Ideológia és politika ellenzékben

Amióta ritkábbá vált a napi szóhasználatban a „polgári” jelző, és a középosztályt megcélzó stratégiát is felváltotta az „emberekkel” történő párbeszéd sulykolása, egyre indokoltabb a vezető ellenzéki párt ideológiai alapjainak a tisztázása. A Fidesznek az MSZP szellemiségéhez közel álló választói réteg megnyerésére folytatott kísérletei kudarcot vallottak, ráadásul a mindinkább bal felé tolódott retorika a korábbi párthívek egy részét is elbizonytalanította.
Milyen arculatú párt akkor a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség? Amennyiben a klasszikus magyar liberalizmus alapértékeit – szabadság, verseny, demokrácia, nyugatos szemléletmód, észak-atlanti orientáltság – vesszük szemügyre, akkor a Fidesz is besorolható ezen ideológia követői közé. Ezek az alapeszmék azonban mára valamennyi hazai parlamenti párt identitásába beépültek. Legfeljebb hangsúlybeli különbségek tapasztalhatók, például annak megítélésében, hogy hol húzódnak az egyén szabadságjogainak határai, és milyen mértékben lehet ezek elé korlátokat emelni.
Netán konzervatív pártról lenne szó? Sok szempontból igen, hiszen a Fidesz a konzervatív politikai erőket tömörítő Európai Néppárt tagja. A nemzet, a haza, a vallásosság és a család intézményeit konszenzus övezi a polgári oldalon, és remélni lehet, hogy az elmúlt esztendőkben egyre passzívabbá váló falusi kisgazda-társadalom megszólítására alkalmas kifejezések is teret nyernek majd valamilyen formában. A konzervativizmus megerősödéséhez azonban elengedhetetlen lenne, hogy a preferált értékek élvezzék a társadalom többségének a támogatását. Az évtizedeken keresztül tartó államszocialista rendszer agymosása sikerrel gyengítette meg az emberek tudatában a vallási és nemzeti tradíciókhoz való ragaszkodást. A rendszerváltozás óta regnáló két különböző jobbközép kormánynak sajnos kevés ideje volt ahhoz, hogy ezeket ne csupán újraélessze, hanem átültesse a mindennapokba is – kiformálva ezzel egy újfajta magatartás- és gondolkodásmódot. Az sem segíti a konzervativizmust, hogy a hozzá kapcsolódó történelmi örökség túl sok negatív emléket idéz fel. Az idegen földről importált neokonzervativizmus vonzereje hasonlóan korlátozottnak tűnik.
Sokkal könnyebben lehetne vezérelv a kereszténydemokrácia, azonban súlyos akadályként tornyosul a megerősödése előtt, hogy a szekularizált, világias szemléletmódot követő többség mellett boszszantóan alacsony a valóban vallásos lakosság számaránya. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan országban, ahol az emberek nagy része különösebb felháborodás nélkül veszi tudomásul a baloldali pártoknak a történelmi egyházak meggyengítését célzó tevékenységét, pólusképző erővé tudna válni bármiféle keresztény szellemiségű tömörülés. A Kereszténydemokrata Néppárthoz hasonló kisebb rétegpárt viszont – ha megfelelő mozgástérhez és időhöz jut – képes lehet egységes táborrá kovácsolni a keresztényszociális tanítások híveit.
Milyen jelző marad hát a jobbközép azonosságtudat megnevezésére? A válasz egyértelműnek tűnik: vissza kell térni a „polgári” kifejezéshez, újraélesztve azt az utóbbi időben kissé elfeledett programot, ami döntően hozzájárult az 1998-as választások megnyeréséhez. A politikai centrum felé nyitott, a nagyvárosi szavazókat és a fiatalokat is hatékonyan megszólító retorika azonban már jócskán rászorul egy alapos vérfrissítésre. Ne feledjük, hogy nyolc évvel ezelőtt, amikor a csúcsra jutott a polgári oldal, a pártállami ízű bikkfanyelven beszélő, miniszterelnökként és pártelnökként egyaránt leszállóágban lévő Horn Gyula volt a legyőzendő ellenfél. Ma viszont az ereje teljében lévő Gyurcsány Ferenc áll a Fidesszel szemközt, akinek épp az a legfőbb fegyvere, ami apparatcsik elődeinek a gyenge pontja volt: az erős ideologizáló hajlam, valamint az ehhez társuló határtalan önbizalom, amelynek segítségével alaposan feljavította és megfiatalította az MSZP arculatát.
2006 tavaszán egyértelművé vált, hogy a baloldali pártokra jellemző osztogató gazdaságpolitika ígéretével nem lehet az MSZP-t megverni. Félő, hogy a mind arctalanabb szabad demokraták után az identitását tekintve rendkívül bizonytalan talajon álló MDF-et is elnyeli a Gyurcsány-örvény, kényelmes helyzetbe hozva ezzel a szocialistákat. Az egész ország érdeke, hogy legyen a parlamentben egy aktív, magabiztos, önmaga értékeivel tökéletesen tisztában lévő ellenzéki párt, amelyik reális győzelmi esélyekkel készülhet a következő választásokra.
A Fidesznek minél előbb meg kellene fogalmaznia, milyen szellemiség mellett kívánja mozgósítani a szavazóit. A feladat nem látszik túlságosan nehéznek, hiszen a párt tizennyolc éves története során kikristályosodtak azok az alapelvek, amelyekre föl lehetne építeni egy megújult, önbizalommal teli arculatot. Ide sorolható a keresztény-nemzeti történelmi múltból örökölt tradíciók őrzése és továbbvitele, ami azonban nem párosulhat agresszív és megbélyegző retorikával. Határozottan és következetesen ki kell állni az alkotmányban felsorolt független intézmények védelme mellett. Sőt, a Fidesz akár egy új, a rendszerváltozást betetőző alkotmányozási folyamat élére is állhatna. Nélküle nem születhet kétharmados jogszabály. A piacgazdaság, a verseny és a magántulajdon nyugat-európai mintákat követő felfogását szintén meg kellene erősíteni, mert az elmúlt esztendőkben nem kevés, a progresszív jobbközép gondolkodásmóddal összeférhetetlen elem jelent meg a párt gazdaságpolitikájában.
Célszerű lenne visszatérni ahhoz a felfogáshoz, amit az utóbbi években némileg elhanyagolt Széchenyi István képviselt. Eszerint elsősorban az egyén kezdeményez és hajt végre, az állam feladata pedig a segítségnyújtás. Osztogatás és megalapozatlan ígérgetés, illetve melldöngető reformerkedés helyett építkezésre és értékteremtésre van tehát szükség. Védelmezni kell a súlyos áldozatok árán kivívott személyi és politikai szabadságjogokat, elfogadva az egyén autonómiáját, és tiltakozva bármifajta megbélyegzés ellen. A huszadik század vérzivataros sodrában bőséggel találhat a Fidesz olyan elődöket, akik magatartásukkal példát mutattak a jövő számára: a Horthy-rendszer szabadelvű és kisgazda ellenzéke; a második világháborús ellenállási mozgalom nagy mártírjai, élükön Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Kiss Jánossal; az 1945 utáni koalíciós évek kisgazdapárti politikusainak egy része, a rendíthetetlen bátorságú Mindszenty József hercegprímás és végül az 1956-os forradalom fegyveres felkelői, akik kiérdemelték, hogy a magyar történelem legbátrabb embereinek nevezzük őket. A megannyi elhallgattatott, emigrációba kényszerített, bebörtönzött és kivégzett nagyság, akiknek az életútja alapján összefoglalható, hogy mit is jelent a modern magyar polgári jobbközép gondolkodásmód.
Rendíthetetlen küzdelmet a demokratikus értékekért: alkotmányos jogállamban a parlamentarizmus szabályai mellett, tekintélyelvű rendszerekben a tiltakozás és az engedetlenség eszközeivel, a totális diktatúrák ellen pedig akár fegyverrel is. A Fidesznek lehetősége van arra, hogy önmagát újraépítve bebizonyítsa (ma még csak ellenzéki, ám majd egyszer kormányzó pártként), Magyarország számára hosszú távon ez a leghelyesebb út. Mindezt a kisebb testvérszervezeteit tiszteletben tartó, pólusképző polgári demokrata pártként jól képviselheti. Ennek sikere azon nyugszik, hogy véget ér-e az önmarcangolás, levonnak-e bizonyos konzekvenciákat és sikerül-e megfelelően feldolgozni a választók többségétől kapott áprilisi intőt.