Javaslatok a pénzügyi válság megelőzésére

A kormány tervezett intézkedései és az államháztartás körüli vita az adóemelésre, a kiadáscsökkentésre és az állam szerkezetének változtatására szűkül. A Gyurcsány-csomagról nyilatkozó kormánytisztviselőktől, elemzőktől azt hallani, hogy nincs más átfogó, egyensúlyteremtő csomag, s aki mást mond, az nem mond igazat, holott a program bevezetőjében ez olvasható: „Kerülni fogjuk a dölyfös mindenhatóság látszatát, a kérlelhetetlenséget, a tettekben való határozottságunk a hazával, a demokratikus renddel szembeni alázattal párosul.” A Magyar Adófizetők Országos Szövetsége (MAOSZ) élénken tárgyalja az intézkedéscsomagot abban a hitben, hogy a kormány igényli a tudomány, a civil élet javaslatait is. A MAOSZ szerint ugyanis nem megnyugtató, hogy egyedül hiteles véleményként tekintsünk a pénzügyi elemzők és szakértők állásfoglalására, a hitelminősítők figyelmeztetésére. A kormány figyelmébe ajánlják a Duna két partján állami finanszírozásban fenntartott gazdasági egyetemek szellemi bázisát, a közgazdasági karokat Soprontól Nyíregyházáig, a Magyar Tudományos Akadémiát és számos hazai civil szervezetet, és azok nemzetközi kapcsolatában elismert szakemberek várják, hogy a kormány igénybe vegye tudásukat az intézkedései megtervezéséhez. A szervezet tagjainak álláspontja szerint az államháztartás csak alrendszer, a nemzetgazdaság eltorzult szerkezetét kell megváltoztatni ahhoz, hogy javuljon a költségvetésé. A MAOSZ a rendelkezésre álló pár nap alatt néhány, talán a közvélemény érdeklődését is felkeltő lehetőséget tárt fel.

Alaphelyzet. Magyarország más országokhoz képest túlprivatizált, vagyonát és piacát, a magyar emberek munkaerejét túlzottan nagy arányban engedte át a külföldi tőkének, és a nemzetgazdaság működését meghatározó monetáris intézményeit, eszközeit egyedülállóan nagymértékben bízta határon kívüli érdekeket képviselő nemzetközi intézményekre, ezzel lemondott a saját érdekének képviseletéhez szükséges erő birtoklásáról. Az új tulajdonosok túlzott mértékben használják a magyar kormány jóindulatát, a lakosság beletörődő képességét. Az itteni tőketulajdonosok – nem függetlenül máshol, másként jelentkező érdekeiktől – túlzottan negligálják a magyar társadalommal és természeti környezettel kapcsolatos felelősségüket, ezt a kormányzat túlzott toleranciával tűri. Ennek következtében a külföldi tulajdonban lévő tőke a saját megkülönböztetett előnyeivel elérte, hogy tartózkodik az arányos közteherviseléstől. Elérte azt is, hogy – érthető – profitmaximáló célja érdekében a béreket erősen leszorítsa, és az állam ezt a bérszintet elfogadja, kövesse. Így a társadalom többsége a teljesítményéhez képest erősen leszorított bérből él. Bár a foglalkozások döntő hányadában a teljesítmény nem rosszabb, mint az uniós átlag, a kis bér által leszorított fogyasztás és ezzel a tovagyűrűző foglalkozások kiesése sokkal kisebb adó- és járulékbevételt eredményez a közfeladatok finanszírozásához, a beruházásokhoz, mint amennyit a kifejtett munka értékén való hasznosulásával elérhetne. Tehát a közszféra nem kapja meg az ország fejlettségi szintjéhez illő bevételt sem a tőkétől, sem a munkától. A képződő hiány egyre fokozódó adósságszolgálati terhekhez és nemzetközi pénzpiaci befolyáshoz vezetett, amit eddig ellensúlyozott a vagyoneladás és új hitelfelvétel, bár tudható volt, hogy e folyamat fenntarthatatlan.
A kiszolgáltatottság a pénzpiacnak előnyös, mert növelheti a kamatlábat, a kötvények (adóslevelek) iránti keresletet, hozamokat. Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor az eladósodás a nemzetközileg tolerált felső határt súrolja. A pénzpiacok tisztában vannak azzal, hogy az adósságszolgálat veszélyezteti az egyensúlyt, azzal is, hogy az alacsony bérek és a költségvetési kiadások további leszorítása az alaphelyzetet nem változtatja meg, de a személytelen befektetési alapok a hozamok növelésében érdekeltek, ezzel élnek, míg lehet, így a portfóliótőke kivonása, az igazi pénzügyi összeomlás halasztódik. Mexikó, Argentína és más országok példáinak bemutatására sajnos terjedelmi okok miatt nincs módunk.
Az állam privatizációs politikája és a monetáris megszorítások – hitelek szűkítése, drágítása – a helybelieket megfosztotta a már működő tőkétől és a tőkeképzés lehetőségétől, miközben tágra nyitotta a nemzetközi tőke mozgásterét. Így a statisztikailag kimutatott nemzeti jövedelem igen nagy része a határokon kívülre áramlik, miközben a helyi lakosság elszegényedik. A gazdaság kettős szerkezetű: a külföldi tulajdon bő és olcsó forrással, de kis alkalmazotti létszámmal működik, de a jövedelmét elvonja a közfeladatok elől. A hazai cégek tőkeszegényen, a túlélésért küzdve tartják el a lakosságot és az államot. Az adó- és járulék elkerülésében is mutatkozik kettősség: a nemzetközi cégek „elintézik” a következményeket, a hazaiak a vegetálás közbeni egyik védekezésként használják. Ezt a kettősséget lehetetlen további adóterhekkel, reálbércsökkentéssel megállítani, legfeljebb az összeomlást lehet késleltetni.
Az államháztartási hiány tehát – mint fejfájás – csak tünete, következménye a gazdaság gerince vészes meggörbülésének.
Ezt a helyzetet nem lehet a pénzügyi befektetők érdekét követő receptek szerint felszámolni – amint azt az IMF tavaszi közgyűlése be is ismerte. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Világbank volt alelnök-főközgazdásza fel is hívta a szakmai közvélemény figyelmét, hogy a valutaalap tavaszi közgyűlése megváltoztatta az intézmény feladatát, már a globális pénztorzulásokkal foglalkozik, nem az egyes országok mérlegeivel, mert belátták, az IMF eddigi receptjei pusztítottak, és ott indult meg a felépülés, ahol nem követték elvárásaikat.
Az IMF-receptre épülő Bokros-csomag és mai helyzetünk közötti összefüggés kimutatása elmaradt, holott az OECD tanulmánya már korábban figyelmeztetett: nem válik javunkra, ha a nemzeti jövedelmet túlzottan a tőkének engedjük át és elveszszük a munkától. Tegyük hozzá, nálunk a tőkejövedelem kisebb hányada marad a gazdaságunkban. Az MNB ez évi közléséből kiszámítható, hogy a tizenegy év alatt 17,7 milliárd euró beáramlásból 54,6 milliárd euró tőkejövedelem képződött, de csak 13,6 milliárd eurót fektettek itt be (amiben nagy rész veszteség, mert a statisztika ezt befektetésként számolja). Úgy tűnik, nálunk késlekedik annak felismerésre, hogy restrikcióval nem oldhatjuk meg a problémáinkat – igaz, amíg mi tanakodunk, addig a pénzpiac jól keres rajtunk.
Az állam hiába avatkozik be az államháztartás bevételeibe, kiadásaiba, ha az alapvető deformáltság előtt becsukja a szemét. Ezért olyan javaslatokat célszerű kidolgozni, amelyekben valóban követjük az Európai Unió szabályait, a tisztes versenyt és a szolidaritást, a hatékonyságot és az igazságosságot, a jogot és a kötelességet, a köz- és magánfelelősséget – amint azt a kormányprogram a bevezető szerint saját céljának is tekint.

Intézkedések a pénzügyek környezetében az Új egyensúlyért

1. A pénzügyi befektetés jövedelme után mindenki adózzon, ne csak a magánszemélyek, hanem a pénzügyi vállalatok, intézmények is. Tehát a kamat, az árfolyamnyereség, hozam, osztalék egyetemesen 20 százalékkal adózzon, függetlenül attól, hogy a tulajdonos természetes vagy jogi személy, belföldi vagy külföldi illetőségű, egyénileg vagy alapon át szerzi jövedelemét, és attól is függetlenül, hogy rövid vagy hosszú távú megtakarításból, tőzsdén vagy azon kívül. (Ez év első negyedében 494 milliárd Ft-tal nőtt az állampapírok állománya, de ebből 22 milliárd a lakosságé, a pénzügyi vállalatoké 222, a külföldieké 201 és a nem pénzügyi vállalatoké 17 milliárd, egyéb 32 milliárd forint. A tőzsdei részvények értéke 646 milliárd Ft-tal nőtt, de ebből csak 1,1 milliárd a háztartásoké, melyek 29 milliárd Ft-tal csökkentették részvényeiket.)
A kormány a kamatadót és a tőzsdei árfolyamnyereség-adót csak a magánszemélyekre és a rövid távú megtakarításokra (kincstárjegyek) terhelné, az igen nagy volumenű állampapírok, jogi személyek, pénzügyi társaságok, befektetési alapok adómentesek maradnának. Ez az adóintézkedés így látszólagos a bevétel szempontjából, diszkriminatív az alanyok tekintetében, és arra ösztönöz, hogy a magánosok a befektetési alapokba vigyék megtakarításaikat – a kezelők örömére.
A tervezet a pénzügyi közvetítőket szolgálja. Az alkotmány előírja, hogy mindenki jövedelmi és vagyoni viszonyai szerint járuljon hozzá a közteherviseléshez, az Alkotmánybíróság pedig több ítéletben tiltotta meg a megkülönböztetéseket. Az unió sem engedi az érdekcsoportok burkolt támogatását.
Meg kell tehát szünteti a nagy társaságok adómentességét, ezzel elkerülhetővé válik számos munkajövedelem és fogyasztás adójának emelése. A kormány pedig egy eszközt vesz kezébe a kamatláb-emelési és más pénzügyi nyomással szemben.
2. Meg kell tiltani a költségvetési hiányt meghaladó kötvénykibocsátást – amint az Állami Számvevőszék évek óta szorgalmazza. A pénzügyminiszter a hiány finanszírozására kap felhatalmazást, mégis a nemzetközi pénzpiac szereplőinek igényére vállal adósságot, mert a magyar államkötvények magas hozamára nagy a kereslet. Folyamatosan 400-600 milliárd Ft felesleges pénz áll a költségvetési számlán, amelynek kamatát fizeti a költségvetés. Ugyan a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is fizet ezért kamatot, de ez a jegybank vesztesége, amit a költségvetés megtérít számára. Törvényben kell megtiltani az állam oktalan eladósítását és az üvegzsebtörvény szellemében nyilvánossá kell tenni a költségvetés mindenkori egyenlegét. Így hozzávetőlegesen évente 20-30 milliárd forint pazarlás volna leállítható.
3. Meg kell szüntetni a magánnyugdíjpénztárak állami támogatását, és felül kell vizsgálni a működésüket. Törvény kötelezi ugyanis a munkavállalókat a befizetésre, és az állam is garanciát ad e megtakarításokra, ám a több millió befizető mégis reálveszteséget szenvedett el. Ehhez képest a nyugdíjalapok kezelői mégis kiugró költséggel dolgoztak. Ma a munkajövedelmek tekintélyes része, ezermilliárd forintos léptékben, a nemzetközi és hazai pénzpiacra áramlik, nemcsak a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, de a befizetők jövőbeli nyugdíját is. Az állam felelős, és a számonkérését nem késleltetheti. E pazarlás leállítása is hatalmas megtakarítást eredményez.
4. Beláthatatlan spekulációra vezethet az eltitkolt jövedelmek bírságmentes, ötévi részletben fizetett adóval történő legalizálása, valamint a külföldről visszahozott vagyon tízszázalékos adója.
Fennáll a veszély, hogy e törvény a korrupciós, bűncselekményből származó vagyont is kifehérítheti. Mi több, előre tekintően is bevallható „eltitkolt” vagyon, mely így részletekben adózva előre gyártott pénzmosoda lehet. Az ilyen szolgáltatások iránt megnő a kereslet, az így legalizálási keretet „vásárolt” cégtulajdonok jól értékesíthetők lesznek.
Ezzel a módszerrel más országokban kivetett, 30-40 százalékos adó is megkerülhetővé válhat, ha az itteni leányvállalat „haza- hozza”, és csak 10 százalékkal adózik az ottani nyereség után. A csalás végül a Magyarország és más államok között megkötött, kettős adózás elkerülésére szóló egyezmények alapján zárul.
Magyarország jelenleg is egy hatalmas pénzmosoda, hiszen cégek tömege telepedett be papíron és fizet csupán 3 százalékos nyereségadót. Míg a kormány feje fáj, honnan von el ezermilliárd forintot, a származékos pénzügyi termékek magyar piacán naponta ekkora érték mozog. Az Országgyűlés eminens kötelessége a tisztességes üzleti kultúra érvényre juttatása.
5. A Magyar Államkincstár hihetetlenül elavult és pazarló pénzforgalmat bonyolít. Az elmaradottság nyertesei a világrekorder profittal bíró kereskedelmi bankjaink.
Az államkincstár számfejti az önkormányzati, a tisztviselői, az intézményi járandóságokat, a beruházásokat, a brüsszeli lehívásokat.
Nem csak számfejteni, az államkincstárnál vezetett ügyfélszámlákon kell kezelni a költségvetési pénzeket. Ezzel több tíz milliárd forint pénzforgalmi költség takarítható meg évente, lerövidül a pénz útja és ideje, a számlaegyenlegek pedig növelik a költségvetés likviditását, csökkentik hiteligényét. A számlákon lévő megtakarítások pedig alszámlákon lekötve így automatikusan finanszírozzák az államháztartást. Fejlett államokban ez a gyakorlat. Nincs politikai, erkölcsi alapja a lakosság megterhelésének, ha az állam a legegyszerűbb megtakarításra sem hajlandó.
6. A pénztelenség nem természeti csapás, az állami intézmények, az önkormányzatok vergődése emberi döntések következménye. Az unió megalkotta, a magyar Országgyűlés törvénybe iktatta azt az eszközt és intézményt, mellyel e „szárazság” mérsékelhető: elektronikus pénz (e-pénz) a neve. Az ezt kibocsátó intézményt külön törvény szabályozza. Az igaz, hogy az e-pénz kibocsátása mögé teljes mértékben likvid fedezetet kell állítani, de az uniós irányelvek ez alól felmentést adnak a belföldi, regionális használathoz. Semmi akadálya a forrásbővítésnek ebben a körben. A magyar kormány politikai akarattal e-pénzt hozhat forgalomba elektronikus hordozókon (kártya, mobiltelefon), ami olcsóbb, gyorsabb állami működést eredményezne, és kímélné a költségvetés intézményei között lekötött pénz mennyiségét.
7. Az e-pénz regionális fizetőeszközként is használható, amelynek elterjesztése alapvetően megváltoztathatná a magyar gazdaságot ott, ahol nem remélhető a nemzetközi tőke munkahelyteremtése, tehát az alacsony képzettségű vidéki lakosság körében. A Magyar Fejlesztési Bank fedezet mellett e-pénzt és hozzá tartozó elektronikus elszámolási szolgáltatást vezethetne be, mely elszámolóeszközt a kistérségek önkormányzataikkal belsőleg használhatnának a helyi termelés, fogyasztás, szolgáltatás összekapcsolására. A szervezeti keret lehet helyi természetes és jogi személyek szövetkezete, például kistérségi szövetkezet. A térségi fejlődést az emberek mindennapi munkája teremti meg, a közigazgatás átszervezése másodlagos. A magyar kormány a mai korszerű „digitális elszámolás” használatával segíthetné a fejlődést ott, ahol azt a magántőke elhanyagolja.
Az ENSZ a 2005. évet a mikrofinanszírozás évének nyilvánította, amikor lezárt egy tízéves fejlesztést a globális tőke melletti komplementer fizetőeszközök bevezetésére a lokális gazdaságok javára. Magyarország már a harmadik világ alsó régióiba lavírozta magát. Itt a lehetőség, hogy a szegény régiók felemelését szolgáló hatalmas tudást a hazai depressziós régiók, roma környezet felemelésére hasznosítsuk: nem segéllyel; munkával, informatikával.
8. Néhány szó az energiaár-emelésekről és bányajáradékok kérdéséről. A gáz világpiaci árára hivatkozott áremelés alaptalan. Az Új egyensúly programban közölt támogatási adatok eltúlzottnak tűnnek. Az idei költségvetésben ötvenmilliárd Ft az előírt támogatás, mely várhatóan csak százmilliárd forintban realizálódik. Csakhogy Magyarország évente majd’ egymillió tonna kőolajat és majd’ hárommilliárd köbméter földgázt termel, mai áron 234 milliárd Ft értékben, de csak 12 százalékot bányajáradék címén. A 12 százalék semmivel sem indokolható extraprofithoz juttatja a kitermelőt. E cég múlt évi nyeresége több mint 300 milliárd forint, mely ez év csupán első negyedében már 155 milliárd Ft-ra nőtt. Álláspontunk szerint a magyar kormány nem terhelheti meg a lakosságot a világpiaci árra hivatkozva, míg a nemzet tulajdonát illető bányakincseket semmivel sem indokolható töredékáron értékesíti. Ezenfelül a világpiaci ár sem világos a magyar kalkulációban, hiszen az orosz eredetű földgáz nyugat-európai cégeken keresztül is érkezik, 45-56 százalékkal magasabb áron, amelynek következtében csak 2004-ben 22 milliárd Ft lett a többletkiadás.
Az úgynevezett párnagáz ára és értéke is elképesztő különbséget eredményez. Számítások szerinti 170 milliárd Ft értékű gázért 63 milliárd Ft-ot kapott az állam, akkora a különbözet, mint a teljes évi ártámogatás.
Itt jegyezhetjük meg, hogy bár Magyarországon a bányászatot felszámolták, de a homok-, kavics-, kőbányászat jelentős, az export is, de a bányajáradék a kitermelt érték 2-5 százaléka, még a szénhidrogénekhez képest is szerény. Ezzel mintegy 60 milliárd forintról mond le az állam – és kéri el ugyanezt az összeget adóban polgáraitól.
9. A villamos energia árának emelése helyett új árpolitika kell. A szektor eladásakor az állam 8 százalékos eszközarányos nyereséget garantált a társaságoknak, melyet időközben 10 százalékra emelt. Az eltelt 11 év alatt a garantált nyereség megtérítette a befektetést, mégis a lakosság további, más eszközökkel történő sarcolása töretlenül működik: a garantált profiton felül törvény kényszeríti a fogyasztót horribilis hálózatfejlesztési hozzájárulás fizetésére, azaz a társaságok tőkéjének közvetlen gyarapítására. Holott a feldolgozóipar összeomlásával nagyobb fogyasztás esett ki, mint most megjelenik. Ez is uniós szabályokat sért, már csak ezért is felülvizsgálandó.
A villamosenergia-szektor felére, negyvenezer főről húszezerre csökkentette a foglalkoztatottait. Emellett tovább rontották a foglalkoztatást, mert előírták, hogy a tulajdonosok országából kell beszerelni a mérőórákat, eszközöket (például a fővárosi közvilágítás nem használhat Tungsram gyártmányt), illetve az orosz, ukrán áramimport korábbi magyar áruellentételét az új tulajdonosok a saját országuk árujával ellentételezik.
Elfogadhatatlan, hogy az állami tulajdonú Paksi Atomerőmű Zrt. olcsó áramát az állam olcsón eladja, majd drágán visszavásárolja a kevert árformában, hogy a különbözettel a külföldi tulajdonú erőműveket és területi szolgáltatókat támogassa. A lakosság nincs tisztában azzal, hogy Paks egyedül elláthatná az államot és a lakossági fogyasztást, mégpedig harmadáron. A politika felelőssége a valóság feltárása és a versenyhelyzet visszaállítása (árampiac) az árelőnye érvényesítése a saját és a lakosság, az önkormányzatok javára.
Tehát a villanyáram árának emelésével az energiaszektor nem támogatható, a hazai gazdasági érdekeket kell helyreállítani.
10. A közlekedéssel összefüggő, nemzetközileg elismert járadékok beszedése mentesítené a költségvetést a lakosság közlekedési támogatásának terhétől. A nemzetközi fuvarozók bár terhelik útjainkat, de a kormány nem szedi be azt a díjat, amit a magyar fuvarozók megfizetnek tőlünk nyugatra. A Világbank kimutatta, hogy ha az úthibákat nem javítjuk ki, akkor az ilyen megtakarításból származó haszon 5-7-szeresének megfelelő kár keletkezik a járművekben.
Évente kétszázezer autóbusz jön Magyarországra. Az EU-szabályok szerint a fuvarozási szolgáltatás utáni áfát itt kellene fizetni, amint a magyarok is fizetik az osztrák utakon. Mi ezt sem szedjük be, évente hatmilliárd forinttal támogatjuk a nálunk gazdagabb utaztatókat.
A forgalmi statisztikából kimutatható, hogy az államháztartás az elmúlt évtizedben ezermilliárd forintot meghaladó bevételtől esett el a saját gondatlanságából – most is évi 140-150 milliárd Ft-ról mond le alaptalanul. Miközben az útépítés túlterheli a költségvetést, a botrányos útminőség óriási terhet tesz az autósokra.
11. A külkereskedelemi cserearányunk romlása a költségvetési hiányt igen erősen növeli a munkavesztéssel, az adó- és járulékkieséssel. A külkereskedelmi cserearány a cseh gazdaságban javul, nálunk romlik. 2001 óta mintegy 1200 milliárd Ft-os veszteséget szenvedtünk el. A külföldi tőke dominanciájának ez is egyik hatása. A másik ok a távol-keleti importstatisztikában látható: az európai árak huszadáért, vagy még olcsóbban, eltérített áron érkeznek termékek, melyek dömpingje tönkreteszi a hazai termelést. Az APEH, az ÁNTSZ, a fogyasztóvédelem fellépésével már az év hátralévő időszakában harmincmilliárd, jövő évtől évi százmilliárd forint államháztartási egyenlegjavulást érhetnénk el.
12. Tarthatatlan a magyar vállalkozások közbeszerzési pályázatokról való kiszorítása, alvállalkozókká degradálása. Tarthatatlan, hogy idegen központú bankok saját országuk vállalkozásait segítsék az itteni nyeréshez a magyar versenyzők finanszírozása visszatartásával. A régi kapitalizmusú országok jól ismerik ezt a magatartást. Kanada nem enged 14 százaléknál több külföldi banktulajdont, nálunk még 10 százalék sincs magyar kézben. Az 1700 milliárd forint évi közbeszerzési kiírásból több száz milliárd forint áramlik olyan fővállalkozói és közvetítői kezekbe, amelyet sem a technológia, sem a tisztes üzleti magatartás nem indokol.
Siralmas a hazai cégek érdekérvényesítése. Az adófizetésben túlterhelt magyar vállalkozók és polgárok elvárhatják az olyan feltételeket, mint azt más országok a saját vállalkozóik javára érvényesítenek.
13. Végül, de nem utolsósorban a magyar bérszínvonal a világ hetven városának különböző foglalkozásait illető összehasonlításban a legszegényebb afrikai és ázsiai városok szintjén van. Az UBS svájci bank felmérése szerint Budapesten a megélhetési költség a zürichinek 67 százaléka, de az átlagbér csak 6-7 százalék, tehát paritásosan is tízszeres a különbség. A magyar minimálbér 2,4 svájci frank/óra, míg a világ hetven városának átlagában 9,5 svájci frank az átlag, Zürichben az átlagbér 32 svájci frank. Ilyen bérszinttel lehetetlen annyi költségvetési bevételt realizálni, mely a kétharmados költségszinten elegendő.
A nemzetközi tőke igényére alacsonyan tartott bérszinttel semmilyen erőfeszítés ellenére sem lehet egyensúlyt teremteni. Szingapúr úgy járt el, hogy a külföldi tőke jelenléte feltételéül előírta a foglalkoztatottak bérének évi 5 százalékos infláció feletti emelését. Amelyik vállalkozás maradt, azzal érdemes volt együttműködni, a távozóért nem kár. És természetesen nőtt a közköltségek fedezete. Magyarország egyetlen esélye a bérszínvonal felzárkóztatása az Európai Unióhoz. Ezt a külföldi hátterű tőkétől nem várhatjuk, az államra vár a döntés – mint Szingapúrban.
„Új Magyarország a szabadság és szolidaritás” nevében, „Új egyensúly”, de nem a leépítéssel, spórolással, sarcolással, hanem valóban igazságos, modern, sikeres építéssel, amelyhez elengedhetetlen a tisztesség, a szakértelem a politikában is.

A szerző a MAOSZ tagja