mihály Ferenc rámutat: a helyreállításkor általában elsőbbséget élvez maga az építmény, még a falképek is nagy figyelmet kapnak; ám a berendezés, az oltárok háttérbe szorulnak. Belátták, hogy az efféle injekciókkal működtetett támogatási rendszerben képtelenség vállalni a teljes térség restaurálási problémáját. Így a felméréseik alapján igyekeztek sürgősségi sorrendet felállítani.
Az első csoportba tartoznak a gyors beavatkozások, leletmentések, állagmegóvások: ez tűzoltómunka, fő cél az időnyerés. Erre nagy súlyt fektetnek, mivel máskülönben olyan értékek pusztulhatnak el, amelyeket később, ha mód nyílik a teljesebb körű restaurálásra, már lehetetlen lesz pótolni. A második csoport nem túl népes: ide a szakszerű műemlék-helyreállítások tartoznak. Mihály Ferenc szerint sajnos kevésszer adatik meg, hogy úgy kezdődjön el egy helyreállítás, hogy valamennyi szakember programtervet készít, restaurálási koncepciót állít föl. Ilyen volt a gelencei templom és a csíksomlyói Salvator-kápolna felújítása. Harmadik esetben a műemlékvédelmi szervektől függetlenül zajló munkálatokról van szó, például az adott egyházközség vezetésével, amelyek sokszor eltérnek a szakszerűség igényeitől. A cél ilyenkor menteni a menthetőt, legalább a faberendezéseknél igyekeznek a szakszerűség elvét követni. Ilyenkor mindig birkózással kezdődik a dolog. A negyedik esetben pedig egy reprezentatívabb alkotást restaurálnak a sok közül abban a reményben, hogy a tulajdonos esetleg kedvet kap a többi helyreállíttatásához is, és ehhez megteremti a forrásokat.
Emődi Tamás és Lángi József a második csoportba sorolja a bihari Jákóhodos református templomának műemlékvédelmi munkáit: itt sem szakszerűen zajlottak a felújítások, hanem a megrendelő igényeinek megfelelően, ők csupán tanácsokat igyekeztek adni. Holott a XIX. században jelentősen átépített templom középkori freskókat, a Szent Margit-legenda részleteit és Árpád-házi Szent Erzsébet ábrázolását rejtette a vakolat alatt. Az egyházközség 2001-ben jelezte, hogy felújításra kerül sor, ezért szondázó falkutatást végeztek, majd föltárták azokat a felületeket, amelyeken a falképek láthatók, hogy kijelöljék a határokat, amelyek között szakembereknek kell dolgozniuk. Lángi szerint nem volt könnyű a gyülekezet igényeit kielégíteni, mivel minimális támogatást kaptak a felújításra. Még a falkutatás előtt csákánnyal összeverték a falakat, de ahogy feltárultak a freskók, lassan szemléletváltozás történt: jobban értékelték templomukat.
– Jákóhodoson ugyanakkor kidobták a templomból a XVIII–XIX. századi padokat – mondja Barabás Béla, a TLA programfelelőse –, ahogy a kárpátaljai Visken is úgy döntött a presbitérium tavaly, hogy kiteszik a XIX. századi padokat, és újakat készítenek helyettük. Programunk sikerét és tekintélyét jelzi, hogy végül nyomásunkra a viski presbitérium megváltoztatta e döntését.
A beregi Mezőkaszony azonban a kárpátaljai felújítások sikertörténete: a magyar határhoz közeli település református templomát tetőtől talpig sikerült felújítani négy-öt év alatt – számol be a munkálatokról Káldi Gyula építész. Ám hozzáfűzi: nagy gond, hogy hiányoznak Kárpátalján azok a szakemberek, akik közreműködhetnének a teljes helyreállításokban. Ezért Magyarországról és Erdélyből kell hozzáértőket exportálni.
A budapesti tanácskozás vége felé hallhatjuk az egyik legelgondolkodtatóbb előadást Kiss Loránd marosvásárhelyi falrestaurátortól. A veszélyeztetett, elnéptelenedett templomok falkutatásáról szól, olyan épületekről, amelyeket előszeretettel használnak fel a pusztulás, az elmúlás jelképeként. Pedig Kiss szerint gyakorlatiasabban kellene hozzáállni ezekhez a problémákhoz. Erdélyben a református egyháznak van a legtöbb romosodó, gyülekezetét vesztett temploma, a gond főként őket terheli.
– A falképek rendszerint az épülettel együtt múlnak el – vázolja a helyzetet a fiatal kutató. – A cél: megjelölni azokat a templomokat, amelyekre érdemes figyelmet fordítani. Nagyjából 30 erdélyi szórványtemplomban végeztünk falkutatást, 60 százalékban magyarországi felkérésre. Ezek között nincs olyan épület, ahol ne találtunk volna valamit, akár egy töredéket, információt, amely az adott templomhoz tartozó közösség múltját dokumentálja vagy gazdagítja. A legfőbb gond az, hogy ezeken a helyeken már nem létezik a magyar közösség.
Erdély két térsége, ahol a legtöbb pusztuló templom található, a Szamos mente és Fehér megye. Például a kecsedi, a páncélcsehi, a némai istenháza: ez utóbbit a hetvenes években újrazsindelyezték, illetve egy emigráns pénzt adott megóvására, az összegből vaskos dokumentáció készült, azzal a pénz el is fogyott, mutat rá Kiss Loránd.
– Talán célszerűbb lett volna ebből a pénzből védőtetőt készíteni. Most van egy alapos dokumentációnk és egy romunk.
Felmerült, hogy leválasztják a freskókat a falakról, de ez vitatható eljárás: nehéz eldönteni, hol a határ, amikor lemondunk egy templomról, s mi kerül többe: egy védőtető, illetve hogy a képeket leválasztják, majd idegen környezetben helyezik el őket. De amikor védőtetőt kap egy templommaradvány, többé nem romról, hanem épületről van szó.
Szívós, de nem reménytelen harc és szép csöndben helyreállított épületek – ezek a budapesti beszámoló legfőbb eredményei. A néhány éve bejárt erdélyi szórványvidékek pusztuló templomai közül néhány most erőre kaphat – velük a fogyatkozó közösségek is. A civil kezdeményezések és a fiatal, szakszerű, ütőképes műemlékvédelmi csoportok hatékonyságát a Felvidék egyik legreménytelenebb térségében, a hajdani Zemplénben, Abaúj-Tornában és Gömörben zajló munkák igazolják fényesen utazásunk során.
origo.hu
Ki lehet a Soros-ügynök Magyar Péter mellett? - 6/2: Kulja András
