Itt a Keresztapa!

k ö n y v e s h á z

Egy filmcsillag önéletrajzi műve ugyanabba a veszélyességi kategóriába sorolható, mint egy színészlemez, amelyen a művész előre megfontolt szándékkal éneklésbe fog. Különösen így van ez, ha a főszereplőről kialakult képünk van, szeretjük, esetleg éppen a kedvencünk a világ nagy komédiásai közül. Márpedig aki jár moziba, annak Marlon Brandóról kitörölhetetlenül beégett ez-az az emlékei közé. Például a Vágy villamosa. Vagy a Rakparton-ban az a jelenet az autó hátsó ülésén. A vad, amelyben először testesített meg valamit-valakit úgy, hogy azt hitték, ő maga is olyan. Ez volt az első szemeszter az ikonképzőben. A Keresztapáról ne is beszéljünk. Az kötelező. Az utolsó tangó Párizsban furcsa amerikaija. A Missouri Breaks bő ruhában flangáló fejvadásza. És az esszencia, az Apokalipszis most Kurtza.
Most meg az is kiderült, hogy Brando remekül írt. Illetve mesélt Robert Lindsey újságírónak, aki az utolsó nagy amerikai elnök, Ronald Reagan (szintén filmszínész) önéletrajzában is közreműködött, aztán összerakták ezt a csaknem hatszáz oldalas monstrumot, E dalra tanított anyám címmel. Ami lehetetlen. Olyan ember portréja ez, akivel fiatalon érdekes lehetett a nőket hajkurászni, öregen meg meditálni. Brando nagyon nagy színész volt, ezt tudtuk eddig is. Most már azt is tudjuk, hogy a színészetben leginkább a gázsi érdekelte, nem tartotta művészetnek. A több millió dolláros honoráriumok viszont lehetővé tették, hogy felelősségteljesen szabad lehessen. Hogy vehessen egy szigetet Tahitin, mert a polinézek emberhez méltó életet élnek. Hogy öt évig olvasson. Csak úgy. Hogy oda juttasson a pénzéből, ahol éppen a legnagyobb a szükség. A második világháború után a zsidóknak, aztán Ázsiába, majd a polgárjogi mozgalmak idején a feketéknek és természetesen az indiánoknak. Brando indiánsága (akár Cseh Tamásé) nem póz vagy téma a médiának, mindkettőt megvetette. Az indián kultúrában megtalálta a saját spiritualitását, így aztán helyét is az univerzumban. A szerző sztorizik is persze, és ez is jó. Színészek, forgatások, filmek, ügyesen megrajzolt portrék követik egymást, és az sem belterjes, amikor szakmázni kezd, sőt. Rendkívül művelt, csillogó elme elemzi a szerepeket és a szituációkat, a laikusoknak is érthető, lebilincselő stílusban.
A könyv vége felé támad egy kis hiányérzet: Brando mintha belement volna a mesedélutánba, a Keresztapa keletkezésének idejéből olvastunk volna még legalább hatszáz oldalt. Például ilyeneket: „A mai napig soha nem fizethetem ki a számlámat az olasz negyedben. Ha elmegyek egy étterembe megenni egy spagettit, a tulaj mindig azt mondja: Ne vicceljen, Marlon. Itt a pénzével hiába hadonászik… Nézzétek, emberek, ki van itt! Itt a Keresztapa!”
Upor László fordítása kitűnő, és csak egy elválasztást szúrtak el.
(Marlon Brando: E dalra tanított anyám. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 3950 forint)