Görög nyitottság

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetem téri központi épületének dísztermében különleges alkalomból gyülekeztek a minap több nemzedék filoszai. Borzsák István klasszika-filológia professzort ünnepelték abból az alkalomból, hogy hetven évvel ezelőtt ebben a teremben vette át doktori oklevelét. Az ünneplők között volt kollégája, Szilágyi János György is, akinek hatvanöt éve volt része ugyanebben. Ezúttal őt kérdeztük, először arról, mi köti annyi évtizede a Szépművészeti Múzeumhoz.
– Eredetileg írott szövegekkel akartam foglalkozni, a háború véletlene hozott ide, de nem bántam meg. Szeretem az antik tárgyakat, amelyek körülvesznek. Izgatnak a problémák, amelyek fölmerültek és föl fognak merülni velük kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy közvetlen mondanivalójuk van a modern művészet számára. És a mai művészetnek is van mondanivalója visszamenőleg az antikok számára. Ezek a kapcsolatok érdekelnek, mert régóta meggyőződésem, hogy az ókorkutatásnak csak akkor van igazán értelme, ha köze van ahhoz, ami körülöttünk történik. Bármerre jártam a világban, mindenütt igyekeztem megismerni a modern művészet anyagát is, és ez rengeteg kérdést világított meg az antik művészettel kapcsolatban. Ugyanakkor az antik művészet, kultúra ismeretében egészen másként tekintek a modern művészet problémáira. Itt van például a sokat átkozott absztrakt művészet. Platónnál azt találjuk, hogy a legszebbek az absztrakt formák, egy kör vagy egy háromszög, mert azok tökéletesek, a többi esetleges. A XX. század elején például Mondrian, a konstruktivizmus egyik legnagyobb művésze Platón olvasása közben jött rá: nem az a lényeg, hogy naturalisztikus képet adjon egy fáról, hanem az, hogy kibontsa, ami mögötte van, a fa absztrakt formáját, Platón kifejezésével ideáját. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden művészet, ami absztrakt, eleve jó. Abban is van jó és rossz.
– Ki vagy mi indította el azon az úton, amelyről soha nem tért le?
– Nehéz kérdés, mert nem igazán tudom, mikor terelődtem erre a pályára. Szerelem volt, tizenhat éves lehettem, amikor föllángolt. Addig főleg futballmérkőzésekre jártam és ponyvaregényeket olvastam. Mindez egyszer csak elvesztette az érdekességét számomra, és iskolán kívül is elkezdtem latinul tanulni. Fiatalon meghalt bátyámnak része lehetett ebben, ő görög–latin szakos hallgató volt, később pedig az egyetemi tanáraim közül elsősorban Károlyi Károlynak.
– Egyszer azt nyilatkozta, baj, hogy háttérbe szorul a klasszikus nyelvek tanítása, de az sem volt helyes, hogy annak idején annyira szorgalmazták.
– Ma is pontosan ez a véleményem. Annak, hogy nyolc éven keresztül napi egy órában tanultam latint, számomra azért van nagy jelentősége, mert ez lett a fő tudományos területem. Súlyos hibának tartom, ha teljesen törlik a latint és a görögöt a megtanulandó tárgyak közül. Ez a két ókori kultúra – én a görögöt helyezem legelőre – a mi mai európai kultúránk alapja, sőt nem pusztán alapja, olyan kultúra, amelyből a jelenlegi problémáinkra is feleletet kaphatunk. Akár a pozitív, akár a negatív vonásokra. Nem volna szabad lemondani arról, hogy legyenek, akik ezt a két kultúrát eredeti nyelven ismerik, és tudják közvetíteni hozzánk.
– Az Európai Unióval összefüggésben gyakran hivatkoznak a közös európai kulturális gyökerekre. De vajon tudatosodott-e ez bennünk igazán?
– Sokan nem tudják, hogy abból, amit műveltségük vagy gondolkodásuk középponti, szilárd alapjának tekintenek, mennyi minden származik a görögöktől. Nem tudják például, hogy a definíció fogalma is tőlük ered. Használják, tudják, hogy fontos, de hogy honnan jött, az már nem közismert. Sokan tisztában vannak vele, hogy a demokráciát az athéniek találták ki, de azzal már kevesebben, hogy a demokrácia kritikáját is ők dolgozták ki, amelyből már az elmúlt évszázadokban is rengeteget lehetett volna tanulni. Tény, hogy sokat ebből a két nagy ókori kultúrából vettünk át, rengeteg mindent viszont máshonnan. Az európai kultúra egyik legfontosabb tulajdonsága éppen a görögöktől örökölt nyitottság. Gyorsan befogadott és a saját kultúrája részévé tett sok mindent, amit megismert – hogy csak a japán fametszeteket vagy a néger plasztikát említsem.
– Az utóbbi időben egyre többet halljuk, hogy „megváltozott a műveltség fogalma”. Valóban így van?
– Nem hiszem, hogy műveltségen azt kell érteni, hogy ki hány XIX. századi spanyol írót tud felsorolni, vagy hogy hány történelmi adat van a fejében. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül megváltozott a műveltség fogalma. Nem biztos, hogy rossz irányba, de azt sem mondom, hogy jóba.
– Hogyan határozza meg ön a műveltséget?
– A műveltség számomra elsősorban gondolkodni tudást jelent. A matematikának a tanítás alapvető részének kell lennie, hogy az emberek megtanuljanak gondolkodni. A matematika a gondolkodásra késztetés legtisztább formája. Személyesen is megtapasztalhattam, mert a legjobb barátaim közé tartozott Rényi Alfréd, akiről most a matematikai intézetet elnevezték.
– Mintha egy ideje baj volna a gondolkodással. Talán ez is az oka, hogy sokan fogékonyak áltudományos nézetekre?
– Kosztolányinak van egy rezignált megjegyzése. Azt mondta: a helyzetünk teljesen reménytelen, mert az emberiségnek legföljebb öt-hat százaléka gondolkodik. A többieknek ki vagyunk szolgáltatva. De komolyabbra fordítva a szót, valóban sokan csak szenzációkra várnak, és többre becsülnek száz megalapozatlan lépést, mint egy megalapozottat. Azután öt, tíz, száz év múlva kiderül, hogy ez az egy lépés volt a döntő.
– Hogyan lehetne eredményesen fellépni a szenzációhajhász szemlélet ellen?
– Csak a műveltségi szint emelésével.
– A műveltségi szint emelése az iskola, nem csak a szülők feladata és felelőssége volna…
– Az iskoláról a legalsó foktól a legfelsőig az egész világon az a vélemény kezd kialakulni, hogy ott gyakorlati dolgokra kell tanítani a gyerekeket, hogy az államnak minél előbb haszna legyen belőlük. Messze vezetne, ha ennek a történeti okait keresnénk. Mindenesetre az iskola praktikus célból való átalakítása, az embernek elsősorban mint haszonszerző anyagnak a felfogása tőlem borzasztóan idegen.
– Milyen szerepet játszott életében a tanítás?
– Egyetemen, az épületében sosem tanítottam, mert idegenkedtem, joggal, a politikai konzekvenciáitól. De vagy ötven éve tanítok rendszeresen egyetemi hallgatókat, akik idejönnek hozzám a múzeumba. Az utóbbi időben már csak kétévente szoktam féléves kurzusokat tartani, de mindig szívesen tanítottam egy-egy embert is. Ezt soha nem tekintettem elveszett időnek. Főleg filológusokat és művészettörténészeket tanítottam. Mindig meglep, és örülök neki, ha kiderül, hogy emlékeznek azokra a dolgokra, amiket itt hallottak.
– Ön is részt vett abban a nemzetközi kutatásban, amelyet a Collegium Budapest szervezett az antikvitás „muzealizálódásáról”. Milyen eredményre jutottak?
– A kutatás még nincs lezárva. Az a csoport, amelyikben én dolgoztam, egy XIX. századi antik gyűjtemény tanulmányozására összpontosított. Számomra az egész program legfontosabb tanulságát a gyűjtemény egyik tulajdonosának, Pulszky Ferencnek az életútja jelentette. Tudjuk, hogy 1848-ban gyakorlatilag külügyminiszterként dolgozott Bécsben, azután emigrációba kényszerült, Kossuthot is elkísérte amerikai útjára. Élt Angliában, Olaszországban, majd valamivel a kiegyezés előtt tért haza, és huszonöt éven keresztül igazgatta a Magyar Nemzeti Múzeumot. Erősen egyszerűsítve a dolgokat azt mondhatjuk, „nacionalistaként” kezdte felnőtt életét. Egyik írásában, amelyet később visszavont, Petőfit is megrótta a világszabadság gondolatáért. Azt hangoztatta, hogy nekünk régészetben és művészetben az egyetlen kutatásra érdemes téma az, ami a magyar földből kerül ki. A British Museumban, majd Firenzében szerzett tapasztalatok után, harminc év múlva főigazgatóként visszatért a témára, és kijelentette: egy nemzet kulturális színvonalát az jellemzi, hogy mennyire nyitott az összes többi nemzet kultúrájára. Az az ország, amelyik csak a saját szűken értelmezett kultúrájával foglalkozik, provinciális, a saját kisebbrendűségét akarja leplezni a bezárkózással.
– Lehet, hogy kisebbrendűségi érzés magyarázza, hogy újra meg újra előkerülnek elméletek, amelyek mindenáron valamiféle régi dicsőséget bizonygatnak?
– Egy kitűnő, már elhunyt nyelvészprofesszorunk mutatott rá Új hazát találtak, őshazát keresnek című tanulmányában, hogy ezek a fiktív őstörténeti és ősnyelvi fantáziák elsősorban az emigránsok körében virágzanak. Ők érezték a legnyomasztóbbnak, hogy idegenbe szakadva gyökértelenek lettek, ennek ellensúlyozására, kompenzálására találnak őstörténeti fikciókat. Persze az országon belül is vannak nem kevesen, akik kisebbrendűségi érzéssel élik meg, hogy a történelmünkben voltak súlyos kudarcok. De melyik ország történelmében nem voltak? Ez a kisebbrendűségi érzés, amely véleményem szerint tökéletesen alaptalan, vezet sokakat, művelt embereket is arra, hogy dicsőséges múltat álmodjanak. Persze a műveletlenség vagy a műveltség korlátoltsága is ludas ebben. Könnyű lépre csalni azt, aki nem tudja, mire lehet jogosan büszke.
– Jó néhány évtizede találkozik rendszeresen társadalomtudós és művész barátaival, ahogy annak idején Kerényi Károly a Stemmának nevezett társasággal. Kik tartoznak ebbe a baráti körbe?
– Hetven éve kezdtük összejöveteleinket, és kényszerű háborús megszakításokkal máig folytatjuk. Sokan már nem élnek a barátok közül, elment Devecseri Gábor, Rényi Alfréd és még jó néhányan, de akik maradtunk, ma is minden szombaton találkozunk.
– Miről beszélgetnek?
– Mindenről. Történelemről, zenéről, színházról vagy napi politikáról. Legutóbb az etruszk temetési versenyjátékokról.
– Ehhez a témához muzsikus vagy matematikus nemigen tud hozzászólni, még más korszakkal foglalkozó történész se nagyon…
– De hallgatni tud róla.
– Apropó hallgatás. Nagy csönd honol a Seuso-kincs körül. Annak idején a professzor úr fedezte fel az egyik fődarabon a Pelso (Balaton) feliratot. Van valami újabb híre arról, hol tart a kutatás?
– Nincs. De a történtekről kezdettől fogva ugyanaz a véleményem. A kincs, amint közismert, Polgárdi környékén került elő, majd a nemzetközi műkereskedelemben tűnt fel. A hely, ahol megtalálták, abban az időben a Szovjetunió egyik legfontosabb magyarországi katonai támaszpontja volt. Rögtön azt mondtam, amikor megkérdeztek: teljesen kizártnak tartom, hogy erről a területről kivihetett volna valaki egy ekkora kincset úgy, hogy kijátszotta a szovjet és a magyar katonai ellenőrzés figyelmét. Ebből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy akik külföldre csempészték, az említett körökbe tartozhattak. De ez csak a kicsempészés módjára vonatkozik. Hogy a kincs hogyan perelhető vissza, vagy hogy egyáltalán visszaperelhető-e, az ettől független.
– Ma is mindennap bemegy az irodába és dolgozik. Mennyire érdekli, ami körülöttünk zajlik?
– Természetesen érdekel, hiszen itt élek. Egy antik feljegyzés szerint az V. századi Athénban olyan rendeletet hoztak, hogy halállal lehet büntetni azt, aki a városállam időszerű problémáit illetően nem foglal állást. Nem tudunk róla, hogy hoztak-e valaha ilyen ítéletet, de egy író megörökítette az athéni demokráciának ezt a vonását. Nem lehet nem érdeklődni az iránt, ami körülöttünk történik. Ránk is tartozik minden.