Kaszás

A halált torz vigyorú csontvázként szokták ábrázolni, kaszával a kezében. Azt suhogtatva arat kegyetlenül. Könnyet síró felhők suhannak felette, és bánat bolyong utána. Már az ember születése pillanatában megjelenik sötét árnyéka a ringó bölcső melletti falon, és kísér bennünket életünk végéig.
Borzongva gondolok rá. Most már tudom, hogy ő volt az, aki csecsemőkoromban egyszer, egy őrizetlen pillanatban lelökött a kemence padkájáról, ahol egymagam üldögéltem, amíg a mama pelenkámat készítette. A fejemre estem. És ő volt az, aki biztatott később, kamaszkoromban, hogy csak egyem a mérgező beléndeket, amely a mákgubóra hasonlított. Aztán lehet, hogy lesben állt, és várta a hatását a méregnek, de a véletlen közbeszólt.
A nagyapa tanyáján történt mindez, ahol bojtárkodtam. De véletlenül megbetegedett a szomszéd tanya gazdaasszonya, orvosért menesztették a kocsit, s a doktor, amikor végzett a pácienssel, megállt nagyapával beszélgetni. Az behívta egy pálinkára, s távozóban megtekintett engem is, aki már eszméletlen voltam akkor. Gyors gyomormosás mentett meg az életnek. A halál megszégyenülve elsomfordált, de aztán újra visszatért, várakozó részévé vált az életemnek.
Többször is összekapaszkodtunk, birokra mentünk egymással, és nekem szerencsére mindig sikerült kiszabadítani magam a karjai közül. Olykor csak nagy üggyel-bajjal. Sose tudtam vele szót váltani, talán meg sem értette volna, ha szólok hozzá. Ücsörgött sokszor a betegágyam mellett, mint aki alkalmas pillanatra vár. Ezt a kellő pillanatot leste a lövészárokban is, kint a fronton, amikor meszólaltak a Sztálin-orgonák, és sikoltásukra a földbe fúrtuk magunkat. Itt aztán bő aratás nyílt a kaszásnak. Hunyott szemmel feküdve elképzeltem csontvázmosolyát.
Emlékszem, egyszer majdnem a csapdájába estem. Ez is a fronton történt. Breszt-Litovszkban, az ott állomásozó magyar hadtest kórházában jártam valamiért. Közben rám esteledett. A századomhoz visszatérőben úgy gondoltam, lerövidítem az utamat visszafelé. Az útkanyar helyett egy réten kellett volna átvágnom. Sietős volt az utam, ezt a megoldást választottam. Közben teljesen beesteledett. Már a fele utat megtettem, mikor valami arra ösztökélt, hogy rágyújtsak. Megálltam hát egy oszlopszerű cöveknél, ami kivehetően valami táblát tartott. Útjelző pózna, figyelmeztetés, talán az, hogy a fűre lépni tilos. Az öngyújtóm halvány lángjánál elolvastam a tábla feliratát. Bár ne olvastam volna, az volt ráírva német nyelven: „Achtung, Minengefahr!”
Egy pillanatra megállt a szívverésem.
Aknaveszély! Az egész rét alá volt aknázva, én meg a kellős közepén! Tébolyító félelem dermesztett meg. Nem mertem továbblépni, mert lehet, hogy aknára hágok. A halál fogságába estem. Akaratlanul is térdre rogytam, nem mozdultam. Arra gondoltam, ha reggelig nem érek vissza az ezredhez, keresnek majd, és megtalálják szétszaggatott holttestemet. Kúszni, araszolni próbáltam, centiről centire előre, a biztos járda felé. Birkóztam a láthatatlan félelemmel, a pusztítás urával, tapogattam, győződtem, fölébe akartam kerülni. Könyörögtem. Hasztalan. Mindmáig nem tudom, hogy sikerült megmenekülnöm, kikerülni az alattomos aknákat.
És emlékezetes marad az a pillanat is, amikor egy szerb partizán a hátamba nyomta géppisztolyának csövét: „Hát maga az Illés Sándor, az újságíró? Keressük már régen!”
Megdermesztett a halálfélelem. Vártam a dörrenést. Ekkor segítségemre sietett őrangyalom. De lehet, hogy csak a leleményem volt. „Valóban Illés Sándor vagyok – mondtam –, de a maguk által keresett újságíró nem Sándor, hanem Nándor!” Elhitte. Megmenekültem. A halál torkából! Ez az egész történet azért jutott most eszembe, mert tegnap álmomban birkóztam a halállal, a földre tepert. Olyanok a karjai, mint az elefántok ormányai. Kérlelni kezdtem, engedjen el, szerettem volna a szemébe nézni. És akkor döbbentem rá, hogy a halálnak egyáltalán nincs szeme. Nem láthatja áldozatát.
A halál vak!