Kapi

Dzsebimde csok elma var – hangoztatják mindig nevetve isztambuli barátaink, ahogy mi is úton-útfélen, Anatóliát átszelő vasúton, poros sztyeppi falvakban, hegyi nomádok sátrában, s persze hozzátesszük „a zsebemben sok alma van” kipreparált példamondathoz, akárcsak Kosztolányi Kücsüknek, a mézes cukrászsüteményhez hasonlatos török leánynak, hogy kicsi – kücsük, ana – anya, bicska – bicsak, kecske – kecsi, kajszi – kajszi, gyűszű – jükszük, ez afféle nyelvi kalaplengetés egymás előtt, mert nekünk odaát, Kis-Ázsiában nem Mohács kell, nem a kiirtott Alföld, nem a janicsárnak elhurcolt gyerekek, nem a letarolt középkor, nem a kicsavart történelmünk, nem a finnugor–türk tudósi vérontás, mert nem söpörhetjük le a vendégszeretet, a testvériesség érzelemkitöréseit, az összetartozás tudatát a hun Attilától eredeztetve, sem a búcsúzáskor a szív fölé tett tenyerek mozdulatát.
És bár a szavak, a párhuzamok, a gesztusok sokakat nem győznek meg egészen, ahogy bennünket sem, azért minden kétellyel dacolva él egy furcsa falu a délnyugat-törökországi Toros-hegység lábainál, negyven kilométerre Antalyától, a honi vietnami papucsos csomagturisták paradicsomától, és él benne pár ezer furcsa ember, a mára lassan beolvasztott núbiai magyarábok mellett talán a legkülsőbb magyarok, akik alig tudnak valamit hazánkról, nyelvünkről meg éppen semmit, arról viszont meg vannak győződve, hogy az őseik nem törökök, cserkeszek, lázok vagy tatárok voltak, hanem magyarok, akik jó négyszáz évvel ezelőtt települtek oda Isztambul mellől, talán Magyarországról elhurcolt rabszolgacsoport leszármazottaiként. Ez a Macarköy (Madzsarköj, azaz Magyarfalu), amely ma Gebiz néven szerepel a térképeken, busznyi csíki székelyt látott vendégül a múlt héten, akik átvergődve Románián, Bulgárián és fél Anatólián egy székely kaput szállítottak a csomagtartóban, végigjárván azt az utat, amelyet 1990-ben a mostani csoport vezetője, a hajdani csíkszeredai főtanfelügyelő és földrajztanár, Beder Tibor gyalog tett meg egymagában, hogy afféle megszállott Julianus barátként rátaláljon ezekre az azonosságtudatukat hasonló megszállottsággal őrző törökmagyarokra.
Hogy kik ők valójában, honnan kerültek oda, mit jelent és jelöl a különös fejfákat rejtő, Törökországban egyedülálló temetőjük (amelyet „magyar temetőnek” hívnak), arra néprajzkutatóknak, nyelvészeknek, antropológusoknak kell majd megtalálniuk a választ; de hogy igen derék, nagyvonalú és önfeledten barátságos emberek a gebizi „macarok”, azt megmutatta a kapuállítás: ahogy nem engedték a székely kaput az eldugott temető bejárataként fölállítani, hanem csákányt, ütvefúrót ragadtak, a rend őrei is ásót, azonmód felbontották a főtér kövezetét, és az Atatürk-szobor meg a dzsámi előtt állították fel a kaput, ott dübörgött a dob és szólt a töröksíp, a havasi gardon és a furulya, hangzottak el az avatóbeszédek, lett testvérváros Macarköy és Csíkszentdomokos, táncolt együtt csíki és gebizi, oszthatott áldást a minaret árnyékában katolikus pap, és szólt török, magyar, székely himnusz. Mindez egy mély értelmű szertartásokra emlékeztető szép ácsolmány körül, amelynek törökül, magyarul ugyancsak egy a hangja. (Margittai Gábor)
Macarköyről hamarosan riportunk olvasható a Magazinban