Itália már tiltakozna

Bár Olaszországban ugyanakkor tartották meg az általános választásokat, mint Magyarországon, és a Gyurcsány-kormánynál lényegesen hamarabb felesküdött Prodi-kabinet is óriási államadósságot örökölt, az esetlegesen szükséges megszorításokkal mégis csínján bánik az olasz politika. Ennek oka, hogy még a legkisebb érdeksérelemre is a több mint tízmilliós szakszervezeti tagság hagyományosan azonnali demonstrációkkal és sztrájkokkal válaszolt.

A nemrég megválasztott Prodi-kabinet – ha nem is olyan mértékben, mint hazánk – költségvetési gondokkal és megoldatlan gazdasági problémákkal küzd. Az unióban legnagyobb államadóssági rátával rendelkező olaszok a maguk 107 százalékos GDP-arányos eladósodottságukkal fényévekre vannak a maastrichti előírásokban megszabott hatvan százaléktól, a munkanélküliség a tíz százalék felé közelít, míg az olcsó távol-keleti import miatt könnyűipari vállalkozások tömege jelent csődöt. Az új gazdasági miniszter, Antonio Padoa Schioppa professzor azonban tisztában van vele, hogy a társadalomba évtizedek óta beágyazódott, erős érdek-képviseleti szervezetek a választási ígéreteknek ellentmondó bármilyen adóemelési elképzelést lesöpörnének az asztalról, élve az Itáliában gyakori sztrájkok és demonstrációk fegyverével. A három legjelentősebb olasz szakszervezet a százéves CIGL, a CISL és az UIL össztaglétszáma jóval a tízmillió felett jár, vezetőik társadalmi befolyása és érdekérvényesítő képessége meszsze túlszárnyalja akármelyik politikai párt erejét. Egyetlen szavukra milliók mozdulnak meg Milánótól Nápolyig, legyen szó az európai viszonylatban igen kedvező helyzetű olasz alkalmazottak béremeléséről, a különösen nehéz elbocsáthatóságukról a vállalkozásokat érintő adókról vagy éppen a nagyon korán nyugdíjba vonuló társadalmi rétegek megvédéséről.
A költségvetések és a tervezett gazdaságpolitikai kiigazítások ellen szinte éves rendszerességgel általános sztrájkkal tüntetnek az olasz munkások, nyugdíjasok és vállalkozók, esetenként még Romano Prodi is együtt menetelt velük. Az öt évig regnáló Berlusconi-kormány büdzséiben elhelyezett – egyébként szükséges – reformok ötletei többször is teljes körű munkabeszüntetéseket váltottak ki, holott egy-egy ügy hordereje a mostani magyar megszorító csomaghoz képest jóval kisebb volt. Egy-egy általános sztrájk átlagosan 60-80 várost érint: ilyenkor a tömegközlekedéstől kezdve a bankokon, iskolákon, gyárakon át egészen a kórházakig több millió munkavállaló él a munkabeszüntetés fegyverével gyakorlatilag az egész országot lebénítva.
Az olasz kereskedelmi és iparkamara nyolcszázezer vállalkozással a háta mögött tiltakozott például a tervezett áfaemelések ellen, de az újságírók szakszervezetei is azonnali kétnapos sztrájkot hirdettek, amikor nem sikerült a béremeléseket és az összes munkaszerződés folytatását kiharcolniuk a tárgyalóasztalnál.
A pártok felettiséget mi sem bizonyítja jobban, mint a hárommilliós UIL szakszervezet vezetőjének, Luigi Angelettinek legutóbbi, a Prodi-kormányra utaló nyilatkozata: „Tüntetni lehet baloldali kormányok ellen is, egyáltalán nincs betiltva a sztrájk intézménye.”