Húsz év múlva

Húsz év azért temérdek. S ha már annak is két évtizede, hogy az első demokrata publicista-fészekalj kiröppent a rátarti vidéki egyetemvárosból: históriai idő. Megesett azóta egy és más – ha nem is pontosan azok történtek, amiket a kedélytelen diktatúra szabadelvű zugaiban reméltünk. Ám a diákújság bekötött évfolyamai dacolni látszanak az idővel.
A Mester – aki akkor egy tízessel fiatalabb volt, mint mi most – becsülettel, bravúrokat sem nélkülözve igyekezett összegyűjteni szétszóródott tanítványait az utolsó utáni vacsorára. Nem mindenkit sikerült: akadt, akinek a szerelem kiszámíthatatlansága folytán nyoma veszett valahol a kubai cukornádtermesztés frontján; másokat elszólított a robot vagy a víruscsapdába esett öt gyermek ápolása; no meg statisztikusan már halottunk is van – hiába, ez már csak egy ilyen égöv. A megjelenteknél pedig deres a haj és a szakáll, olykor nikotintól sárgáll a bajusz, hátrakötött lófarok próbál dacolni a szarka idővel – csupán a csapat hölgytagja fiatalodik szemtelenül. Ő például (nem függetlenül a Mester másik rögeszméjétől, a mozgásszínháztól) a táncok tudományának országos szakértője lett. Ennél aligha kerülhet valami nyelvileg távolabb ama diáklapbeli tollpróbáktól, amelyekkel a nyolcvanas évek első felében kísérleteztünk, amikor a joviális kacsingatós zsarnok még ereje teljében országolt a túlmozgásos apparátusával együtt. A mára jó nevű szociológust például még akkor tanácsolták el az újságírástól, amikor nyomtatásban vezetéknéven nevezte a Gonoszt, a ránk állított szt-tisztet. A jó szándékú egyetemi párttitkárnak kellett megvédenie őt és a szerkesztőséget az egzisztenciális következményektől – el is vitte a szíve a rendszerváltozás idején. (Ezt az asztaltársaság következetesen csak a „rendszerválltáska” meghatározással illeti.)
Rég hallott nevek és lapcímek röpködnek a levegőben – strigulázzuk a gyerekeket és a köteteket. Csak a politikáról ne essék szó – eseng a Mester a régi kreatív sörözések egységes retróhangulatában reménykedve. A cél érdekében még egy hastáncos nőt is a különterembe szervezett, úgyhogy többé-kevésbé sikerül nem összevesznünk. A tény ugyanis önmagában is letaglózó: a nagy reményű sajtóstúdiósok harmada sem maradt a pályán; abból is többen honlapot, blogot, kiadványszerkesztést csinálnak. S általánossá válik a terített asztalnál a vélekedés: ez a hivatás, amire szerződtünk, s amire akkor jószerivel az életünket tettük, immár nincs többé; vége. A nekrológot sokan, egymástól eltérő időben fogalmazgatták. Akik idejében leszámoltak az illúziókkal, akár sikeres kapitalisták is lettek, olykor két országra szóló cégbirodalommal; s most azon vívódnak: hogyan jótékonykodhatnának szigorúan a reményeiket lábbal tipró politika mezsgyéin kívül. De voltak közöttünk balek üzletemberek is, akik kitaláltak diákszigetet, rockfesztivált, ám túl korán váltak ki, s mások lettek milliárdosok helyettük. Lehetett átnyergelni tanárnak, élenjáró növénytermesztőnek, tanszékvezetőnek, filmesnek, könyvkiadónak, szóvivőnek, sőt ki lehetett tántorogni Kanadába is – mégis az vállalta a nagyobb kockázatot, aki maradt az írásnál, rádiózásnál, tévézésnél.
A Mester végtére is nem minden elégedettség nélkül tekinthet végig a szokatlan „érettségi találkozó” abrosza fölött: lapokat alapítottunk és főszerkesztettünk, dacoltunk tulajdonossal és politikával, küzdöttünk az utolsó csepp vér után is, olykor a munkanélküliség komiszkenyerét majszolva – de be kell látni: eszményeinken átgázolt a kicsinyes történelem. Van ez így. Ki tudja, húsz év múlva lesz-e bárki, aki megírja ezt a beszámolót?